„A becsület hurokként feszült a nyakukon” – Elolvastuk a szaúd-arábiai Rahaf Mohammed meneküléstörténetét

–

Nem tobzódunk a szenvedésben

Nehéz azt mondani egy könyvre, hogy „jó” vagy „rossz”, amikor ennyi borzalom van benne, és azt is tudod, hogy ez mind valóság. Ezek a kategóriák zavarba ejtővé válnak, szinte teljesen értelmüket vesztik ilyenkor. Talán inkább arról érdemes beszélni, hogy egyrészt a szöveg elbírja-e a felkavaró tartalmakat, másrészt tisztelettel bánik-e velük. A lázadó esetében mindkét kérdésre igen a válaszom. 

A szerző, Sally Armstrong amellett, hogy újságíró, dokumentumfilm-rendező és emberi jogi aktivista is. Ez a szakmai háttér meglátszik az általa használt nyelven, amely kellően dísztelen, tényszerű és közvetlen ahhoz, hogy képes legyen nevén nevezni a bántalmazást, valamint anélkül tudjon megörökíteni végtelenül traumatikus emberi tapasztalatokat, hogy azokat cirkuszi látványossággá tegye. Ettől még a kötet egyáltalán nem steril: a dühön, az iszonyaton, a félelmen és a reményen át egy sor különböző érzelmet megmozgat. 

Miért tegyem ki magam ennek? 

Nem köntörfalazok: A lázadó megterhelő olvasmány, különösen most, az ukrajnai háború idején. Ahogy a kötet elején fel is hívják rá a figyelmet, a könyv erőszakos leírásokat tartalmaz, beleértve a szexuális abúzust, illetve az öngyilkossági gondolatokat. Szóval nem olyan szöveg, amit lefekvés előtt szívesen olvasgatsz, amiből menet közben töltekezni fogsz – hacsak nem Rahaf Mohammed példátlan bátorságából. Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos tanúságtétel ez a memoár. Egy túlélő számol be egy meglehetősen zárt rendszerről, amelynek működéséről általában keveset tudunk. 

Oké, de mi közünk van Szaúd-Arábiához? Túl az általános emberi együttérzés normáin, előfordulhat, hogy utazásaink során találkozunk olyan nővel, aki ebből az országból menekül. Ehhez képest nincs egy segélyvonal, amit felhívhatnának, a reptéri dolgozók többsége pedig nem kap képzést arra vonatkozóan, hogyan támogathatná őket. Másrészt

érdemes elkerülnünk azt az illúziót, hogy a nők elnyomása kizárólag tőlünk távol eső országokban valósul meg. Sajnos rengetegen élnek idehaza is a férjük, az apjuk vagy a fiútestvéreik totális felügyelete alatt. Ez a könyv nekik is erőt adhat, hogy kitartsanak, és megőrizzék a józan eszüket. 

„Most ki őrült meg – ők vagy én?” 

– teszi fel a kérdést Rahaf Mohammed, miután gyerekkorától fogva abszurdabbnál abszurdabb szabályokkal szembesül. Lányoknak, nőknek harám (azaz tiltott dolog) a szabadban lenni, erkélyen ülni, de még ablakot nyitni is, hiszen akkor megláthatná őket egy férfi. Rahafnak kilencéves korától abáját (a testét eltakaró, fekete leplet), tizenkét éves korától pedig nikábot (csak a szemét szabadon hagyó álarcot) kellett viselnie, amitől teljesen láthatatlannak érezte magát. Kislányként nem lehetett plüssállata, babája, nem rajzolhatott embereket vagy állatokat, mert az bálványimádásnak minősül. Tizennégy éves koráig azt sem tudta, mikor van a Gergely-naptár szerinti szülinapja. A dátumra (2000. március 11.) csak egy utazás során derült fény, amikor meglátta az útlevelében. Nem sportolhatott, nem biciklizhetett, mert a felnőttek szerint a testmozgástól elveszthette volna a szüzességét. Amúgy is folyton azt hallotta, hogy a nők rosszéletű ribancok, akik viselkedésükkel provokálják a férfiakat. Kurva, aki fürdőruhában megy be a vízbe, vagy aki autót vezet.

A szaúdi rendszer visszásságait mutatja meg az a sokkoló eset, amelyet Rahaf elevenít fel. Kétéves korában történt, hogy egy mekkai bentlakásos lányiskolában tűz ütött ki. Az intézményben alapból nagy volt a zsúfoltság, hiányoztak a vészkijáratok, a tűzoltó készülékek, a vészcsengők. A tanulók többsége a szobájában tartózkodott, épp reggelihez vagy az első órájára készülődött. Gyorsan terjedni kezdtek a lángok, mindent elöntött a füst, így a lányok a kijárathoz siettek. Az odarendelt őrök viszont nem engedték ki őket. Hogy miért? „A lányok a nagy sietségben, hogy elhagyják az égő épületet, nem öltöztek föl megfelelően – nem viseltek fejkendőt –, és az utcán nem voltak ott a férfi rokonaik, hogy fogadhassák őket. A lányok sikoltozva kérték, hogy engedjék ki őket, és a járókelők meg is álltak, hogy segítsenek nekik, miközben az épület égő pokollá változott.” 

Ekkor megjelent a mutavviún, a vallási rendőrség, és visszaszorította a tömeget, illetve elmagyarázta a járókelőknek, köztük a diákok odaérkező szüleinek, hogy „nem szeretnék, ha a tűzoltók megérintenék a lányokat, mert esetleg nemi gerjedelmet éreznének”. Azt a néhány tanulót, aki kiszabadult, visszakényszerítették az égő épületbe. A tűzoltókat, akik a munkájukat végezték, megrovásban részesítették. Végül tizennégy fiatal vesztette életét a katasztrófában, több mint ötvenen pedig megsérültek.

Mindenhez egy férfi gyám engedélye kell

Szaúd-Arábia 149-ből a 141. helyen áll a nemek közötti egyenlőséget vizsgáló jelentés, a Global Gender Gap Index szerint. A nők gyakorlatilag semmit sem tehetnek az apjuk, a férjük vagy a fivéreik engedélye nélkül. Nem kérvényezhetnek például útlevelet, nem utazhatnak külföldre, nem dönthetnek arról, kivel házasodnak össze, hol tanulnak tovább, nem vethetik alá magukat nem életmentő műtéteknek sem.

Egy orvosi vizsgálat úgy néz ki, hogy a nő szavait a férfi kísérője ismétli el a doktornak, a doktor szavait pedig a férfi újra elmondja a nőnek, holott mindhárman közel ülnek egymáshoz.

Egészen elképesztő az is, hogy a férfiak letölthetnek egy alkalmazást, amely értesítést küld számukra, ha a nő használja a telefonját, az útlevelét vagy a bankkártyáját. Az applikációt a szaúdi belügyminisztérium bocsátja a férfiak rendelkezésére. Engedély nélkül egyébként a közösségi médiát, az internetet sem szabad használni. 

Aki engedetlen, halállal is lakolhat

Rahaf azt tapasztalta, hogy Szaúd-Arábiában „a becsület előbbre való az igazságnál”, azaz vannak kiskapuk, amelyekkel meg lehet kerülni a rendszert, kihágások, amelyeket el lehet tussolni. Ugyanakkor olyan „bűnökért” is elzárhatnak lányokat, mint az öltözködési szabályok be nem tartása, a többségitől eltérő szexuális irányultság vagy a család által kiválasztott jövendőbeli elutasítása. Azokat a hét és harminc év közötti lányokat, nőket, akiket ilyen vétségekkel vádolnak, a világ egyik legkegyetlenebb börtönrendszerébe, a Dár ar-Riája nevű létesítménybe is küldhetik. Az ide száműzöttek a valóságban sokszor a férfi gyámjuk által elkövetett nemi erőszak és bántalmazás áldozatai, vagy változást követelő aktivisták. Borzasztó körülmények között tartják, és válogatott kínzásoknak teszik ki őket. 

A becsületgyilkosság amúgy is része a vallási előírásoknak.

Ha a családtagok úgy élik meg, hogy a lánygyerek szégyent hoz rájuk, feljogosítva érzik magukat, hogy a legkegyetlenebb retorziókkal büntessék.

Rahaf például az új iskolájából férfi kísérő nélkül tesz meg hazáig egy ötperces gyalogutat, és csúnyán megverik érte. Egy másik alkalommal szelfiket rejteget a mobilján, ezért nem akarja beengedni a fivérét a szobájába. A férfi baltával esik neki az ajtónak. Egy harmadik alkalommal gitárt találnak Rahafnál, amit a fején törnek össze. A nők nem játszhatnak hangszeren, a zene nagyrészt harám.

Rengeteg muszlim ellenzi

Lényeges hangsúlyozni, hogy Rahaf és családja Háilban lakik, amely Szaúd-Arábia egyik legkonzervatívabb része. Apja, Mohamed Mutlak al-Kannún egyébként egy 180 km-re fekvő városnak, esz-Szulajminak a kormányzója, tehát magas rangú személy, aki közvetlen kapcsolatban áll a királyi családdal. Szaúd-Arábiában a vallás a törvény, a Korán az alkotmány. Itt található a muszlim világ két legszentebb helyszíne, Mekka és Medina, itt élt és itt halt meg Mohamed próféta. Az iszlámnak becslések szerint egymilliárd-nyolcszázmillió követője van, akik a világ lakosságának közel egynegyedét teszik ki. 

A legelterjedtebb változat, különösen Háilban, a vahhábizmus. Ez egy mozgalom az iszlámon belül, amelynek értelmezésével a szunnita és síita muszlimok többsége is szemben áll, sokan elítélik, sőt „egyenesen azt állítják, hogy a vahhábizmus a globális terrorizmus forrása”.

A lényeg, hogy az iszlám egyáltalán nem egységes, több különböző értelmezése van, és ezek között léteznek sokkal megengedőbb változatok. Rahaf mindezt csak kamaszkorában tudja meg, amikor tiltott könyveket kezd el bújni a neten. 

Elrettentő példák

Hihetetlen bátorság kell ahhoz, hogy valaki tizennyolc évesen megszökjön hazulról úgy, hogy életében nem intézhetett magának utazást, bevásárlást, banki ügyleteket, semmilyen olyan interakciót, amely a logisztikához szükséges volna. Másrészt Rahafnak rendkívül fájdalmas családi tapasztalata is volt arról, mi történhet azokkal, akik menekülni próbálnak. A nővére, Rím, tizenöt évesen férfiruhában, az apja puskáját ellopva akart végleg elmenni otthonról. A család férfi tagjai összeverték, majd elmegyógyintézetbe szállították, ahol erős gyógyszereket (elektrosokkot?) kapott, és innentől kezdve folyamatos ellátásra szorult. Az apa, aki feltehetően szexuálisan bántalmazta, azt állította róla, hogy mentálisan zavart, és a drasztikus kezelések, valamint az átélt traumák hatására a lány lelki egészsége valóban megromlott.

De ott volt Dína Ali története is, akit a Fülöp-szigeteki repülőtér tisztségviselői tartóztattak fel. Dína szintén könyörgött az alkalmazottaknak, turistáknak, hogy segítsenek neki. Egy kanadai nő végig vele maradt, mígnem érkezett egy látszólag együttérző ügyvéd, aki megnyugtatta Dínát, megígérte neki, hogy visszaszerzi az útlevelét, és megkérte, hogy menjen vele. A kanadai nő elköszönt, de aztán kiderült, hogy ez az egész csak trükk volt, és az ügyvéd a szaúdiak megbízásából jött. Ezután döbbenetes jelenet vette kezdetét: Dínát egy kerekesszékhez kötötték, száját leragasztották, takarót borítottak a fejére, és így tolták végig az indulási csarnokon, mindenki szeme láttára, hogy feltegyék a szaúdi gépre. Azóta senki sem tudja, hol van. 

A megosztás ereje

Dína bátorsága évekkel később mentett életet. Az ő történetét ismerte ugyanis egy ausztrál újságíró, Sophie McNeill, aki ezért volt képes rögtön felmérni, mekkora veszélynek van kitéve Rahaf a thaiföldi reptéren. Sophie azonnal értesítette a jogvédő szervezeteket, illetve ő maga is nyomban útnak indult, hogy Rahaffal legyen. Akkor is végig a hotelszobában volt, amikor a lány elbarikádozta magát az üldözői elől. A helyszínre érkező tévéstábokkal, valamint a közösségimédia-felhasználókkal megteremtették Rahafnak azt a nyilvánosságot, amely valamennyire védelmet jelentett számára. 

Az internetnek már csak azért is óriási szerepe volt Rahaf sorsának alakulásában, mert az online tér volt az a hely, ahol leginkább szabad lehetett. Olyan könyveket olvashatott, amelyek kritikusak voltak Szaúd-Arábia törvényeivel, illetve olyan beszámolókat, amelyekben visszatükröződni látta a saját élményeit. Álneveken, hamis profilokon kapcsolatba lépett titkos csoportokkal, amelynek tagjai mindenben támogatták, és felkészítették a terve megvalósítására.

Egy privát csetszobában azoknak a nőknek a „különleges földalatti hálózata” várta, akik már megszöktek az országból. Ezek az emberek lettek Rahaf új családja.

Már egyetlen támogató is sokat számít 

Miközben olvastam a könyvet, végig az motoszkált bennem, hogy lehet Rahaf ennyire erős, ennyire kitartó. Hogy van az, hogy nem roppant bele ebbe az egészbe. Persze ír arról, hogy többször depresszióba zuhant, hallgatásba burkolózott, vagy megpróbált a vallásba menekülni. De tizennyolc éves korára akkora utat jár be, olyan mértékben képes volt szellemi-lelki értelemben függetleníteni magát a környezetétől, ami nagyon erős belső tartásról árulkodik. A történetében feltűnő, hogy Rahaf minden életszakaszában volt legalább egy olyan személy, aki közel állt hozzá.

Egy dada, egy nagymama, egy nagybácsi, egy testvér, vagy egy tanárnő, aki meghallgatta, érvényesnek ismerte el a tapasztalatait (amennyi megosztható volt belőlük), és elmondta neki, hogy a többiektől való különbözősége nem beteggé, hanem különlegessé teszi. 

Ki tudja, talán az ilyen könyvek pont arra készítenek fel minket, hogy ha egyes-egyedül nem tudunk is rendszereket egyik napról a másikra megváltoztatni, legalább képesek legyünk támogatni valakit, akinek igazán nagy szüksége van rá. Ha pedig a jogainkat veszélyeztetik, foggal-körömmel harcoljunk értük. 

Rahaf Mohammed: A lázadó. 21. Század Kiadó, Budapest, 2022. Fordította Szabó Olimpia. 

Milanovich Domi

Kiemelt kép: Getty Images / Andrew Francis Wallace / Toronto Star