„Ha meghalok, magammal viszem anyátokat” – Egy árva kislány története a gyermekotthonból

–

 – Most volt a születésnapom, hatéves lettem – mesélte nekem Kicsilány a legelső nap, ahogy betoppantam a szobájába. Nem mertem mellé ülni rögtön, talán tapintatból, ezért csak úgy leültem elé a földre. Így nézegettük egymást. Néha fölpillantott, aztán újra a babával babrált. Egy ágyon ült, ahol szakadt volt a falvédő, meg az ablaknál csálén lógott a sárga, átlátszó függöny, nem volt rendesen felcsipeszelve. Az ágya fölött összetákolt polc, kopottas. Azon meg rendetlenség. Könyvek, néhány játék, és aprócska tárgyak, valaminek a törött darabkái, hasznavehetetlenek, amiket összeszedett jártában-keltében az udvarról, de minden csak úgy odavetve.

Odakint már erősen tavaszosra járt az idő, a pályán fiúk fociztak. Ő meg nem is játszott a babával, csak a lábait piszkálta egyre, és néha kitépett egy kis darabot belőle onnan, ahol a varrás fesledezett, és ledobta maga elé. Egész nap nem láttam babával játszani, de amúgy semmivel sem.

A tárgyak ma is csak úgy elkopnak a kezében, bármi legyen az. Könyv, kisautó, ceruzák, tolltartó, buborékfújó, szélforgó, mindegy, addig piszkálgatja, tépegeti, csavargatja, amíg minden széthull darabjaira, aztán részenként elszotyogtat belőle itt-ott. Mintha pont őbelőle is így hullanának ki darabkák, napra nap.

– Hát mit csináljak egy babával? Nekem nincs babám amúgy, egy se. Volt öt, de odaadtam fogadásiból, meg amúgy is mi értelme van, hogy annyi mindene van az embernek a világon?  – kérdezte csodálkozva.

Tényleg, mi is?

… Jut eszembe, még mindig úgy áll a függöny, holnap majd megigazítom…

– Hozzak egy rendes falvédőt szerinted? – kérdeztem, és végül leültem mellé a kibolyhosodott takaróra.

– Nem, ezt már így nagyon megszoktam! – felelte határozottan. 

És bámultunk ketten magunk elé. Nem is tudom, mennyi idő telt el így. Furcsa itt az élet, olyan szakadt falvédős, firkásfalas, foltos és kibolyhosodott, amit meg lehet szokni. De tényleg, lehet, nem is olyan fontos, eltűnődtem, tán igaza lehet, mert amúgy is itt minden szakadt, az élet meg főként. Aztán ő törte meg a csendet.

– Amikor apa meghalt, akkor már előtte beteg volt. Ágyban feküdt és azt mondta anyának „te nehogy megcsaljál halálom után, Margitka, ne legyen más férfi rajtam kívül”, erre anya ellenkezett, de apa mégis azt mondta nekünk, „ha meghalok, magammal viszem anyátokat”. Úgy is lett. Anya két napra rá beverte a fejét a polcba. Szédült, ment erre meg arra. Elterült, mink nagyon sírtunk. Jöttek a mentősök, bezsákolták és elvitték. Mink ott maradtunk. Tudja maga, miért nem válaszolok a kérdéseire? Azért nem, mert anya se válaszolt akkor, és én mindenben anyára akarok hasonlítani.

A két nővére és a bátyja is itt lakik. Később rájövök, hogy ez nem is az ő emléke, hanem a két nagyobb testvéré, akik számtalanszor elmesélhették, ezért ő is pont így meséli.

Nem tudom, milyen lehet, amikor az egyetlen emlék csupán ennyi, a testvértől hallott utolsó nap, és nincs másuk, amiből összerakhatják az arcát, az alakját, hogy milyen volt a hangja, milyen a főztje, milyen a meséje. Milyen, amikor megölel. Csak a hiány. És azzal lenni önazonos.

Mint a kezében a baba, amiből mindig kicsipked egy darabot. Egyik nap a lába nincs, aztán a karja, a hasából kifoszlik a vatta, míg végül eltűnik a semmibe. 

Nappal nem alszik, mintha félne elaludni, este is csak kerge, ide-oda szaladgál, majd bebújik a nővéréhez az ágyba. Nappal mindenért visítva sír, rákiabálnak a társai, kussoljmártekutya.

Leülök melléjük, pont éjszakás vagyok, Kicsilány a naggyal, a középső, aki kilencéves, belém karol, és úgy szopja tovább az ujját, „félek a sötétben” mondja. Együtt pusmogunk a félhomályban, a folyosóról beszüremlik a fény. Sosem szabad becsukni az ajtót.

– Te hallgassál már, aludjál – inti le a testvére.

Kicsilány viháncol. A nővére rendezi, lefekteti, és játékosan megpaskolja az arcát.

– Kis kurva, nem is a testvérem vagy, téged egy kukában találtunk!

Ő kacag, én meglepődök egy pillanatra.

– Jaj, hogy beszélsz a húgoddal? – kérdezem, pedig egyébként kezdem megszokni lassan ezt a durva, vaskos beszédet. Olyan, mint az érintés. Nem érintenek finoman, de mégis érintenek, mert az kell. Lökdösik egymást.

– Tudja, hogy szeretem – feleli nevetve – így viccelődünk.

Aztán elalszanak. Csend lesz, csak a patakcsobogást hallom. Hazavágyom a saját ágyamba az én kicsilányomhoz. Ő úgy alszik el, hogy belém karol, és sokat mesél, hetet-havat, aztán az oldalára fordul, kezecskéjét az arca alá teszi és olyan, mint egy angyalka. Én egy darabig nézem, fülébe súgom, szeretlek, és ezzel alszom el, hogy egymáshoz simul a szuszogásunk, éjre éj.

– Anya, én nagyon szeretek ilyen kicsi lenni! – bújt ma hozzám elalvás előtt.

Meghatódva néztem rá, és magamhoz öleltem.

Múlt héten én kísértem Kicsilányt, mentem érte az óvodába. Ott állt a dajka néni mögött, s mikor észrevett, ujjongott, hogy „értem jöttek, értem jöttek!”. Aztán kézen fogva mentünk.

– Milyen napod volt? – kérdeztem meg, ahogy a lányaimtól is szoktam.

– Nagyon jó! – válaszolta cserfesen – készülünk az anyák napi ünnepre! Virágmagot vetettem kicsi cserépbe, amit kifestettem. Az óvó néni pedig megengedte, hogy az anyák napi verset ne mondjam el.

Hideg ez az április végi nap, de csak én didergek. Nézem a távoli fákat, kezemben a Kicsilánnyal. Lobog a haja a szélben és az indiánszökellésben kicsit összesimul a szuszogásunk. Miután elalszik, lemegyek, hogy szétnézzek az ebédlőben. Rendet rakok.

Majd, ahogy helyére tennék mindent, s mielőtt lekapcsolnám a folyosón a villanyt is, észreveszem, hogy a díszes tapétából hiányzik egy darabka. Nem a széléről, hanem a közepéből, tátongó űr. A helyére bele van karcolva, hogy „Anya”. Olyan volt hirtelen a kép, mint egy néma kiáltás a semmibe.

Aztán sötét lett. Betakartam Kicsilányt, néztem egy darabig, milyen szép, milyen békés, és felraktam a baba utolsó darabkáit a polcra. Hátha jó lesz még valamire holnap reggel is.

 Dolnai Virág

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Amy Stocklein Images