„Olyan, mintha el sem mentünk volna soha… és olyan, mintha sosem tartoztunk volna ide” – Visszatérés Izraelbe

–

Bevallom, nem volt olyan szép „válás”, amikor három évvel ezelőtt három bőröndbe pakoltuk az életünket, és elköltöztünk Izraelből. Besokalltunk mindketten – Nimit a Nemzeti Színház éveken át kötelezte, hogy illegálisan megszállt területeken bemutatott előadásokban szerepeljen, én pedig tíz év ott tartózkodás után is falakba ütköztem, sok-sok területen…

…de nem akarom most listázni a személyes nyűgjeinket, mert ez az írás nem erről szól. Ám bizonyos dolgokra – érzelmi felülemelkedés ide vagy oda – sosem fogok tudni csak úgy legyinteni… és szerintem nem is szabad. Ez viszont sosem az izraeliekről, vagy a térségről szól – hanem a korrupcióról és a hataloméhségről. Ám csoportot, országot, vallást sem azonosítunk azokkal, akik a trónon pöffeszkedve abuzálják a népet – igaz ez minden országra… és „nem országra” is. 

Ez utóbbit kifejezetten azoknak biggyesztettem ide, akik szeretik megjegyezni, hogy Palesztina „nem ország”. Mert bár 138 nemzet elismeri mint államot, ami igazán nemzeti entitássá tesz egy közösséget, az nem feltétlen az, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének 193 országából hány adja áldását rá (mellesleg Izraelnek is „csak” 164 voksa van). Legalább ennyit számít, hogy egy régió lakosságát közös örökség, érdeklődés, kultúra, nyelv, történelem, és hagyományok kötik össze. 

„Achla yom!” – így üdvözölt egy helyi kisboltot vezető barátom, arab és héber szavakat ötvözve minden alkalommal, amikor vettem egy dobozzal a házi készítésű tabuléjából. Ő volt az egyik első kapcsolatom egy olyan világgal, amelyről keveset tudtam 2009-ben, amikor Tel-Avivba költöztem.

Bár a körülöttem lévők liberálisnak tartották magukat, de az ismétlődő jeruzsálemi késelésekről beszélve hétköznapi dolog volt azt hallani az asztal körül: „a palesztinok meg akarnak ölni minket”. Mikor pedig cikkeimben dicsértem a piacokat, az éjszakai életet, Tel-Aviv strandjait, ismerősen csengtek a kommentek: „szégyelld magad, hogy ellopott földön élsz!”. 

Így egy nap megkérdeztem a barátomat a boltban: – „Momo, izraelinek vagy palesztinnak vallod magad?” – „Attól függ, ki kérdezi” – mosolygott rám. „Amikor aggódom régi, Gázában ragadt barátaim életéért egy újabb izraeli rakétatámadás után, palesztinnak érzem magam, és átkozom az izraeli kormányt. Amikor bosszúszomjas kölykök zsidókat szurkálnak a Damaszkusz-kapunál, mert mindenkit ellenségnek látnak a fal túloldalán, büszke izraeli arab vagyok.”

Azt szoktam mondani: aki eljut Izraelbe, jól teszi, ha ellátogat Palesztinába is, és ez természetesen fordítva is igaz. Ez idáig viszont Nimi nem tarthatott velem – kizárólag izraeli útlevéllel nem tanácsos, és illegális átlátogatni. Mostanra viszont – hála a sok éven, és még több bürokratikus útvesztőn átvezető kitartó küzdelemnek – anyai és apai ágon is sikerült európai útlevelet váltanunk neki, így aztán portugálként végre elénekelhette ő is, hogy „Hello from the other side!” 

„Személyes felelősséget érzek anélkül, hogy személyes felelősségem volna…” – mondta csendesen az ámulatba ejtő és elgondolkodtató graffitikkel ékes elválasztófal mellett, amikor pedig a helyi zöldségpiacon azt mondta neki egy árus: „Üdvözlünk Palesztinában, ez a te országod is”, még a térde is megrogyott. „Szép haj, srácok, üdv Palesztinában!” – ez volt a leggyakoribb reakció, ahogy sétáltunk Betlehem utcáin, ahol szívmelengető vendégszeretetben volt részünk. 

Voltam izraeli, és kizárólag Izrael mellett kardoskodó ember – odaköltözésem évében büszkén szavaltam, amit a számba adott a rendszer, ám megadtam magamnak a tanulás és tapasztalás lehetőségét, és ma már azt mondom: lehet valaki „egyszerűen” csak az egyetemes jogi egyenlőség és mindenkinek kijáró méltóság elkötelezett támogatója, anélkül, hogy az egyik vagy a másik oldalon zászlókat lobogtatna.

„Örülni kéne, hogy megtűrnek Izraelben – Palesztinában már rég felakasztottak volna” 

– egy klasszikus „kedves komment”, amit rendre megkapok, olyanoktól, akik nem tudják: amikor még Tel-Avivban éltem, rendszeresen jártam át a fal túloldalára. Buliztam Ramallahban kendőt viselő, tetovált muszlim lányokkal, és lazítottam törökfürdőben Nábluszban, miközben a palesztin masszőr a héber tetoválással ékes hátamat dögönyözte. Sosem titkoltam sem azt, hogy meleg vagyok, sem azt, hogy Izraelben élek – soha senkit nem zavart egyik sem. 

Nimit néha megkérdezik olyanok, akik keveset tudnak a térségről: „Tartott már palesztin kést a torkodhoz?” Mostantól azt válaszolhatja: „Igen, a borbély a szalonjában, és imádtam!”

Mit csináltunk még? Meglátogattuk a rebellis és titokzatos művész, Banksy szállodáját, a Walled Off Hotelt, és természetesen el kellett vinnem őt a város legjobb hummusz éttermébe, az Afteemba is, ahol hatalmas lakomával ünnepeltük meg a nem mindennapi kiruccanást… amelyről Nimi mamájának csak utólag számoltunk be. 

„Köszönöm, hogy nem mondtátok el, mire készültök, halálra aggódtam volna magam – de most üljetek le, és meséljétek el minden részletet” – mondta Irit anyu, miközben egy hatalmas kosár betlehemi epret falatozott. A történeteink egyszerre töltötték meg izgalommal, érdeklődéssel, és már-már hitetlenkedésbe hajló felismerésekkel. És miközben meséltünk, egyszeriben rájöttem: a vele, és a nagyon régen látott barátokkal való találkozásokkal, a hosszú lélektől-lélekig beszélgetésekkel, a sivatag felett csillagokkal ragyogó égbolttal, az ismerős ízekkel és illatokkal, és a túloldalra kalandozással valahogy újra „elcsavarta a fejemet” a Közel-Kelet…

„Olyan, mintha el sem mentünk volna soha… és olyan is, mintha sosem tartoztunk volna ide” – mondtam Niminek, poharamat emelve az utolsó tel-avivi éjszakánkra. „Ugyanezt érzem. Minden olyan ismerős, mintha a saját testem-lelkem meghosszabbítása lenne, ugyanakkor úgy érzem, hogy ez az egész csak egy álom.” Így ültünk egymással szemben Jaffa bolhapiacán, kedvenc bárunkban, amely éveken át volt a törzshelyünk. 

Milyen még? Kicsit olyan, mint összeölelkezni egy rég volt szerelmeddel. Vagy belekóstolni egy ételbe, amit az anyukám készített, és a halála óta sosem ízleltem. Vagy mint belebújni egy régen elfeledett cipőbe, amiben annyi helyen jártunk.

És mint visszamenni a régi munkahelyre, megállni az asztal előtt, ami az enyém volt, de ma már másé, és nem is érteni, hogy miért olyan nehéz a szív, amikor oly nagy lelki megszabadulást adott anno felmondani. 

„Tudod, mi ez az érzés szerintem? Azt hiszem, ez a honvágy” – és ezzel kicsit elbőgtem magam. „Hogy lehet honvágyunk, ha egyszer épp itt vagyunk?” – kérdezte Nimi, megfogva a kezemet, hogy megnyugtasson, vagy hogy megnyugodjon, mert hogy közben neki is könnybe lábadt a szeme. „Mert tudjuk, hogy már csak egy éjszakánk maradt.” Szerencsére közben megérkezett a második sörünk, és ez némileg oldotta a hangulatot. „Jöjjünk haza gyakrabban!” 

Így zártuk le a beszélgetést, és nyitottunk meg egy új fejezetet, elengedve a sérelmeket és félelmeket, amiket egykori fészkünk okozott bennünk, vagyis inkább amikért mi okoltuk „őt”. Visszaköltözni nem fogunk – legalábbis nincs tervben –, de ahogyan Magyarország is örökkön örökké az otthonom marad, ma már büszkén és bátran ki merem jelenteni: a sivatagtól a tengerig ez a hely is a hazám. Még akkor is, ha erről sosem lesz semmiféle lepecsételt tanúsítványom. Szerencsére ma már nincs is rá szükségem. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Tair Malka

A további képek a szerző tulajdonában vannak