Nem kerül több energiába nem kiabálni, mint kiabálni – „Waldorfos” trükkök otthoni feszültség ellen (nem csak waldorfosoknak)

–

Néhány héttel ezelőtt mi is átestünk a Covidon. Elég rémes volt, nem pusztán a betegség miatt, bár azt sem szeretném újra végigélni, de mentálisan is mind összezuhantunk. A gyerekek is.

Addigra már hetek óta javarészt otthon voltunk, nem túlzok, ha azt mondom, hogy egymás agyára mentünk. A túlélés volt a tét, aminek érdekében az elveinket sorra dobtuk a sutba. Jött a sok képernyőzés, mesenézés, és egyik veszekedés a másik után, mert a két gyerek persze egymáson vezette le a feszültséget. A lakásban káosz uralkodott, mi, szülők csak vonszoltuk magunkat, irigykedve nézve az egyedül, vagy párban karanténozók posztjait. (És itt most sürgősen megjegyzem, hogy ez itt az én szubjektív nézőpontom, tudom, hogy a bezártság egyedül is rémes lehet. De nézzétek el nekem, én ölni tudtam volna, ha nem kell betegen a négy fal között unatkozó gyerekeket istápolni.)

Eddig is sokat voltunk karanténban, és a betegség most valahogy feltette az i-re a pontot. 

Az eredmény: a gyerekek és mi is kivetkőztünk magukból, a napjaink kizárólag a túlélésről szóltak, nem volt bennük már szinte semmi öröm, semmi nyugi. A legrosszabbat hoztuk ki egymásból.

De hogyan lehet ezen változtatni?

Nyilván úgy, hogy a szülők nevén nevezik a „gyereket”, felismerik, hogy csak ők, a felnőttek tudják ezt megoldani, a változásnak tőlük kell indulnia. A kicsiknek pedig segítenünk kell. A gyerekek a tükreink, ha ők nem bírják kezelni az indulataikat, az azért van, mert mi nem mutatjuk meg nekik, hogyan kell azt csinálni. 

Onnan lehet tudni, hogy pokoli napunk volt, hogy egy teával a kezemben ülök az ablaknál és Kim John Payne valamelyik könyve van a kezemben. Itt megjegyzem, hogy számomra ezek a könyvek az abszolút iránymutatóak (Egyszerűbb gyermekkor, Melegszívű nevelés, Magunkat neveljük), nemcsak azért, mert mélyen egyetértek minden mondattal, hanem mert meglátásom szerint a legtöbb gyerekneveléssel foglalkozó könyv a gyerek viselkedésére fókuszál, ezek viszont sokkal mélyebben, komplexebben tekintenek erre az egész kérdésre. Például a szülőkre is.

 

Mert nincs mese, a változás belőlünk indul. „Magunkat neveljük”, ahogy az egyik könyv címe mondja is. Persze, tudom, hogy mindez sokaknak evidencia, sőt, közhely – és mégis úgy érzem: muszáj újra és újra elolvasni, kimondani, tudatosítani. Hiszen már egy újdonsült kismamától is rendszeresen azt kérdezi a többi felnőtt a babakocsi fölé hajolva, hogy „na és jó baba?”. Pedig nem a baba „jó” vagy „rossz”. Hanem a felnőtt.

Megszoktuk, hogy egy hegyibeszéddel, büntetéssel rövid távon lehet tüzet oltani a gyerekszobában, de valahol mélyen tudjuk, hogy ezek messze nem visznek a probléma gyökeréhez. 

Szóval ott ültem az ablaknál, kezemben a teámmal és a Magunkat neveljük című könyvvel, amit felváltva olvastam (újra és újra) Horváth Bernadett: Az Ünneplés Művészete című e-bookjával, és elhatároztam, hogy márpedig mostantól itthon nem lesz őrület. Pont.

Ha már Waldorf-intézményekbe járatjuk a gyerekeket, próbáljuk meg otthon is használni azt a sok tudást, amit ott kapunk családilag. Kíséreljünk meg az ottani szokásokból többet integrálni a saját hétköznapjainkba. Ugyanis, ha tetszik, ha nem, a gyerekekkel csodát tesznek az ismétlődő szokások, rituálék, a ritmusok, a megszokottság biztonságot nyújtó keretei.

Ne gondoljatok nagy dolgokra, és egy pillanatra engedjétek el az esetleges előítéleteiteket vagy waldorfos asszociációitokat – nem kell énekelve kézimunkázni velük órákon át… Csak néhány apróságot érdemes bevezetni, és nem hagyni, hogy szem elől veszítsük a célt: azt, hogy nyugalomban szeretnénk élni. 

Az alábbiakban erre a néhány apróságra hozok (ha úgy tetszik, „waldorfos”) példákat. Mi ezeket vezettük be, és már most érezzük, hogy feldobták a napjainkat. Segítenek átélni – a túlélni helyett.

1. Ne kiabálj!

Tényleg ne. A kiabálás az egyik (mentálisan és fizikailag is) legkimerítőbb szülői tevékenység. Ráadásul SEMMI értelme. Az egy dolog, hogy a családi betegségünk idején a gyerekek is állandóan ordítottak egymással, de mi meg túlharsogva számonkértük rajtuk az ordítást. Jó, mi? Teljes agyrém. Hiszen tőlünk tanulták.

Századszorra kérni valamit rohadt fárasztó, persze egy idő után eldurran az agyunk, kiabálunk, aztán hogy abbahagyjuk, a gyerek inkább gyorsan megcsinálja, amit kérünk. Néha-néha megeshet, hogy talán még működik is, de egyébként elég hamar „fehér zaj” lesz a szülői kiabálás, a gyerek nem is figyel már, megszokja, és aztán a megfelelő ponton reprodukálja. Ez egy rossz minta, aminek az égvilágon semmi értelme.

„Oké, világos, de mit csináljunk helyette?” – szinte hallom a teljesen jogos kérdést. 

Ne nevessetek, tényleg beválik: lélegezzetek!

Ha nagyon-nagyon nagy a nyomás, én általában nagy levegőt veszek. Sokat. Akár százat. Rendezem a pulzusomat és közben a légzésemet.

Van, hogy ennyi idő alatt akár magától is megoldódik a probléma. Volt már rá példa, hogy háttal állva a gyerekeknek elkezdtem nagy levegőket venni. Ebből a kicsik észlelték, hogy biztos baromi ideges vagyok, és abbahagyták a balhézást. Egy másik napon pedig szemtanúja voltam, hogy a nagyobbik próbál légzéssel megnyugodni, amikor a kistesója épp az agyára ment valamivel. Bizony, nem csak a rossz példa ragadós.

A légzésen túl azt is megpróbáltam mostanában, hogy elmondom az érzéseimet a gyerekeknek.

„Nem akarok veszekedni, üljünk le, beszéljük meg, hogy tudnánk ezt megoldani.”

Meghallgatok mindenkit, kinek mi a baja, ki mit szeretne, de én is elmondom a magamét. Javaslatokat kérek, és együtt kidolgozzuk a haditervet. Aztán próbálom megőrizni a humoromat, nevetni, amin csak (tényleg) lehet, nem véresen komolyan venni mindent. Kiabálni bénaság. Semmi értelme, nem hat, mindenkinek csak rosszabb lesz tőle. Persze csináljuk, én aztán úgy tudok károgni, hogy az valami pokoli. De most diéta van. Kiabálás-koplalás. Ez nem azt jelenti, hogy nincs feszültség, csak azt, hogy nem öntök olajat a tűzre. És már ez rengeteget számít. 

2. Legyenek rituálék!

A Waldorf ovikban, iskolákban a nap fontosabb etapjait gyertyagyújtással kezdik, így a gesztus által megérkeznek a gyerekek a jelenbe, még énekelnek is egy picit. Szóval elhatároztam, hogy mostantól minden étkezésnél gyertyát gyújtunk. Nem várom meg, amíg valamelyik gyerek elvisítja magát, hogy egyik pillanatról a másikra éhen készül halni, hanem tartom a reggeli-tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora kereteket, két étkezés között pedig maximum gyümölcs jöhet szóba, vagy az asztalra kikészített mandula, szárított gyümölcsök, felszeletelt répa, uborka.

Esküszöm, ezt csak pár napja csináljuk így, de tegnap már szóltak a gyerekek, hogy gyújtsam meg a gyertyát, mielőtt elkezdenének enni. Mióta nincs összevissza evés (ugyanis nálunk két főétkezés között is simán volt kaja felszolgálás, akár fél órával ebéd után is, agyrém!), nyugodtabban, többet esznek, jókat beszélgetünk közben, nyugi van.

Még nem vezettem be, de már megvettem a gyertyát a gyerekszobába is, hogy az esti mese előtt is gyújtsunk meg egyet, mese után pedig elfújjuk, a rossz gondolatokkal együtt.

A rituáléknak, a ritmusoknak azért van jelentősége, mert adnak egy biztonságos keretet, ez pedig már önmagában elébe mehet bizonyos típusú vitáknak. Azóta nincs balhé azon, hogy ki éhes, ki nem, mióta van az étkezéseknek rendszere. Azóta nincs veszekedés a fogmosáson, amióta megszokták, hogy az esti vitamin után kell menni a fürdőszobába. Automatizálódtak a lépések, és mivel a gyerekek szeretik a megszokottság biztonságát, ezekben a dolgokban nincs már veszekedés. 

Ugyanígy a képernyőzés, amit csak hétvégén lehet. Azóta nincs vita azon, hogy mikor mit lehet nézni, és ha nem lehet, miért nem. Hétköznap nincs képernyő, és kész.

A folytonosság, az ismétlés, a dolgok egymásutániságának egyértelműsége, a rendszer egy gyerek számára olyan, mint egy pihe-puha kanapé, amiben hátradőlhet. 

3. Sütés, babzsák, nyunyurgatás – terápiás tevékenységek

A gyerekek születése előtt számomra a sütés volt maga a terápia. Amióta anya vagyok, nem nagyon tudok egyedül sütni, és őszintén bevallom, velük a sütés azért közel sem annyira egyszerű. Mivel nem vagyok profi, ezért gyakran akkor is bénázom, ha nem kelnek önálló életre kis kezek a tészta körül. De rá kellett jönnöm, hogy vagy nem sütök egyáltalán, vagy meg kell tanulnom velük együtt terápiássá tenni a folyamatot.

Végül megszületett a megoldás: mindent kiporciózok, mielőtt behívnám őket a konyhába, beosztjuk, ki mit önt a tálba, hogy ne legyen káosz. (Ja, és most már sütés előtt is gyertyát gyújtunk.) Picit mindenből többet mérek ki, hiszen úgyis mellé borul valamennyi, bármilyen ügyesek is. Belegyúrjuk a mérgünket, a szomorúságunkat, a fáradtságunkat, ha kelttészta, akkor meg is pofozgatjuk, alaposan átgyömöszöljük.

Nyilván én azért leizzadok menet közben, de a gyerekek tényleg meditatív állapotba kerülnek a sütéstől, imádják, jó fajta izgatottság lesz rajtuk úrrá. Őket szoktam a sütőhöz küldeni, hogy lessék meg, milyen színű a süti teteje. Mindig megbeszéljük, hogy ha már lehet érezni a szomszéd szobában az illatát, akkor hamarosan elkészül.

Aztán szintén terápiás nálunk a babzsák dobálása. Akinél van a babzsák, az mond egy állatnevet, színt, ételt, egy mesekönyvet… utána dobhatja tovább. Mint kiderült, reggelente ezt az iskolában is szokták csinálni, így átvettem egy ottani verziót is, hogy milyen színű a kedvük, de dobáltuk már azzal a kérdéssel is, hogy ki mitől lesz szomorú vagy mérges. Aztán a végén ez általában jó kis beszélgetésbe torkollik.

Nálunk terápiás a közösségi gingyolás, amikor a két gyereket egymás mellé fektetem, és egyszerre csikizem és puszilgatom őket, ez az úgynevezett tesó-nyunyurgatás, amit a féltékenység enyhítésére találtam ki még amikor a kicsi baba volt a lányom.

Rengeteget olvasunk is mostanában, bebújunk a legpuhább takarónk alá, és most már olyan is van, hogy a nagy felolvas, vagy a kicsi fejből meséli el a kedvenceit.

A felsorolt három trükk egyike sem igényel rengeteg időt, és bármilyen elfoglaltak is vagyunk, bármennyi dolgunk is van, mindez fel tudja tölteni a tankokat tíz perc alatt. 

„Mama, ilyet elképzelni lehet!”

Nem azért mesélem el nektek mindezt, hogy a vállamat veregessétek, milyen csodálatos anya vagyok azért, mert gyertyát gyújtok és pár napja nem kiabálok. Hanem azért, mert nálunk tényleg száznyolcvan fokos fordulatot hoztak ezek a kis dolgok az életünkben.

A Waldorf-szemlélet, az említett könyvek inspirálták. Ahogy ezeket az új szokásokat is. És persze, kutya fáradt vagyok a nap végére, de a mindennapos társammá, sziámi ikremmé váló nonstop bűntudatom jóval csendesebb lett. Mert kevesebb bennem (tehát: bennünk) a stressz, a feszültség. Sőt, megkockáztatom, hogy olykor még elégedett is vagyok magammal.

Persze maradtak azért hisztik, balhék, cirkuszok, de hiszek abban, hogy ha én jó példát mutatok, ha én nem jövök egy pillanat alatt „idegbe”, az előbb-utóbb nyomot a gyerekben is. Mint a légzésgyakorlatok. 

Nem kerül több energiába (sőt!) picit tudatosabbnak lenni szülőként, mint kiabálni, veszekedni, hosszas hegyibeszédekbe belemenni. 

És el kell meséljek még valamit a végére.

Az egyik nap iszonyúan fájt a fejem, fáradt voltam, a kicsi sokat ébredt éjjel, reggel ovi-suli, aztán dolgoztam, délutánra szinte szétrepedt a homlokom, annyira sajgott. Semmi kedvem nem volt szerepjátékozni, de még gyurmázni sem, totálkáros voltam. Korábban ilyenkor megindult a mártírkodás, magamban beszélve sajnáltam magam, hogy mennyire szarul vagyok, a gyerekek meg nincsenek erre tekintettel, kínlódva csináltam mindent, és az agyam is garantáltan eldurrant egy ponton.

De most, ugyebár, az életmódváltásnak köszönhetően, nem ezt volt a menetrendem.

Helyette kitaláltam, hogy feküdjünk le az ágyra a kedvenc takarónk alá, és nézzük a felhőket az ablakból. Mire befészkeltük magunkat, az ég teljesen besötétedett, na, mondom, ezt a pechet, pedig milyen jó ötletnek tűnt. Már épp indult volna a spirál, amikor egyszer csak előbukkant egy szivárvány. És fölötte még egy. „Mama, ilyet elképzelni lehet!” – mondta a kicsi.

Hát, erről maradtam volna le, ha nem vagyok ezen a spéci „diétán”.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak