Tóth Flóra: A legrosszabb a teljes kiszámíthatatlanság – WMN-naplók
Ha pár héttel ezelőtt megkérdez valaki, azt mondom, az elmúlt két évben már mindent láttunk mi, szülők, ami a Covid kapcsán történhet: semmilyen oktatás és nulla támogatás, home office és online oktatás, az úgynevezett hibrid rendszerek százféle értelmezése, újratervezés, az újratervezett újratervezése és az egész tervezés mint tevékenység képzeletbeli kukába hajítása. Ha most kérdeztek meg, töredelmesen bevallom, hogy ezt nem láttam jönni. Még úgy sem, hogy a gyerekeimet oktató intézmények transzparens kommunikációval kényeztetnek, amiről a napokban megtudtam, hogy elképesztően ritka. A kisgyerekek oktatása azonban nem simán a startvonalra került vissza, hanem egy légüres térbe. Tóth Flóra írása.
–
Már minden tünet játszik
Az omikron megjelenése nagyjából azt az érzést hozta magával, hogy minden Covid. Nátha? Covid. Hasmenés? Covid. Kötőhártya-gyulladás? Covid. Mostanra már a legbáránylelkűbb szülő is úgy tolja a gyereke agyáig a gyorstesztpálcikát, mint ahogy annak idején (nem is olyan rég) megnyugtatónak szánt hangon, folyamatosan beszélve és a szemkontaktust tartva finoman rátérdelt az orrszívásnál.
Már fejből tudjuk a különböző tesztek árát, és csendben mérlegelünk, hogy melyik helyzet mennyit „ér meg”: kontakt osztálytárs – úgyis karantén, felesleges pénzkidobás; kontakt legjobb barát – csak meg kell tudni, irány a PCR (na de mi lesz velünk, ha pozitív lesz?), kontakt iskolatárs – nagyszülők előtt gyorsteszt.
(Persze ezek a kategóriák mindenkinél mások, és az én besorolásom szigorúan tünetmentes gyerekekre vonatkozik. Á, nem is magyarázkodom, aki akar, úgyis beleköt.)
Mára már minden ismerősöm sakkozik – ha kér is PCR-tesztet, akár magának, akár a gyerekének, ötször is meggondolja, hogy biztos nem jobb megoldás-e az önkéntes karantén, mert egy pozitív PCR hetekre átírja a családi életet, annyira illogikus a rendszer. Hiába lett rövidebb a karantén, ha egyszer több mint egy hét után érkeznek meg tesztelni, és ha még akkor is pozitív, akkor nem veszik figyelembe, hogy mióta tart.
Két különböző gyerekorvos ugyanarra a helyzetre akár tökéletesen ellentétesen is reagálhat, és őszintén mondom, hogy a legtöbbször mindkét verziónak van értelme.
Közben már két tüsszentés olyan reakciókat vált ki az omikron viszonylagos tünetmentessége miatt, hogy a szülők szerintem napi szinten vannak a tömegverekedés határán az iskolai, óvodai öltözőkben. Ezen az sem segít, hogy mind feléltük az összes mentális tartalékunkat, már egyre kevésbé elérhető cél az elég jó szülőség meg a közösségért felelős viselkedés – szimplán a túlélésre hajtunk.
Ez egy olyan szemét játék, hogy ha mindent jól csinálsz, agyonvitaminozod a gyerekeid, és nem tudod, hogy emiatt vagy valami csodás felsőbb erőnek köszönhetően mind egészségesek maradtok, akkor jön egy rendkívüli szünet, mert nincs elég egészséges pedagógus, hogy működjön az iskola. Hát, köszi.
„Tegye fel a kezét, aki oltott! És most tanító nénik között is”
Ha már az intézményekről van szó, napok óta folyamatos téma körülöttem, hogy kinek milyen betegútjára látnak rá az igazgatók, van-e joga egy intézménynek megkérdezni a szülők álláspontját az oltásról, legyen szó akár róluk, akár a gyerekeikről. Hiszen minden rendelkezés arra mutat, hogy igyekeznek lehetőségmegvonásokkal kikényszeríteni a nagyobb átoltottságot, de ha az oktatást nézzük, akkor ez bizony azoknak is fáj, akik a világ összes oltását megkapták már rég, és alig várják a következőt (túlzok, nyilván, de értitek). Hiszen az oltatlan pedagógus nem taníthatja az oltott gyerekeket sem. Viszont, ha hivatalosan van elegendő számú oltott gyerek egy osztályban, akkor már az online oktatás sem elérhető.
De amúgy az oltott gyerekek is megfertőzhetik az oltatlan kistestvérüket és az oltás ellenére veszélyeztetett idősebb szeretteiket – vagy nem? És akkor most ezeknek a tudatában
mi történik akkor, amikor a tanító néni felteszi a nagy kérdést az osztályban: tegye fel a kezét, aki oltott!
És kinek látja pontosan az oltásait az igazgató? Csak a tanárokéit? Vagy a gyerekekéit is? Vagy mindegy is, mert a gyerekek úgyis elmesélnek mindent (az enyémek például igen, úgyhogy nekem végül is mindegy).
Rendkívül rendkívüli rendezetlenség
Összességében tényleg semmi okom panaszra, sőt, ha azt nézem, hogy a gyerekeim intézményei hogyan állják a sarat ebben a minden szempontból kritikus helyzetben. Kérdeznek, kommunikálnak, reagálnak a percenként változó helyzetekre, de a rendszert ők sem tudják megváltoztatni. Plusz az sajnos tényleg rendkívüli, hogy az omikron szinte nulla vagy teljesen nulla tünettel agyonfertőz mindenkit, ezért a fél tanári kar nem dolgozhat, hiába oltottak, hiába vannak jól.
Úgyhogy tervezünk, aztán újratervezünk, aztán csak nézünk, hogy végre kijöttünk az egyik otthonlétből, szusszanni sincs időnk, mert máris jön a másik.
És nyilván ezek nagy része teljesen jogos karantén vagy önkéntes karantén, csak éppen nem segít a helyzeten mindaz, ami az elmúlt két évben történt, és az, hogy jelenleg sem tud senki semmit; hogy oltottként (bizonyos oltásokkal vagy bármilyen oltással) mi mennyire kockázatos. Engem ez sokkal jobban érdekel, mint az, hogy ki milyen felületre milyen jogcímen lát vagy nem lát rá.
Én felteszem a kezem, ha valaki megkérdezi, hogy oltott vagyok-e, mert az információban végtelen módon hiszek. De amúgy nem igazán kérdezett meg senki, pedig szigorú maszkhasználattal ugyan, de eddig próbáltunk viszonylag hétköznapi életet élni, jártunk színházban, múzeumban, és a kutyát nem érdekelte a most nagy indulatokat kiváltó védettségi igazolványom.
Konklúzió? Az nincs.
Tóth Flóra