–

2021. december 5-én viseltem utoljára tisztességes ruhát (azt is összevérezték a sürgősségin), de onnantól kezdve hálóing, kórházi hálóing (jó bő, hátul megkötős), és a pizsama az outfitem. Mondjuk, a világért se akarnám megsérteni a pizsamákat, azok is tudnak ám tisztességesek lenni. De a kitérdelt, embrió- és különféle pózokat felvevő, százszor átizzadt, kétnaponta mosott pizsamákról képtelenség úgy gondolkodni, mint tisztességes ruhadarabokról. Majd megértitek mindjárt, hogy miért.

Tulajdonképpen egészen fura dolog lenne újra ruhában lenni. Ugyan mit vehetnék fel a sztómazsákra, ami takarja, meg kényelmes is? A túl bő nem jó, lifeg-lötyög a zsákom, a szoros kizárva, farmer – ne viccelj – totál esélytelen, melegítőm akad ugyan valahol a szekrény alján, de azok most leesnek rólam, még a megkötősek is bénán összegyűrődnek a hasamon, ha alaposan meghúzom őket.

Amúgy miért nem adnak öltözködési tippeket a sztómazsák mellé?

Amikor azt olvastam a kis sztómás prospektusban, hogy a beteg élhet szinte teljes életet, akkor ez a rész biztosan a szintéhez tartozik. Szemléltethetnék képeken, mi az, ami nem szorítja, mi az, amiben kényelmesen lehet az ember, és melyik az a ruhadarab, amit nem féltesz, ha egyszer bekövetkezik minden sztómás rémálma, a legrettenetesebb: hogy nyilvános helyen kezd el a cucc szivárogni. (Áh, inkább ki se megyek az utcára. Vagy kimegyek üres gyomorral, hátha úgy majd nem, de az se életbiztosítás…)

Amúgy – félre ne érts, kedves olvasó – nem ez a legnagyobb problémám. Az utcára is alig dugom ki az orrom. Emberek? Mármint azokra a fura lényekre gondolsz, akiknek van orruk meg szájuk, de alaposan eltakarják maszkkal, mert van valami világjárvány? Olyan emberek, akik között egy hónapja nem voltam, mert a kórházi dolgozók, na, ők nem számítanak, ők nem is emberek, hanem különleges lények, akik kibírják a földi poklot is?

És akkor elhatározom, hogy ma elmegyek a boltba

A leghosszabb táv, amit az elmúlt hónapban megtettem, az a konyha és a mosdó közti pár méter, igaz, nagy a lakás, de azért nem nagyon nagy. De most elhatározom, hogy reggel, zuhanyozás és zsákcsere után én bizony nem a pizsamába bújok vele, hanem rendes, igazi ruhát veszek fel, amolyan utcára valót.

Mert elmegyek a boltba.

Igenis elmegyek a boltba, emberek közé, dupla maszkot veszek, nagy napszemüveget, sapkát, kapucnit meg kesztyűt, kicsi bőrfelületet se hagyok szabadon, és bevásárolok.

Igenis bevásárolok.

Magam fogom kiválasztani az árut, én döntöm el, melyik répát és melyik almát teszem bele a kosárba, egyedül választom ki a kókuszjoghurt ízesítését, csak a cipekedésben kérek segítséget, és tartom a távolságot, végig nagyon tartom a távolságot (távolságot még ennyire sose tartott ember). Mondjuk, olyan ijesztő leszek, hogy senki nem mer majd a közelembe jönni, legfeljebb a biztonsági őr tart majd gyanúsnak, talán ő közelít meg.

Az elhatározásom kőkemény, agyig bebugyolálom magam, a hintó előáll, beülök az autóba, elmegyünk a boltba, és áhítattal válogatok. Istenem, de jó is ez: itt vannak az emberek, ők is válogatnak, nem is tudják, milyen jó dolguk van, hogy csak úgy, mindenféle előkészület nélkül el tudnak jönni a boltba, segítség se kell nekik a cipekedéshez, és kiválaszthatják, mit akarnak hazavinni. Olyan szerencsések ezek itt mind, hogy ezt megtehetik. Belőlem meg nem látszik ki semmi, és buta módon azt képzelem, hogy láthatatlan vagyok a vírus számára is.

A kasszához érünk, előre megyek, én szeretnék pakolni (mert imádok pakolni, mindent sorban, rendben, nehezeket előre a szalagon, azok kerülnek majd alulra a táskában, könnyűeket, törékenyeket meg felülre – ezt nem tudja mindenki megcsinálni, nekem erre kidolgozott módszerem van).

És akkor a kasszás rám néz, majd jófejkedve megkérdi: „Sokáig tartott a buli?” 

„A buli? Hát buli az nem volt”

Sikerült masszív, cuccról lejövő-drogos-alkeszra maszkíroznom magam, sebaj, jobb, mint a sztómáját a gatyájában rejtegető, szivárgástól aggódó, hasi operáción átesett beteg verzió. Szinte boldog is vagyok ettől a felvetéstől, hogy épp másnaposan ténfergek, dicséretnek veszem, fel se szisszenek, mosolygok a dupla maszkom alatt, bár úgyse látják.

Gyorsan bepakolunk, hátha nem vett még észre az omikron, aztán uzsgyi, ki a kocsiba, fertőtlenítés életre-halálra, és már nem akarok sétálni a Kossuth téren, pedig az volt a terv, hogy kiszellőztetjük a Parlament előtt, amit ki kell. Elsőre ennyi bőven elég volt.

Hazajövök, és nem veszem vissza a pizsamámat.

Ez egy csodálatos nap, nem ronthatja el semmi, ma rendes ruhában leszek egész nap. Ma rendes ruhában facsarom le a zöldségeket, ma rendes ruhában készítem el a gluténmentes tacómat, ma rendes nadrágban állok a konyhában, és úgy csinálok, mintha avokádókrém, hagyma, paradicsom nélkül is ugyanolyan lenne. (Ja, koriander se volt, pedig azt ehetnék.) De mindezek előtt rendes ruhában pakolom ki az árut, mindent, amit magamtól válogattam, szépen rendszerezve, bele az üvegtárolókba, kitörlöm a hűtőt, lefertőtlenítem, amit le kell, és külön polcokra rendezgetem a tejmentest, a gluténmentest, szigorúan elválasztva azoktól, amiket nem ehetek. Nem is tudok hirtelen elképzelni jobb szórakozást ennél: az új életem glutén-, tej- és cukormentes részekben rendszereződik össze, újratervezés, beszerzés és megvalósítás, igazi siker már most ez az év, ez a néhány nap január.

Ez egy tökéletes tökéletes nap. És nem, ez nem szóismétlés. Ne javíts ki. Tényleg az: tökéletes tökéletes.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images/Alvaro Medina Jurado)