A karácsonyi album – Álmok az utcán élőknek

–

A belvárosban lakott, a Széchenyi téren, de nem talált haza, pedig arról a padról, amin aludt, lehetett látni a házát. Hideg tél volt – bár nem esett a hó –, és kihűlt. Az orvos szerint egy óra sem kellett volna, és már nem él.

Karácsonykor minden évben kisimultak a konfliktusaink. A karácsony volt anyám számára a legfontosabb ünnep.

Éveken át a nagymamához mentünk, a volt anyósához, apám anyjához, holott egyéves sem voltam, amikor elvált apámtól. A nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy nála karácsonyozzunk, szerette anyámat, és azok voltak a legjobb karácsonyaink. A tornácos parasztházban, amibe ki-be jártak a macskák, amit átjárt a sültek, rétesek, a zserbó illata. Apró ablakai voltak, a ház a befagyott ér felé nézett. Azon korcsolyázva mentünk el a pékségbe, amit nagyanyám kenyérgyárnak hívott. Reggelente frissen fejt tejet hozott a szomszéd – arra ébredtem, hogy az üvegtáblát zörgeti.

Akkoriban még mindig esett a hó – úgy emlékszem, még márciusban is hóbuckák álltak a terebélyes eperfa alatt. 

Megjöttek apám testvérei, a csizmatisztító vason lehúzták a sarat a csizmájukról, dobogtak, a tenyerükbe fújtak, a kutya ugatott a kertben, meg volt kötve, ha vendéget vártunk, ne ugráljon rá mindenkire sáros lábbal. Csak akkor lett elengedve, ha mindenki felvette a melegítőt.

Nem volt sohasem nagy fa. Nem is fért volna egy magas fa az alacsony házban. Nagyapám a sparhelten főzött, csak karácsony második napján fűtötte be a kemencét. Anyám mindig a kemencesutba ült be.

A nagymama halála után főként hozzánk járt föl anyám, Pestre. A lakásában csak pár fenyőágat rakott ki. Találtam egyet akkor is, amikor rendet raktam a lakásában, amikor összeszedtem mindazt, amit az emlékek miatt nem szeretnék elveszíteni.

Nagyobb nejlontáskányi cuccal ültem a hosszú fényvillamoson a városban, ahol felnőttem. Olyan táskám volt, amint amilyenben a hajléktalanok hurcolják éveken és ezer kilométereken át minden holmijukat. Benne voltak a kamaszkoromban vezetett naplóim: piros, kockás füzetek, az elején a nevem és római számok. Nem is tudtam, hogy anyám azokat is megőrizte.

Velem szemben, a villamoson egy hatvan körüli, ritkás szakállas férfi ült, ölében XXL-es, az enyémnél is nagyobb szatyorral. Kiemelt belőle egy fényképborítékot – olyat, amibe az előhíváskor rakják a fotókat –, és lapozgatta a színes képeket. A klinika épülete felé tartottam, hogy elhozzam anyám papírjait, és ott ütött tanyát egy úr, akiről tudtam, hogy járt fel anyámhoz, beszélni akartam vele. A férfi a villamoson izgatottnak látszott, kissé rőt, kopott szakállát piszkálta. Nem is szakáll volt az, inkább csak kiálltak szőrszálak az állából. A szeme apró volt, mint egy menyété és legalább annyira fürkésző.

A dóm felé jártunk, amikor a férfi kivett a borítékból két képet, és elbűvölten nézte őket, majd beletúrt a szatyorba, és kivett egy kisebb nejlontáskát belőle. Abban is képek voltak, ömlesztve, nem láttam talán csak egyet, amiből arra következtettem, hogy családi fotók.

Mint olyan sokszor, ha az ember egyedül utazik, megpróbáltam kitalálni, milyen lehet, ki lehet, mivel foglalkozhat.

Elszórakoztattam magam azzal, hogy számomra ismeretlen embereknek sorsokat találok ki, de ez képzelgés nem az íráshoz, a fikcióíráshoz hasonlított, hanem sokkal inkább a teregetéshez. Aminek nem az a lényege, hogy ruhákat teszünk a szárítóra, hanem sokkal inkább az, hogy a gondolataink útvesztőket járnak be. 

Zizegős, fekete, sárga esőkabátszerű vékonyka kabátja alatt vaskos, lehajtható gallérú, háromgombos kék pulóvert viselt a férfi, alatta kikopott nyakú, piros-kék kockás férfiinget, ami, úgy sejtettem, egykor nem az övé volt. Nem voltam biztos abban, hogy hajléktalan.

Azon is gondolkoztam, vajon hol aludhat, hol húzhatja meg magát éjjelente. Nem is tudom, miért éppen a szakálla volt a legárulkodóbb, hiszen sok olyan korombeli férfit ismerek, aki nem gondozza a szakállát. Olyat is ismerek, aki még az előttem ülőénél is szakadtabb cipőt visel, pedig két lakása is van. (A válása után elhagyta magát, a külsejével fikarcnyit sem törődik, és olyan lett, mint egy agyonhordott papucs.)

A férfi tekintetében a riadtság szintje emelkedett, amikor észlelte, hogy fürkészem őt.

Gyorsan, azzal sem törődve, hogy megsérülhetnek a képek, bedugta azokat a szatyrába, és mindkét kezét rátette a szatyorra. Úgy nézett rám, mintha fenyegetném. Kérlelhetetlenség és félelem ült a szemében. Úgy nézett rám, mint kutya a tűzre. Teátrálisan fordítottam el a fejem, hogy értse, eszem ágában sincs őt nézni. Ez a hirtelen mozdulat azzal járt, hogy hallottam, hogy egy csont megroppan a nyakamban, ezért megráztam a fejem. Ekkor a velem szemben ülő férfi felpattant, és a szinte remegve várta, hogy kinyíljon a következő megállónál az ajtó. Leszállt az Aradi vértanúk terénél, magához szorítva a pakkot, és sietősen haladt a gíroszos, a Napfény Üzletközpont nukleáris kutatóbázisra emlékeztető narancssárga tömbje felé. A belvárosban éktelenkedő építészeti seb oldalában állt meg. Még láttam a villamosból, amikor áthaladtunk a Hősök Kapuján. Úgy állt ott, mint a zsákmányt szerzett állat.

Úgy gondoltam, hogy azoknak a fényképeknek a méltóságához van köze. De tévedtem. Mondhatni nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

A város szélére érve, a Boszorkánysziget felé vezető átjárónál megláttam egy másik, támolygó férfit. Úgy támasztotta a folyó felé vezető út mellett az autók átjárását akadályozó sorompót, hogy nem tudtam eldönteni, beteg-e, vagy részeg. Megpróbált tovább lépni, de megbillent, majdnem elesett.

Odamentem hozzá, rám nézett, de nem kért segítséget, hanem a kezem lesöpörte magáról, és motyogott valamit, ami egyértelműen csak szürke, indulatoktól mentes anyázás lehetett.

Ahogy a folyó felé haladtam, egyre több villogó szemet, egyre több árnyat láttam magam körül. Olyanok voltak, mint egy sötét szobában a macskák, csak a szemükről lehetett észrevenni őket. Egy zömök alak kilépett az egyik fa alól, és magához intett. Mondtam neki, hogy keresek egy embert. Szia, mondta. A nevemen szólított. Osztálytársam volt felsőben, de nem ismertem meg a sötétben. Két hónapja volt hajléktalan. Vastag bundagalléros irhakabát volt rajta, szárazon köhögött. Egykor valutázott a Napfény Központ előtti téren, én is váltottam nála német márkát. Megbízható volt. Nem csomagolt a valuta közé méretre vágott újságpapírt. 

Az állomás melletti Tóth kocsmában meghívtam egy italra. Két unicumot és egy sört kért. Nem volt drága – a sörért feleannyit sem kértek, mint a belvárosban. Kivetítőn, a belső udvaron, a magyar válogatott meccse ment. Egy miniállammal játszottunk. Magamnak is kértem egy unicumot. 

A fociról beszélgettünk, szidtuk kicsit a válogatottat, kitárgyaltuk, milyen szomorú, hogy a Fradiban már csak mutatóban van magyar játékos, de még a Sopron vagy a Nyíregyháza kosárlabdacsapatában se sok van. Aztán, hogy ne süljön be a beszélgetés, megemlítettem, hogy láttam egy hajléktalannak látszó férfit, aki egy zacskó fényképhez úgy ragaszkodott, mint Gollam a gyűrűhöz. Gollam, mondta a volt osztálytársam, akiről azt feltételeztem, olvasta A Gyűrűk Urát, mert felsőben mind olvastuk A Gyűrűk Urát. Gollam. Nem tudta, kiről van szó.

– Szóval megvan még? Azt hittem, elégette valaki – mondta rövid hallgatás után.

– Mit? – kérdeztem.

– Hát a csomagot. A fényképeket. Kézről kézre jár. Azt gondoltam, hogy már biztosan elégették.

Elmondtam, hogy a magam szórakoztatására kitaláltam egy történetet a férfiról: elveszett családját keresi, alkoholista volt, azt sem tudja már, hol élnek a fiai, tíz éve elhagyta a családja. Csak ez a csomag fényképe van…

A volt osztálytársam félbeszakított.

Nem. Az a csomag sok mindenkinél járt már. Novemberben, talán tavalyelőtt, de lehet, hogy négy éve is van már, egy férfi, akinek nem emlékszik a nevére, csak annyit tud, hogy ő volt az első, akinél azok a képek voltak, találta egy elhagyott házban. Tápén állt a ház, a belső udvarában volt egy vastag, vályogfalú pajta, tehát akik ott laktak, gazdálkodtak és állatokat is tartottak. Háromgyerekes család volt. A férfi megtalálta a képeket, és már az első alkalommal, amikor kivette azokat a borítékból, az járt a fejében, hogy ez az ő családja. Teljesen bevette a fejébe magát a gondolat, hogy elfeledte a családját, és a képeken valójában az ő családtagjait látja.

Mindenki, aki kezébe veszi a képeket, úgy szeretne élni, mint az a család. Olyan békében. Olyan meghittségben, olyan biztonságban, olyan szerető légkörben, olyan körülmények között.

Vidéken, egy nagy, úri házban, ahol a kertben állatok laknak, ahol az embert nem kínozza a vágy, hogy távoli tájakra járjon, felfedezze Ázsiát, mert teljes mértékben kielégíti az, ami van. Ez jelenik meg azokon a képeken. 

A család idősebb tagjai evezni jártak, teniszezni, egy nem is annyira ápolt, salakos pályára, a focipálya mögé, nyáron le a Sárgára, az üdülőkhöz. Mindenki, aki a képeket nézegette, átélte azt, amit az a család átélt. Azt a fajta boldogságot, ami olyan, mint egy hű kutya, csak odajön hozzád, és megnyalja a kezed. A távolságok és kínzó vágyak nélküli állapotot.

És már az első férfi is, aki a pajtában a képeket megtalálta, megpróbált úgy élni, mintha az a család az ő családja lenne. Neveket adott a gyerekeknek, úgy beszélt róluk, mint a családjáról, oda járt vissza a házba, bár nem az övé volt, felújította, és várta vissza a családot. Az önkormányzat nem is tudta heteken át kirakni. Nem volt szívük hozzá. Pedig az egyébként önkormányzati bérlakást már értékesítették. Az új lakók türelmesen vártak két hónapot, majd rendőrt hívtak, és elvitették onnan a férfit, aki csak a képeket vitte magával. Pár héttel az után, hogy kirakták, meg is halt egy nagyon hideg decemberi napon.

A barátja megtalálta a képeket, és vele ugyanaz történt, mint a férfival, aki a képek első megtalálója volt. Ő is azt képzelte, hogy a családja van a fotókon. Ő is elkezdte építeni ezt a légvárat.

Mindenkinek mutogatta, milyen helyes fiai vannak, hogy az egyik klarinétozik, a másik nagyszerű természetfotós. Díjakat is nyert, mondta. Teljesen más történetet talált ki, mint az a férfi, aki megtalálta az albumot a pajtában, de ő is a képek rabja lett. Ahogy aztán, amikor meghalt, az is, akinek a fotók a kezébe kerültek. És a fotóknak híre ment.

Eszembe jutottak a nálam lévő képek. Ha anyám fenn volt nálam, mindig nagyon sok képet készítettem róla. A karácsonyi képeken mindig boldognak látszott. Arra gondoltam, hogy ha olyan albumot kellene összeállítanom, aminek láttán megkívánnák az én életemet, akkor az egy karácsonyi album lenne. De az sem lenne olyan hatású, mint a hajléktalan csomagjában a képek, mert nem lehetne belőlük kivonni azt, hogy anyám már nincs velem. Még a boldog karácsonyi képek is ragacsosabbá válnának ettől, az anyám hiányából következő szomorúságtól. 

Megkértem a volt osztálytársam, hogy folytassa a történetet, a képek történetét. Rendeltem még két unicumot, és két sört. Megitta az unicumot, és folytatta.

Egy időben azoknak adták oda, akik nagyon fáztak, azoknak, akikről azt feltételezték, hogy rövidesen meghalnak. Volt olyan barátom – mondta a volt osztálytársam, és kicsit remegett a keze –, aki azt mondta, ez kegyetlenség, mert aki megkapja a képeket, az többé nem áll ellen a halálnak. Az ideje java részét képzelgéssel tölti. Gondolatban minél több időt tölt a maga képzelte családdal.

Karácsony előtt ezt az albumot adtuk a legelesettebbeknek. Azoknak, akik vacogtak, akik már alig tudtak elvergődni az állomásig.

De a barátom azt mondta, hogy ez nem jó, mert azok, akik megkapják az albumot, nem mennek be a menhelyre, mert féltik a képeket, és ott fagynak meg kinn, a gát oldalában, belepi őket reggelre a hó, ahogy majd belepi azokat is, akik megtalálják a tetemüket és megtalálják kezükben az albumot. Igen, karácsonyi képek is voltak a fotók között. Nem is egy. Én pont egy olyat láttam. Egy piros, zöld szalaggal átkötött csomag volt rajta, amin egy macska ült, egy férfi, vastag, homokszínű, buggyos nyakú kardigánban, meg egy vékonyka kis nő.

„Láttad az albumot?” – kérdeztem.

Nem, mondta, nem mertem megnézni, mert úgy éreztem, hogy én sem tudom megállni, hogy kitaláljak magamnak egy családot, én sem tudom megállni, hogy ne legyek a képek segítségével valaki teljesen más, mint aki vagyok. Én ragaszkodtam a saját emlékeimhez. Azokhoz szokott kerülni az album, aki már nem ragaszkodnak hozzá. Akik már eljutottak oda, hogy a hajléktalanként eltöltött években minden lekopott róluk, minden emlék kikopott belőlük, ami még oda kötötte volna őket a régi énjükhöz.

Annak a férfinak, mondtam, akit láttam a villamoson, ezek szerint vége.
Vége, mondta rezignáltan a volt osztálytársam.

Közben egyenlített a miniállam válogatottja a magyarok ellen, mindenki sziszegett, káromkodott. A volt osztálytársam kért még egy sört, meg egy unicumot. Csak egy-két centet, ne sokat. Nem akarok berúgni, mondta.

– És milyen volt az a kép? – kérdeztem. – Az albumban a kép, amit láttál.

A káromkodás és ordibálás hangja szinte elnyomta a hangját, de azért hallottam, hogy azt mondja:

– A legszebb dolog volt, amit életemben láttam. A legeslegszebb.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/jeangill,catscandotcom