–

Harper Lee világhírű regényének egyik legfontosabb tételmondata így hangzik, méghozzá a nagyszerű Atticus Finch szájából: „Csak akkor érthetünk meg igazán valakit, ha az ő helyzetébe képzeljük magunkat.” Az ember azonban (ezt tapasztalatból tudom) nagyon nehezen tudja (és általában nem is igen akarja) a másik helyzetébe képzelni magát. De még ha megtenné is, egészen biztos vagyok benne, hogy a teljes valóságot képtelen lenne vizualizálni. Nincs az a szárnyaló fantázia és az a hiperérzékeny empátiás készség, ami egy másik ember létezésének minden előnyét és hátrányát a képzeletünkben meg tudná jeleníteni.

A Morel család tagjainak azonban nem kell a képzeletükre hagyatkozniuk, egy túl jól sikerült születésnapi kívánságnak köszönhetően éjjel, álmukban testet cserélnek: a kislány az édesapja testében ébred, a kamasz lány a kamasz fiúéban, az anya a kislány testét kapja meg, és innentől fogva gyakorlatilag adva van a helyzetkomikum-rakéták folyamatos pukkantgatása, miközben szépen lassan mindenki elkezdi átérezni, milyen is valójában a másik bőrében lenni. A testcsere azonban új ajtókat is kinyit a kötelező érzékenyítésen túl, a családtagok egy része legalábbis hamar rájön, hogyan lehet a legtöbbet kihozni az adott testből – így például a nagymama, aki hirtelen a 17 éves lányunokája testében találja magát, azonnal magára rántja egy házibuli kamaszfiú-felhozatalát, vagy épp fordítva: a férfiasságában megsértett férj (ezúttal az anya testében) ellentmondást nem tűrőn becsűri reggel az általános iskolába a feleségét (aki pechjére épp a kislánya korpuszában ébredt). 

Őszintén szólva én csak egy dolgon csodálkozom: hogyhogy nem nekünk jutott eszünkbe ez a forgatókönyv? Amikor annyira adja magát!

Én legalábbis már legalább háromezerszer kívántam, bárcsak a gyerekeim (vagy anno a férjem) egy napra átvennék a helyemet, egészen biztos vagyok benne, hogy onnantól más szemmel néznék a fáradozásaimat és a problémáimat. (És, mondjuk, részben ezért támogatom nagyon az észak-európai országokban már bevett gyakorlatot, hogy az apák is vegyenek, vehessenek ki többhétnyi szülési szabadságot, de ez már egy másik cikk témája kell hogy legyen.) Persze azért az is fix, hogy nekem is jót tenne, ha ideig-óráig testet cserélnék a kamaszaimmal, valószínűleg abban a minutumban megdőlne az elképzelésem arról, hogy az én gyerekemnek lenni tulajdonképpen tök jó lehet. Talán akkor végre megtanulnék nem belepofázni állandóan mindenbe.

A film arra is nagyon jó, hogy ha csak felszínesen is, de érintse a másik fontos témát, a transzneműek kérdését. Hiszen bezárva lenni egy olyan testbe, amit nem érzel magadénak, még egy könnyed francia vígjátékban is rendkívül kellemetlen. Akkor vajon milyen lehet egy olyan országban, ahol mindez nem víg, nem 100 perces és nem fikció, és ahol az arra hajlamosakat már buzgón belehergelték a transz-, homo- és xenofób hisztériába?

Úgy képzelem, a film színészi szempontból izgalmas játék lehetett (volna), a végeredmény azonban messze nem lett egységes. A Sophie-t, az édesanyát játszó színésznő, Alexandra Lamy hozza talán a leginkább a formát, főleg, amikor a férje költözik a testébe: ez a csinos, törékeny, középkorú nő minimalista megoldásokkal, de hihetően hozza az életközepi válságába és depressziójába belesüppedt férfit. A filmbeli férje, Franck Dubosc nekem egy fokkal kevésbé volt izgalmas alakítás, a hatéves lányaként inkább keltett imbecil benyomást, de kamasz lányként sem volt meggyőző, megmaradt a sekélyes közhelyeknél, úgymint durcáskodás, fennhéjázó magabiztosság, majd hirtelen támadó önbizalomhiány. Így az volt a benyomásom,

a filmet Alexandra Lamy mellett a hatéves Chachát játszó Rose de Kervenoaël vitte el a hátán, ritkán látni gyerekszínészt ennyire jól játszani a meggyötört családanyát (aminek persze több oka van).

Egyébként nem ez az első mozi, amiben Franck Dubosc és Alexandra Lamy közösen szerepelnek: a Szerelembe gurulvában Dubosc egy saját csapdájába/hazugságába ragadt playboyt alakít, Lamy pedig egy kerekesszékes művészt játszik, Gyárfás Dorka ITT írt a filmről. Illetve egy másik francia vígjátékban, a Bisben is megjelennek együtt, ahol még az alapötlet is hasonló a Családi testcseréhez: két gyerekkori barát visszarepül az időben a nyolcvanas évekbe, hátha így helyrehozható a jelenük. Míg ők magukat ugyanannak a két középkorú férfinak látják, akik valójában, a nyolcvanas évekbeli jelenükben újra fiatal, ambiciózus suhancoknak tűnnek mindenki más számára.

Visszatérve az idehaza most megjelenő vígjátékra: én jó szívvel ajánlom, bár van benne jó pár egyszerűbb poén, és az altesti viccelődés sem kerülte el a forgatókönyvet, mégiscsak tud tartalmas, ám egyúttal könnyed szórakozást nyújtani, amellett egy érdekes játékra is invitál: te vajon hogyan éreznéd magadat a nagyanyád, a fiad, lányod vagy a házastársad testében?

Végül, anélkül, hogy spoilerezném a történet végét, egy kikacsintást engedjetek meg nekem: pontosan ezért szeretek európai, és nem amerikai filmeket nézni, mert itt nem néznek gyereknek, nem akarják feltétlenül vaníliaillatú, csillámporos, lantpengetéses hepiendre lekerekíteni a történetet. 

Fiala Borcsa