–

A francia vígjáték külön kategória

Van egy jellegzetes „íze”. Van, aki szereti, van, akinek feláll a szőr a hátán tőle. Én még nem döntöttem, Pierre Richardtól és Louis de Funes-től kiütést kapok (mióta elmúltam 12 éves), és az első részt leszámítva a Taxi-sorozat sem kenyerem, de az Éretlenek például nagy kedvencem volt, és eléggé bírtam a Hogyan nevezzelek? című filmet, imádtam a Drágaságomat, és persze az Életrevalókat is. Szóval nyitott vagyok, mindenki kap egy esélyt.   

Azt is látom, hogyan próbál a francia vígjáték egyensúlyozni az amerikai hatás és a saját hagyományai között.

Hol ide, hol oda billen a mérleg nyelve

Ebben inkább azt kultiválom, ha a saját fejük után mennek. Jó amerikai filmeket csináljanak inkább Hollywoodban, a franciák meg maradjanak franciásak (aztán lehet még belőlük remake).

Valahol az arany középúton próbál kötéltáncolni a Szerelemre gurulva. Látványra inkább amerikai (minden csilivili), a szereplők alkata is az (világítóan kék szemű, ruganyos pasi és szőke hajú, napbarnított bőrű nő), dramaturgiájában egy az egyben átvették a sémákat (vagyis minden fordulata kiszámítható), viszont a párbeszédekben hál’ istennek szókimondóbb, bevállalósabb. Bár időnként nem tudom, örüljünk-e ennek.

Egy jóképű facér pasi…

Az alaphelyzet szerint a jóképű, facér, középkorú pasi (aki megpróbálja magát 48-nak eladni, de 55-nél nem lehet fiatalabb) életforma-szerűen csajozik, és készségszinten hazudozik a cél érdekében. Láthatóan nem a kapuzárási pánik hajtja, hanem mindig is így élt, nem fordul meg a fejében, hogy lassan nevetségessé válik. Mi más történhet egy ilyen férfival egy filmben, mint az, hogy a legváratlanabb helyről tör rá a szerelem? Már annyira unja a saját trükkjeit is, hogy legújabb hódítását – egy véletlennek köszönhetően – kerekesszékben akarja végrehajtani. Ilyen még nem volt, és mivel teljes képtelenségnek tűnik, egyre több energiát fektet bele.  

A kiszemelt nő (klasszikus sztereotípia: szőke bombázó egy csirke agyával) azonban átirányítja a nővéréhez, aki szintén bombázó lenne (csak ésszel) – ha nem ülne kerekesszékben. Így is az.

Úgy öltözik, mint a legjobb ízlésű és anyagi helyzetű francia nő, a lába formásabb, mint egy modellnek, mindig mosolyog, és a fodrász minden reggel tökéletesen szélfúttára lövi be a séróját (Alexandra Lamy alakítja). Az égvilágon semmi nehézsége nincs, az élete teljes, a kiszolgáltatottságot hírből sem ismeri. A negyvenesnek hazudott, de ötvenes főhősünk pedig (Jocelynnek hívják különben, ami angolul inkább női név) már nem tud kiszállni a játszmából, bár egyre kevesebb élvezetet, és egyre több lelkiismeret-furdalást okoz neki. Végig kell mennie az úton – de félreértés ne essék, nem azért, mert beleszeret a nőbe (ennek legalábbis nem adja jelét), hanem azért, mert rájön, hogy egy mozgássérültnek nem illik hazudni. És mozgássérültet sem illik hazudni (azaz játszani).

Ez csak színjáték

A film utolsó harmadában azért „izgulhatunk”, mikor és hogyan ér véget a színjáték. Nem azért, hogy összejönnek-e végül, mert a kettejük közti kémiát bemondásra kéne elhinni (látszatja nincs). A nő (Florence) annyit ismer el, hogy jólesik neki a törődés, a férfi meg, ugye, végig csak magával foglalkozik – bár az idő múlásával már a sérüléseivel is, nemcsak azok kompenzálásával. Mégis, ebben a filmben ezt kellene szerelemnek elfogadni.

Persze akadnak mellettük klasszikus komikai/komikusi mellékalakok is – egy meleg urológus barát (Gérard Darmon), egy vörös titkárnő (Elsa Zylberstein), egy félig buggyant idős papa (Claude Brasseur a Házibuliból!) – de ezek is kimerülnek a rossz ízű, vagy egyenesen bántó klisékben. Az urológus minden második jelenetben a haverja fenekében matat, így beszélik meg annak magánéleti fordulatait. És akkor már miért ne lenne meleg? Az idős papa (akit otthonba dugtak) pedig gyermeki élvezettel ürít a pelenkába, a vörös titkárnő meg úgy asszisztál a főnök hazug hódításaihoz, hogy titokban szerelmet remél.

Egy szó, mint száz: hitelességet ne várjunk ettől a vígjátéktól. És ez baj.

A hitelességet nem lehet megúszni, teljesen mindegy, milyen műfajról beszélünk

Azt jelenti ugyanis, hogy elhisszük, amit látunk. Hogy megvan a belső logikája. Hogy a forgatókönyvíró nem önkényesen mozgatja a szereplőket, hanem élettapasztalattal és emberismerettel a háta mögött. Hogy nem állítja azt, hogy egy kerekesszékben ülő embernek – aki ráadásul felnőttként, váratlanul került ebbe a helyzetbe – nincs semmilyen nehézsége, ő maga a napsütés, ami az emberekre ragyog. Hogy a vele való szex – miközben a másik fél is mozgássérültnek hazudja magát – csak egy megemlítendő, de a részletezést nem igénylő fejezet (kihagyni egy ekkora ziccert!), amit el lehet intézni annyival, mint a többi romantikus vígjátékban, hogy végül ott fekszenek egymás karjaiban, a csillagokat bámulva.

Vagy mondok mást. Hiába szoktuk meg a hollywoodi mesékből, hogy az utolsó, egymás karjába borulós jelenetet a végsőkig kell feszíteni (felszálló repülőről lerángatva a szerelmest, vagy vonat után sprintelve), az azért mégis csak túlzás, hogy az ép futók maratonjának célegyenesébe egyszer csak begurul egy kerekesszék (menetiránnyal szemben!), hogy a szerelmes oda omolhasson a föld helyett.

Elárulom, miért volt jó az Életrevalók, vagy Till Attila Tiszta szívvelje: mert nem köpte szembe a valóságot.

Nem hányt fittyet a mozgássérültek valódi problémáira, kiszolgáltatottságára, testi fájdalmára, lelki gyötrelmeire. Nem véletlen az sem, hogy utóbbiban valódi mozgássérültek játszottak – úgy végképp nem lehet hazudni. A Szerelembe gurulva vége felé viszont már úgy éreztem, ez a film nem is csak a mozgássérülteknek köp az arcába, hanem mindenféle kisebbségnek: egy apró gesztussal a melegeknek, az időseknek és a törpenövésűeknek is, és mindazoknak, akik végső kétségbeesésükben csodára várnak. Pedig látjátok, nem is egy példa mutatja, hogy simán lehet ezekkel a témákkal viccelődni – csak nem mindegy, hogyan.

Franck Dubosc filmje azonban nem az ügyet – az érzékenyítést, empátiát és szolidaritást – akarja szolgálni, hanem inkább a saját egóját.

Ő a főszereplő, az író és a rendező egy személyben, és egy olyan hőst játszik, aki bárkit meg tud szerezni, végül pedig egy igazán értékes nőt is. Mi ez, ha nem nárcizmus? Szeretnétek szolgálni?

Gyárfás Dorka

Képek: HungariCom / HungariCom