–

Úgy kezdtem elsüllyedni a magányban, ahogy a hajó, aminek a fenekén egy hegyes szikla csücske vékony hasadékot nyitott. Észre sem vettem egy darabig, hiszen egy hajón mindig annyi teendő van. Ráadásul társasági ember is vagyok, így sosem voltam kifejezetten egyedül. A magány így csak lassan szivárgott be. Vacsorákat, társasjáték-partikat szerveztünk a legénység többi tagjával, vendégeket is hívtunk, és kisebb kirándulásokat is tettünk a környéken.

A társam viszont, akivel – úgy hittem – közös a hajónk, közben egy másik vállalkozást is működtetett, és csak kevés időt töltött a hajónkon. Sokszor hiányzott, amikor döntést kellett hozni, meg kellett javítani valamit, de főleg akkor, mikor lemenőben volt a nap, és kiültem a fedélzetre. Olyankor szívesen megbeszéltem volna vele a nap történéseit, a terveinket, vagy csak ültem volna vele csendben a lebukó napot nézve. 

De legtöbbször nem volt ott. Amikor visszajött a hajónkra, lepihent, egyedül akart lenni. Ha kértem, hogy jöjjön többet, azt mondta, ne korlátozzam. Meg azt, hogy ha nem vagyok képes így boldogan élni, az az én hibám. Nekem kell változtatnom.

Akkor sem volt ott, amikor léket kaptunk. Egyre csak szivárgott befelé a hajóba a víz. Sokáig nem vettem komolyan. Amikor már térdig ért a hajófenékben, elkezdtem magamat hibáztatni, hogy nem figyeltem eléggé, nem vigyáztam eléggé a hajónkra. Nekifogtam lapátolni a vizet, foltozgattam a hasadást, de csak süllyedtünk lassan egyre mélyebbre. 

Szóltam a társamnak, hogy baj van, de azt mondta, nem ér rá hajót javítani, máskor meg fáradt volt hozzá. Én is kezdtem fáradni, egyre többször voltam ingerült. Kértem őt, veszekedtem vele, hogy ne hagyjon egyedül. Olyankor azt mondta: zavarja, hogy csúnyán beszélek vele, és inkább azt kellene észrevennem, mennyi csodás dolog vesz körül minket. Arról panaszkodott, hogy nem jó neki a társaságomban lenni. 

Ahogy magamat láttam a tükörben ebben az időben, hajlamos voltam hinni neki. Haragos ráncok keletkeztek az arcomon, keményebbek lettek a vonásaim, keskeny vonal lett a szám.

Olyan ember arcát láttam, akivel nem jó együtt lenni. Elhatároztam hát, hogy jól leszek.

Örömmel fogadom, ami van, örömöm pedig kiül majd az arcomra, sugárzik minden mozdulatomból. Örömmel lapátolom a vizet, örömmel foltozgatom a hajót. Olyan ember leszek, akivel öröm együtt lenni.  

„Mások szerint fogyatékosak, menthetetlenek, veszélyesek, bolondok” – Egy epilepsziával élő lány kísérlete a téves előítéletek lerombolására

VIM – 2021. december 1. – WMN

 

A társam megdicsért: milyen jól nézek ki, milyen kedves vagyok. Különösen ahhoz képest – tette hozzá –, amilyen voltam. De nem jött többet, mint korábban, nem segített kimerni a vizet, befoltozni a hajó fenekét, döntéseket hozni. A hajó tovább süllyedt. 
Mertem még a vizet egy rövid ideig, de egyszerre csak rájöttem, hogy meghalok, ha bent maradok a hajó gyomrában. Amikor utoljára eljött, megmondtam, hogy már nem vagyunk társak. Azonnal elevezett a süllyedő hajó közeléből.

A legénységnek odaadtam a mentőcsónakokat és az élelmet. Én pedig ott maradtam egyedül, egyre magasabbra mászva az egyre rövidebb árbócon. Pár hajó még elúszott mellettem, egy léghajó is elszállt felettem. Kiabáltam, alkudoztam, ajánlatot tettem, csimpaszkodni próbáltam, de hiába. Nem értem jöttek, vagy nem bírtak el ennyi terhet.

Mostanra majdnem teljesen elsüllyedt az árbóc is. A derekamig ér a hideg víz, a nap lassan lemegy.

Nincs más hátra, úsznom kell. Fogalmam sincs, merre és meddig, de mozognom kell, hogy ne dermedjek meg, hogy legyen esélyem elérni partot. Úszni fogok az életemért. A remény visz majd előre. A remény, hogy még nem lehet vége. A remény, hogy talán majd világítanak a csillagok, hogy a holdat nem takarják felhők, hogy egyszer csak felkel a nap, és akkor tudom majd, hogy merre kell tovább haladni. A remény, hogy lesz elég erőm addig úszni, míg meglátom a szárazföldet, ahol partot érhetek, ahol megpihenhetek, ahol megerősödhetek újra.

És majd akkor, amikor újra kipihenten és erőtől duzzadva ismét felállok, megvetem a lábam a szilárd talajon, talán majd akkor lesz egy új házam. Nem hajóm, hanem házam. Talán lesz egy új vállalkozásom is, sőt talán még új társam is lesz mindehhez, de majd csak akkor, amikor szilárd talaj lesz a talpam alatt, és szilárdan állok majd én is rajta.

Most viszont úszom. Időnként rám jön a reszketés. Félek, sírok, ordítok, aztán veszek egy mély levegőt, és úszom. Úszom, úszom, úszom.

Helga

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fcscafeine