A Marvel Studio a legújabb filmjével, az Örökkévalókkal is követi azt a trendet, amelyet az elmúlt tizenhárom év alatt saját magának kövezett ki: egy egymásba nyíló multiverzum alapjainak a lefektetését. Ez egy olyan világ, amelyben a méret a lényeg: a tétek újabb és újabb növelésével mára eljutottunk odáig, hogy a sokáig központi szerepet játszó, az univerzum felét egy csettintéssel megsemmisítő Végtelen Kövek nem többek kallódó papírnehezékeknél egy bürokratikus szervezet névtelen kishivatalnokának íróasztali fiókjában (lásd: Loki tévésorozat). Mintha csak Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzője mondta volna tollba.

A Marvel sikerének titka, azon kívül persze, hogy gazdag matériából meríthet, a válogatott alkotógárdában rejlik, amelynek tagjai saját egyéni nézőpontjaikkal képesek megújítani ezt a szerteágazó univerzumot.

A stúdió illusztris rendezői csapatához csatlakozott a kínai származású Chloé Zhao, aki az idén két Oscar-díjat zsebelt be A nomádok földje című alkotásával (kritikánk róla itt); köztük a legjobb rendezőnek járót, amelyet színes bőrű nőként először vehetett át a kategória történetében. Korábbi filmjeiben Zhao dokumentarista realizmusát az empátia, valamint az ember és a környezet viszonya kötötte össze az indie drámák törékeny szerzőiségével. Az író-rendezőt mindig a valódi emberek érdekelték, akiknek személyes történeteiből építkeztek a forgatókönyvei.

Vajon mit kezd egy érzékeny szerzői filmes egy csúcsra járatott franchise megállíthatatlanul dübörgő futószalagja mellett?

Ki őrzi az őrzőket?

Zhao az Örökkévalók mellett tette le a garast a Marvelnél, amely elsősorban egy népes és sokszínű családról szól. Eltökélte, hogy azokat a színeiket mutatja meg, amelyek eddig nem fértek bele a képregény-adaptációk kánonjába. Magával ragadó mélységet ígért, és szerteágazó szimbolikát. Az Örökkévalók a Föld védelmezői, akiket isteni lények, az Égiek küldtek el hozzánk, hogy védelmezzenek bennünket a minket elemészteni igyekvő, szörnyszerű Deviánsoktól. Időszámításunk előtt 5000 évvel érkeztek, és miután ellenfeleikkel leszámoltak, rejtőzködve élnek köztünk. Várják a parancsot, amely hazahívja őket. Addig saját direktívájuk foglyai: a Deviánsokat leszámítva nem avatkozhatnak bele az emberiség sorsába.

Nem sokkal a Bosszúállók Thanosszal történt leszámolását követően nyugtalanító természeti jelenségek uralkodnak el a Földön. Úgy tűnik, hogy a Deviánsok visszatértek, így Ikarisz, a legerősebb Örökkévaló összeverbuválja a régi csapatot. De a belső széthúzás és az évszázados viszályok gyilkosabban hatnak kis közösségükre, mint maga a külső ellenség.

Jack Kirby képregényíró a hetvenes évek közepén a képregényes toposzokat megmerítette az ókori mítoszokban és legendákban. Ennek eredményeképpen születtek meg az Örökkévalók, akik köré Kirby egész mitológiát teremtett. Istenekbe oltott képregényhősei azonban nem bizonyultak méltónak a nevükhöz.

Az irántuk mutatkozó lanyha érdeklődés ellenére a nyolcvanas és a kétezres években is, több-kevesebb sikerrel, kísérletek történtek az életre keltésükre, legutóbb maga Neil Gaiman szőtt köréjük mesét. Zhao adaptációja nem Gaiman, hanem Kirby klasszikusaiból merít.

A Marvel örökkévaló „píszí” listája

Az író-rendező a forgatókönyvírásból is derekasan kivette a részét. Egy fordulatos történettel és karakterdrámákkal igyekezett meglepni a nagyérdeműt. Nem volt könnyű dolga, hiszen egy teljesen új nézőpontból kellett megközelítenie a Marvel világát, és az isteneit a porba rántania. Hét évezred történelmének zanzásítása, és tíz új karakter emberközelbe hozása, mindez egyetlen filmben – szinte emberfeletti feladat!

Nem csoda, hogy az Örökkévalók a kihagyott ziccerek mozijaként kerül majd be a köztudatba.

Az Örökkévalók szinte folyamatosan pózolnak. Ha ez a görcsös és merev ünnepélyesség jelenti az isteni létet, akkor én nem kérek belőle. A Fekete Özvegy azon jelenete jutott róla eszembe, amelyben Natasha húga, Jelena folyamatosan cukkolja nővérét a hajdobálós, fenékdomborító Fekete Özvegy-póz miatt. Az Örökkévalók mintha mindig ebben az embertelen dermedtségben léteznének, még akkor is, ha ölelkeznek vagy, Marvel-mozifilmben először, szeretkeznek.

Mert Zhao filmje a zsáner határait feszegeti, igaz, patikamérlegen kimérve: az Örökkévalók látszólag minden rasszt képviselnek, sőt körükben köszönthetjük az első siketnéma és nyíltan meleg szuperhős karaktert is. Pipa a köbön. Élükön női vezető áll. Újabb pipa.

A gond ott kezdődik, hogy a polkorrektség (píszí) álarca mögül hiányzik az ember.

Az Örökkévalók nagyon ambiciózus mozi, tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletekkel és helyszínekkel, mégis üresnek hat. Az Örökkévalók kitakarják a megmenteni vágyott emberiséget.

Ziccerek és lepattanók

Helyettük persze ott vannak az istenszerű főhőseink, nagyon is gyarló kivitelben. Kiemelve Szirszé és Ikarisz langymeleg romantikus szála, ami az idővonalak gyakori váltogatásával már azelőtt elhal, mielőtt igazán szárba szökkenhetne. Gemma Chan és Richard Madden nullához konvergáló érzelmi intelligenciával egymást átölelve pózolnak… jobb híján a másiknak. Angelina Jolie és Salma Hayek szinte láthatatlanul húzódnak a háttérbe, a siketnéma Lauren Ridloff életrevalóbb zombikat darabolva a The Walking Dead tévésorozatban, mint fel-alá futkosva a Marvelnél. Az Örökkévalók valódi sztárja a stúdió első indiai szuperhőse, Kingo, Kumail Nanjiani alakításában, aki a humort, a film bollywoodos szegmensét és pazar táncjelenetét szolgáltatja.

A szívem sajdult Sziporért, az illuzionista Örökkévalóért, aki egyszerre idézhetné meg az Interjú a vámpírral Claudiájának gyerektestbe zárt tragédiáját, és a viszonzatlan szerelem reménytelen kínját. Kihagyott ziccer. Akárcsak Barry Keoghan Druigjának lángoló szenvedélye, hogy az emberiséget megmentse önmagától, szintén kihasználatlanul csitul el. Jolie Thénéjének elméje időnként megroggyan az évezredes emlékek súlya alatt, ilyenkor nem önmaga. Nem kezdenek vele semmit. Hőseink jelen vannak a kultúrák születésének hajnalán vagy épp a sorsfordító történelmi pillanatokban. Ám ezek a pillanatok sem többek csilivili háttereknél. Meg persze kitűnő alkalmak némi moralizáláshoz.

Ami viszont telitalálat, mert azért ilyen is akad, az Phaisztosz szivárványcsaládja: ezzel kapcsolatban érezni, hogy nem a píszílista kipipálása volt a cél, hanem Zhaónak a maga teljességében – és nem holmi kuriózumként – sikerült ábrázolnia a természetes családi közeget.

Olyannyira, hogy még a korhatárbizottság torkán sem akadt meg (12 éven aluliak számára a film megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott): úgy látszik, ez a szervezet is fejlődőképes. 

 

Nem tudsz te semmit, Havas Jon!

Kit Harringtonnak, mindenki Havas Jonjának nagyon jól áll a „gyengébbik nem” szerepe – Szirszé aktuális szerelmét alakítja, akire időnként ráfér a gyámolítás; Trónok harcá-s kikacsintásai, például amikor problémás családját emlegeti, vagy farkasszemet néznek a sorozatban a mostohafivérét, Robb Starkot alakító Maddennel, minden pénzt megérnek. 

A film eredeti helyszínei, amelyekhez Zhao ragaszkodott, feldobják a látványvilágot, bár a Deviánsok néha leesnek a vászonról – ábrázolásuk hagy maga után némi kívánnivalót. A karakterdrámákat végül agyonnyomja a megcsavart sztori, valamint a kevésbé kreatív és csak mérsékelten izgalmas akció. Zhao figurái végül pont olyan papírmasénak hatnak, amelyet a rendező el akart kerülni. Az eredeti elképzelések valahol nagyon félrementek, és Zhao attól szabadult meg, ami az erőssége: az érzékeny humánumától. Alig vehető csak komolyan az a hagymázas gondolat, hogy az Örökkévalók az evolúció motorjaként tekintenek az emberiséget megtizedelő természeti katasztrófákra, háborúkra, népirtásokra, holokausztra vagy Thanos fél univerzumot kiirtó csettintésére, afféle szükséges rosszként, amelyet a megfelelő történelmi távlatokba helyezve valójában az emberiség javát szolgálják. Óriási szereptévesztés ez, amely előrevetíti azt az identitásválságot, amelybe hőseink belesodródnak.

Jelenvaló

A történet megoldása azonban – külső nézőpont híján – szappanoperába hajló, melodramatikus moralizálásba fullad, ami a film végi összefogást csak még hiteltelenebbé teszi.

Az Örökkévalók végül azzal rúg öngólt, hogy hőseiben diszfunkcionális családot fest föl a vászonra. A korábban már említett Interjú a vámpírral sokkal kifejezőbben ragadta meg a halhatatlanok belső vívódásait ennél.

Közben a játékidő rétestésztaként nyúlik, és sajnos nem nyújt annyit ez a film, hogy a nézője a második órát követően már ne kezdjen el nyugtalanul fészkelődni a moziszéken. A stáblista közepén, és a végén található jeleneteket (kettő van) azoknak érdemes kivárniuk, akik otthonosan mozognak a Marvel-univerzumban.

Chloé Zhao tehetségét a Marvel nem volt képes kiaknázni, valószínűleg azért, mert nem értette meg, hogy az valójában miben is áll. Zhao a valóság krónikása.

Az ő istenei a kisemberek, akik nem menő rucikba öltözve kémlelik a történelem horizontját valami megfoghatatlan fenyegetés után, hanem a saját emberségükbe burkolódzva igyekeznek túlélni egyik napról a másikra. Remélem, Zhao hagyja a francba a blockbusterek formális világát, és egy kézikamerával felszerelkezve inkább a nagy amerikai valóság nyomába ered.

Bányász Attila

Fotók: Forum Hungary