Sokan már jó előre feminista propagandafilmnek kiáltották ki a tegnap debütáló Marvel Kapitányt, holott ilyesmiről szerintem szó sincs. Persze komoly előrelépés, hogy egy női karakter az univerzum (leginkább a marveli univerzum) legerősebb szuperhőse, de még nagyobb szám, hogy végre cicikidobás és latexjelmez nélkül is láttatják ezeket a karaktereket.  

A szoba című filmből ismert, és azért Oscar-díjat kapott színésznő, Brie Larson tökéletes választás volt a szerepre. Nem túlzók a feminin karakterjegyei, egy pillanatra sem jócsajoskodik, nincs agyonsminkelve, nincsenek felesleges sallangjai ebben a filmben. Egy olyan nő, akinek a bőrébe bármelyikünk belebújhatna.

Larson egyébként elkötelezett jogvédő és feminista, ez pedig nem választható el ettől a filmjétől (nem véletlenül vállalta el épp ezt a szerepet, aminél sokkal fajsúlyosabbat is játszott már).

Amikor 2017-ben ő adta át a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-szobrot, nem volt hajlandó a győztes Casey Afflecket megtapsolni, mert Casey-t még 2010-ben feljelentette két kolléganője szexuális molesztálás vádjával.

De térjünk vissza a Marvel Kapitány körüli felhajtásra, vagy egyesek szerint mesterségesen generált botrányokra!

A főszereplő még egy tavalyi díjátadón beszélt egy olyan tanulmányról, amely kimutatta, hogy a kritikusok nagy része fehér bőrű férfi, és csak nagyon ritkán találkozhatunk nők, kiváltképp színes bőrű nők kritikáival. Amikor pedig a Marie Claire nemrég interjút kért tőle, kikötötte, hogy a magazin színes bőrű újságírónőt küldjön a beszélgetésre. Az internet tájékozott, és roppant konszolidált népe persze egyből háborogni kezdett: Larson gyűlöli a fehér férfiakat (ezt a vádat amúgy én is rengetegszer megkapom, csak mert beszélek a női jogokról), majd elkezdték leértékelni a filmet a Rotten Tomato oldalon, mire az weblap be is szüntette a premier előtti értékelés lehetőségét.

Pedig ez az egész sokkal több annál, mint hogy rögtön propagandát kiáltsunk. Ez egy konkrét előrelépés annak érdekében, hogy a kislányok, akik most nőnek fel, elhiggyék, ők is lehetnek szuperhősök, és nőként képesek lehetnek bármire. Bármilyen bőrszínnel.

Az én gyerekkoromban a Batmant néztük, és szexi macsakanőnek öltöztünk a farsangon. Vagy a Pókembert tettük be videókazin, és abban is azt láttuk, hogy a nőt meg kell mentenie egy erős, izmos, földöntúli képességekkel felruházott férfinak. Hogy Szupermenről és King Kong nőalakjairól már ne is beszéljek… Én még azon az Aladdinon nőttem fel, amiben Jázmin hercegnőt ki kell szabadítani a Dzsinn és a varázsszőnyeg segítségével a gonosz varázsló markából.

De a mai generáció már nem kér az áldozati szerepbe kényszerített női karakterekből, itt már egy nő menti meg a világot (vagyis annak egy részét). Mert a nő is képes rá. Mert egy nő is lehet erős, bátor, vicces, és vágyhat többre a habos-babos esküvői ruhánál, meg a hercegnél fehér lovon.

A történet a kilencvenes évek közepén játszódik, és röviden annyi (ha valaki nem ismerné a képregényt), hogy Vers (azaz Marvel kapitány), aki a Starforce nevű Kree katonai alakulat tagja, visszatér a Földre, ahová az ellenséges Krullok is követik. A Földön viszont nemcsak az ellenséggel kell megküzdenie, hanem a múltjával kapcsolatos homályos részletekre is válaszokat kap. (Szóval esküszöm, semmi olyasmi nem történik a filmben, ami hanyatt vágna az eredetiségtől.)

A film egyik erőssége viszont, hogy nem maszkírozták férfiasra Larsont. Nem gyúrta ki magát szálkásra, nem lett maszkulin, nem azt akarták hangsúlyozni, mennyire tökös csaj (pedig amúgy az), mert nem a külső jegyekkel láttatják, hanem a személyiségével, hogy szuperhős. És attól még ugyanannyira nő, hogy Guns N’ Rosest hallgat (én is imádom ezt a zenekart), és vagány bőrszerkókban mászkál. (A Top Gun-os feelingért, amit a stylistok loptak be a filmbe, külön köszönet, mert nagyon passzol, és imádni való.)

De nemcsak Larson karaktere remek, hanem Anette Benning is szupercool. Anélkül, hogy lelőném a poént, vagy bármit véletlenül is elspoilereznék, ő Larson karakterének az emlékfoszlányaiban él, legalábbis egy darabig, míg a főhős rá nem jön, hogy ki is villan be neki tulajdonképpen. Benning egy igazi nőies nő, őt sem fazonírozzák maszkulinra. És ez az egyik lényeg:

mi, nők, nem hasonlítani akarunk a férfiakra, hanem csak azt szeretnénk, ha nekünk is lehetnének ezerféleképpen megfogalmazott vágyaink, és ha azokat éppen egy katonai bázis pilótafülkéjében kívánjuk megvalósítani, akkor ne kapjunk olyan megjegyzést, hogy „úgysem lehetsz rá képes, mert csak egy kis picsa vagy”.

Mondtam, egy darab Marvel-filmet sem láttam, különösebben nem is izgatnak az akciófilmek. A szuperhősöket viszont imádom, mindig is Batman volt a kedvencem. A Tim Burton-féle verziók a favoritjaim, gondolhat erről bárki bármit – én rajongok a rendezőért egyébként is. De a Marvel Kapitány sokkal menőbb, mint Batman. Ez tény. Viszont csak egyszer nézhető darab, még akkor is, ha egy női szuperhősről szól, mert nem különösebben izgalmas a sztorija (semmi olyan nincs benne, amit máshol ne láthattunk volna már). A kilencvenes évek popkulturális utalásai, és Samuel L. Jackson viszont olyan pluszpontok, amik miatt feltétlenül érdemes beülni rá. Na, de főleg azért, mert a kislányoknak jó példa lesz. 

Még akkor is, ha maga a film nem üt agyon. Nem is biztos, hogy akarna. De, ugye, mondanom sem kell, hogy amióta láttam, úgy járok-kelek a nagyvilágban, mintha nekem is szupererő lakozna az ökleimben. Vigyázzon mindenki, nehogy egyszer odacsapjak!

Szentesi Éva