–

Amikor szóba kerül a róla elnevezett teszt, Alison Bechdel mindig hangsúlyozza: az ötlet az egyik barátnőjétől, karatés társától, Liz Wallace-től származik, aki tényleg ezekkel a feltételekkel nézett filmeket annak idején (valószínűleg nem túl sokat). A témát feldolgozó képregényben két leszbikus nő randizik, moziba készülnek. Az épület falán az aktuális filmek plakátjai láthatók a háttérben: A zsoldos, A barbár, Az éber… csupa fegyver, izom, tesztoszteron. Séta közben az egyik nő elmondja az elvárásait (ebből lett a későbbi teszt), és hogy utoljára az Alient látta, mert abban ott két nő egy szörnyről beszélget. Nevetnek, majd úgy döntenek, inkább hazamennek popcornt enni. A jelenet rendszerkritikus, könnyed, okos és humoros – csakúgy, mint azok az életképek, amelyeket Bechdel 25 éven át rajzolt. 

A kezdetek: leszbikusok, akikre figyelni kell 

Bechdel 21 éves korában, 1981-ben költözött Manhattanbe. Korábban művészettörténetet hallgatott Ohióban, de az igazán menő New York-i iskolákba nem nyert felvételt. Írással is próbálkozott, elküldte a szövegeit a korszak egyik legjelentősebb feminista költőjének, Adrienne Richnek, aki nem publikálta azokat. Az egyébként kedves, őszinte és korrekt visszautasító levél így is Bechdel egyik féltve őrzött ereklyéje lett (Rich pedig később az ő rajongója). Mit volt mit tenni, Bechdel ideiglenes munkákat vállalt kiadókban, nyomdákban, hogy eltartsa magát. Mígnem egy szép napon rájött, mit kell tennie: dyke-okat kéne rajzolnia, olyan leszbikus nőket, akik hagyományos értelemben véve férfiasan öltözködnek és viselkednek. Olyanokat, mint ő maga és a barátai. 1983-ban meg is született a Dykes to Watch Out For-című sorozat, amelyet először alternatív magazinok jelentettek meg. 

Bechdel egy olyan korszakban mutatta be a városi leszbikusok mindennapjait, amikor még nem volt L-Word, nem volt The Ellen Show, nem bújt elő nyilvánosan egy republikánus alelnök lánya sem (nem úgy, mint Bush idején).

A leszbikusokat vagy „elvetemült, beteg, humortalan fapinák”-nak tartották, vagy „szexi szupermodell lepedőakrobata”-ként ábrázolták, akiken legelészhetett a férfitekintet. Csak azt nem lehetett tudni, milyenek valójában: eszméletlen menők, szabadgondolkodók, vegánok, pacifisták, mozgalmárok! Na persze, egy részük biztosan.

De sok mindenben leginkább pont ugyanolyanok, mint bárki más: néha maguk is előítéletesek, gorombák, nem jó arcok. 1983-tól 2008-ig Bechdel kéthetente kiadott egyoldalas képregényekben örökített meg valamit ezeknek a kockás inges, atlétatrikós, sportos, rövid hajú, a patriarchátus szabályait megkérdőjelező nőknek az életéből. Egy idő után kialakultak történetszálak, főszereplők, köztük a saját alteregója, a könyvtáros Mo figurája is (aki külsőre picit Tintinre hasonlított). 

„Őszintén szólva, annyira megnyugtató volt visszatükröződni látni a saját queer-életemet, hogy csak úgy, magamnak is rajzoltam volna ezeket a dyke-okat” – írja Bechdel az epizódokat egybegyűjtő vastag kötet előszavában. Az olvasók is érezhették, mennyire felszabadító olyan újságot, könyvet a kezükbe venni, amely az általuk megélt valóságból jelenít meg valamit. A Dykes to Watch Out For komoly népszerűségre tett szert, és 1990-től kezdve megadta a lehetőséget Bechdelnek, hogy főállású képregényrajzoló lehessen. 

A családi titkok felszámolása 

A nagy áttörést mégis a 2006-os év hozta meg Bechdel számára. Ekkor jelent meg 232 oldalas önéletrajzi képregénye, a Fun Home, középpontjában a szerző gyermekkorával, apjával való kapcsolatával és előbújási folyamatával. Bechdel egy kis faluban nőtt fel, Pennsylvaniában. Apja, Bruce Bechdel angol irodalmat tanított középiskolában, másodállásként pedig az ükapja által alapított temetkezési vállalkozást vitte tovább. Innen a kötet címe is: Fun Home, azaz funeral home, a ravatalozó, amelynek takarításába a kis Alisonnak is rendszeresen be kellett segítenie. Édesanyja, Helen, szintén tanár volt, visszahúzódó, fegyelmezett, a gyerekei számára nehezen megközelíthető asszony, egykori amatőr színésznő. Egy ódon kastélyra emlékeztető, labirintusszerű épületben laktak, tisztára, mint az Addams Family. Apja odavolt a régiségekért, a lakberendezésért – ahogy Bechdel írja: „úgy kezelte a bútorait, mint a gyerekeket, a gyerekeit pedig úgy, mint a bútorokat”. 

Miután elhagyta a szülői házat, Alison 19 évesen levélben coming outolt a szüleinek, ami komoly viharokat indított el a családban. Édesanyja pár hónappal később beadta a válópert, majd rá két hétre az apa kilépett egy teherautó elé, és meghalt. Bechdel szerint öngyilkos lett, 1980-ban, 44 éves korában. Utólag bebizonyosodott, hogy a férfinak eltitkolt szexuális kapcsolatai voltak más férfiakkal (köztük elfogadhatatlan módon a végzős diákjaival is), világéletében rejtőzködő meleg volt, és a felesége erről mindvégig tudott. Bruce gyakran a lányán, Alisonon keresztül próbált megélni valamit a femininitásából, Alison pedig saját bevallása szerint fiús viselkedéssel próbált kompenzálni apja különcségei miatt. A kényszerességben, a művészi ambíciókban, az irodalom iránti rajongásban mindketten osztoztak.

A könyv megrendítő alkotás nemi szerepekről, szexuális fejlődésről, diszfunkcionális családi kapcsolatokról, tagadásról, bűntudatról, nyíltságról és végső soron arról, hogy hogyan válunk azzá, akik leszünk, és mi történne, ha bizonyos helyzetekben másként döntenénk. 

„A legvalószínűtlenebb irodalmi siker”

Így nevezte a Fun Home-ot a Time magazin, miután kritikusai 2006-ban a legjobb könyvnek választották az önéletrajzi képregényt. A lelkesedésben osztozott a New York Times, az amazon.com, az Entertainment Weekly is, hogy csak párat említsünk közülük. A történetből 2013-ban Broadway-musical is készült. Bechdel édesanyja a bemutató előtt öt hónappal hunyt el, így nem kellett megbirkóznia azzal, hogy az életüket, a legintimebb családi pillanataikat viszontlássa a színpadon. Sajnos azt a hihetetlenül pozitív fogadtatást sem tapasztalhatta meg, amelyet a darab az emberekből kiváltott. A Fun Home 2015-ben nem kevesebb, mint öt Tony-díjat zsebelt be, köztük a legjobb színdarabnak, főszereplőnek, rendezőnek járó elismeréseket. Bechdel később úgy nyilatkozott, mélyen megérintette, amikor először hallotta a zenét, az éneket. Rögtön tudta, hogy óriási ajándékot kapott. Az jutott eszébe, külön terápiás irányzat lehetne, ha zeneszerzők és dalszövegírók összefognának, hogy musicalt készítsenek a hozzájuk fordulók szomorú gyerekkori emlékeiből. Azt is kiemelte, hogy a musical és a képregény mint műfaj, tulajdonképpen hasonlít egymásra. Az egyikben zene és dráma van, a másikban kép és szöveg. Más eszközöket használnak, de ugyanolyan erősen hatnak. 

Mit tud egy ilyen képregény? 

Bechdel művei – a másik kettőről még lesz szó – érzelmileg, jelentésükben rendkívül komplexek. A prózája önmagában is élvezetes, precíz, gazdag, tele van szépirodalmi és pszichológiai utalásokkal, mégis érthető. Ehhez jönnek hozzá a képek. A The Comics Journal kérdésére elárulta, számára mennyire fontos, hogy a képeket olyan, fokozatosan kibomló módon olvassák az emberek, mint a szöveget. Nem szereti azokat az illusztrációkat, amelyek nem hordoznak információt. Olyan képeket rajzol, amikben bőven van mit felfedezni, amiket dekódolni kell, amikben el lehet veszni. Ezért is van, hogy egy-egy könyve minimum hat-hét évig készül. Közben rengeteget fotózza saját magát, ahogy különböző mozdulatokat végez, hogy ez alapján le tudja rajzolni a testtartást. Kézzel másol át családi fényképeket, leveleket, helyi térképeket, régi újságcikkeket a vizuális hitelesség kedvéért. 

Az alkotói folyamatot legtöbbször mélyfúráshoz, egyfajta állandósult transzállapothoz hasonlítja. Ehhez hozzájárul, hogy ilyenkor újraolvassa azokat az irodalmi műveket, amelyeket beépít a narratívába. A Fun Home minden fejezetében más-más referencia kerül a fókuszba: Daidalosz és Ikarosz története, Albert Camus, F. Scott Fitzgerald, Henry James, Oscar Wilde, Marcel Proust vagy Freud könyvei. Ezek a művek szolgáltatnak támpontokat a családi kapcsolatok kibogozásához, értelmezéséhez, de néha tévútra is visznek minket. Bechdel mindenesetre nemcsak eszközöket lát bennük, amelyekkel pontosabban kifejezheti magát, hanem számára a szülei tényleg ilyen „fiktív értelemben a legvalóságosabbak” – akkor, amikor regényalakokként tekint rájuk. Ez a távolságtartás jelzi talán a legbeszédesebben a családjában egykor uralkodó „sarkvidéki klímát”.   

Mélységében megérteni az anyánkat, minden hibájával együtt

Virginia Woolfról lehetett olvasni, hogy „A világítótorony” megírásával vált képessé elengedni az édesanyját. Bechdel saját elmondása szerint nagyon izgatott lett ettől, mert ugyanezt érezte a „Fun Home” után.

Olyan sokáig kísértette az apja, és végre sikerült maga mögött hagynia a vele kapcsolatos fájó emlékeket, ami által rengeteg mentális kapacitása felszabadult. El is kezdte készíteni az apa-könyv párját, az anya-könyvet, amelyben Woolf élete, művei is meghatározó szerepet kaptak. 

Az Are You My Mother? (Te vagy az anyám?) 2012-ben jelent meg. A Fun Home-hoz hasonlóan több szálon futó történet: vegyesen olvashatunk benne Bechdel édesanyjához fűződő gyerekkori emlékeiről, a már idős anyával való kiüresedett telefonbeszélgetésekről, az anya reakcióiról Bechdel munkájával kapcsolatban, Bechdel terápiás üléseiről, amelyeken az anyjához köthető élményeit igyekszik helyre rakni. Közben megelevenedik olyan pszichoanalitikusok munkássága, mint Donald Winnicott vagy Alice Miller. Mindegyik fejezet Bechdel egy különös álmával kezdődik, ezek a szimbólumok hihetetlen erővel futnak végig a könyvön. Együtt gondolkodunk a hamis és a valódi énünkről, a gyermeki kiszolgáltatottságról, az egymáshoz való kapcsolódás lehetetlenségéről és öröméről. Ahogy Bechdel írja ebben a nagyon szép műben: „Volt egy bizonyos dolog, amit nem kaptam meg anyámtól. Egy hiány, egy hézag, egy űr. De helyette adott nekem valami mást. Valami olyat, ami ennél sokkal értékesebb. A kiutat.”

Csak egy laza, fitneszről szóló könyvnek indult

A fent említett kiutat Bechdelnek sokszor a sport jelentette. Miután befejezte az édesanyjáról szóló memoárt, el is határozta, hogy ezúttal valami könnyedebb témához nyúl. De most sem tudta megállni, hogy mélyebbre menjen. Ahogy egy interjúban fogalmazott: azt kell éreznie, hogy amit csinál, lehetetlen, különben nem fogja megtenni. Ez motiválja az edzésben és a munkában. A The Secret to Superhuman Strength (Az emberfeletti erő titka) minden fejezete egy-egy évtizedet ölel fel Bechdel életéből, aki tavaly töltötte be a hatvanat. Nyomon követhetjük testi erejének, állóképességének alakulását: hogy mikor milyen sportokat űzött, és ezekre hogyan hatott a kapitalizmus, a divat, a kultúra. Mikor terjedt el a síelés, a jogging, a spinning, a pilates, a jóga, és még sorolhatnánk. 

Túl azon, hogy Bechdel számára a mozgás nélkülözhetetlen a stresszkezelésben, elmondása szerint gyerekkora óta imádja az izmokat, a nyers erőt. Idővel rájött, hogy rajongása mögött valójában az a fantázia húzódik meg, hogy ha elég nagy és fitt lesz, akkor teljesen egyedül is boldogul majd, nem lesz szüksége másokra. Később, a felnőtt életében rengeteget dolgozott azon, hogy elengedje ezt a fantáziát. Mint mondja: „Meg kellett birkóznom azzal, hogy az igazi erő egyáltalán nem fizikai. Hanem az a képességünk, hogy kapcsolódjunk másokhoz, merjünk nyitottak és sebezhetők lenni. Ez pont az ellenkezője annak, amit kisgyerekként gondoltam.” 

A könyv témája tehát közel sem csak a sport: sokkal inkább az, hogy hogyan éljük az életünket, mit kezdjünk az öregedéssel és a halandósággal, a természethez, a többi emberhez való viszonyunkkal. Közben megismerjük olyan művészek sorsát, mint William Wordsworth, Jack Kerouac, Margaret Fuller vagy Ralph Waldo Emerson, akik gyakran maguk is ellentmondásokba keveredtek az általuk hirdetett elvekkel.

Nagy hatású művész, de még nem olvasható magyarul

A „Dykes to Watch Out For” a leszbikusok egyik legelső reprezentációja a popkultúrában, a „Fun Home igazi mestermű, az „Are You My Mother”-re azt mondta Gloria Steinem feminista újságíró (akit a „Mrs. America” című zseniális sorozatból is ismerhetünk, ITT írtunk róla korábban), hogy „Virginia Woolf is hasonló képregényeket rajzolt volna”.

Azt pedig, hogy Alison Bechdel az amerikai mainstreamben is fontos szerzővé vált, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2017-ben szerepelt A Simpson családban. A meglehetősen vicces epizódban Lisa képregényt készít a gyerekkoráról Sad Girl címmel, amelyet az anyja, Marge illusztrál. A kötet hatalmas siker lesz, így Lisa meghívást kap egy konferenciára, ahol közös panelbeszélgetésen vesz részt a The New Yorker képregényrajzolójával, Roz Chast-tel, a Persepolis szerzőjével, Marjane Satrapival, és Alison Bechdellel. Csupa olyan nővel, akik felforgatták a képregények addigi tradícióit, és helyet vívtak ki maguknak a kánonban.   

Bechdel jelenleg csendes életet él Vermontban, az erdő szélén. Sokat dolgozik, de felesége, a festő Holly Rae Taylor rászoktatta, hogy legalább vasárnaponként tartson szünetet. Együtt várják a Fun Home filmes adaptációját, amelynek jogait még 2020-ban vásárolta meg Jake Gyllenhaal cége. A színészt olyan filmekből ismerhetjük, mint a Brokeback Mountain vagy a Szerelem és más drogok. A hírek szerint ő alakítja majd Alison Bechdel édesapját, Bruce-t. 

Milanovich Domi

Kiemelt kép: Getty Images/ Alice Keeney/For The Washington Post