„Gyűlöltem azt a nőt, akivé általad lettem” – Egy feleség levele a férjének, akivel 23 éve él együtt

–

Sok minden kavarog bennem, de nem vagyok dühös, szomorú vagyok

Huszonhárom év házasság. Olyan sokat változtunk. Már egyikünk sem ugyanaz az ember. Újabb veszekedés. Már a sokadik ugyanabban a témában. Lassan már a hét hat napján veszekszünk. A hetediken aztán megpihenünk és nem szólunk egymáshoz. Igen, feltettem neked a kérdést: mi az, ami összetartja még ezt a házasságot? Gondoljuk át, érdemes-e még ebbe kapaszkodni. Hiszen már nincs semmi kapaszkodónk. Nekem már bizonyosan nincs. Én már annyit tűrtem, annyit sírtam, annyit alázkodtam ebben a házasságban. Nem megy tovább. Semmit nem adunk már egymásnak, csak elveszünk. Nem építjük egymást, csak romboljuk. Nem akarok így élni még tíz–húsz évet. Már csak a közös ház és a közös bankszámla köt össze minket.

A gyerekünk az nem közös. Na nem abban az értelemben… A nevelésében, a problémái megoldásában nem akartál részt venni. A gyerek az én felelősségem. Nem csak engem, őt is tönkreteszed.

Ebben a családban minden úgy történik, ahogyan te akarod. Szabályozni akarod a gondolatainkat, cselekedeteinket, érzéseinket. Csak te vagy áldozat, csak te vagy mártír, mindenki más csak „szar alak”, ahogy mondani szoktad. Mindenkivel bajod van. Mindenkit gyűlölsz. Mindenkit kritizálsz. Mindenkit számonkérsz. Mindenkit elítélsz. Mindenkit megalázol. Mindenki idejét be akarod osztani. Mindenkit irányítani akarsz. Mindig dühös vagy. Szerinted mindenki hazudik körülötted. Sosem kérsz, csak parancsolsz. Csak úgy árad belőled a mérgező negatív energia. 

Elfáradtam, nem akarok mindig magyarázkodni, mert nincs miért

Újra és újra felcsendülnek bennem azok a szavak, amiket mondasz nekem, rólam, a fiadnak, a fiadról. Nem tudom, és nem is akarom őket elfelejteni. Nem akarom őket megbocsátani. Gyakran már apró jelekből érzem, ha újabb dühkitörés készülődik, máskor pedig teljesen váratlanul indul el a lavina. Számtalan módon minősítettél már. Számtalan jelzővel illettél már. Ezek eleinte csak ritkán és a vicces köntösbe bújtatva hangzottak el, majd egyre gyakrabban, és a viccmázas csomagolás rétegei is lassan leváltak. Idővel nekem egyre jobban fájt. Mindig találtál rá magyarázatot, hogy miért kellett ebben a formában kiadnod magadból azt, ami belülről feszít.

Természetesen mindig én tehettem arról, hogy már megint rossz napod van.

Vajon életszerű, hogy indulatossá válsz már azért is, mert a levesbe a répát hosszában és nem keresztben vágtam fel? Vagy hogy a szalámi szeletelését a konyhaasztal helyett a konyhapulton (természetesen vágódeszkán) végzem? Vagy mert nem sikerült elég gyorsan megnyitnom a dokumentumot a számítógépen, miközben a te munkádba segítek? Vagy mert nem a telefonon lógok egész nap, és nem válaszolok azonnal egy üzenetedre? 

Egy szerszám, amit nem találsz, mert nem a helyére tetted vissza; a lehulló őszi falomb, ami még nem lett összegereblyézve; a kutya hulló szőre, ami még nem lett összesöpörve; az elromlott műszaki dolgok, amelyekkel biztosan én csináltam valamit… megannyi dolog, ami „az én hibám”. 

Ha egy kérdésedre az egyik napon számodra tetsző választ adtam, egy másik alkalommal ugyanarra a kérdésre ugyanaz a válasz már nem volt megfelelő. Lassan rászoktam arra, hogy visszakérdezzek: Ma erre a kérdésedre mi a megfelelő válasz? Azt válaszoltad, „szemét vagyok”.

Ha egy problémát úgy akartam megoldani, hogy nem kértem ki a tanácsodat, megsértődtél. Másik megoldást erőltettél. Onnantól kezdve úgy csináltam. De neked az sem tetszett. Kritizáltad. Érveltem, hogy te javasoltad. Azt válaszoltad, hazudok.
Így leírva csakugyan abszurd, pedig számomra ez a mindennapok valósága. Már nem tudom, hogy mit akarsz. Már magam sem tudom, mit akarok.

Tettlegesen soha, de érzelmileg már nagyon régóta bántalmazol

Nem csak engem, a fiadat is. Sok-sok  trágár jelzőt írhatnék azok közül, amelyekkel a dühkitöréseid alkalmával illeted őt, de szégyellem leírni is. Egy egyetemre járó felnőtt fiatalember megalázása, „betörése” zajlik nap mint nap a szemem előtt. Ahogyan beszélsz vele, ahogyan megszólítod, az már maga a megvetés, a gúnyolódás, a megalázás.  Neked ez jó? Mert nekem, nekünk ez a folyamatos bántás olyan lelki teher, ami már rég gyógyíthatatlanul megsebezte a személyiségünket. Vajon gyűlölsz… vagy magadat gyűlölöd ennyire? 

Fáj, ahogyan velem bánsz, de még jobban fáj, ahogyan a fiunkkal. Amint a saját lábára áll, elmegy, vissza se néz többet. De nem akkor fogod őt elveszíteni. Mert már régen elveszítetted.

A 23 három év alatt nagyon sokszor összetörtem

Sokszor undorodtam magamtól, mert értéktelen emberi lénynek lettem bélyegezve, és annak is éreztem magam. Volt, hogy felemeltél, volt, hogy eltapostál. A házasságunk egy sinusgörbe vonala mentén kezdett kirajzolódni. Az utóbbi években már gyűlöltem magam, gyűlöltem azt a nőt, akivé általad lettem, és azt éreztem, te mindent megteszel azért, hogy ez az érzés ne csituljon bennem. Az együtt töltött évtizedek megölték bennem azt, akivé válni akartam. Fokozatosan vesztettem el magamból egy-egy darabot, egészen addig, amíg már nem volt mit elveszítenem. 

A pszichiáternél tett látogatásom után fogalmazódott meg bennem a kérdés: Biztos, hogy a gyógyszerek okozta bódulat és hamis boldogságérzés az, amire szükségem van? Ha belekerülök az ördögi körbe, többé talán nem lesz kiút. Nem kezdtem meg a gyógyszeres kezelést, de lépésről-lépésre megpróbáltam újra összerakni magam. Már nem találtam meg személyiségem régi darabjait, és a régi mosolyom is az igazság túloldalán rekedt. Belepte a por, a feledés és az idő. Más lettem. Nem jobb, nem rosszabb, mint huszonhárom évvel ezelőtt, de vitathatatlanul más. 

Gyerekkoromban anyu kedvenc rózsás dísztálját egy vétlen és hirtelen mozdulattal levertem az asztalról

Darabokra tört. Emlékszem, anyám azt mondta: „Amit az ember nagyon szeret, azt mindig elveszíti”. Megpróbáltam porcelánragasztóval újra összeilleszteni a rózsás darabokat. A tál összeállt, de korábbi tenyérhez simuló fényes felületét, karcos, éles vonalak, kibuggyanó ragasztócsíkok tették töredezetté. Most én vagyok ez a fénykorában sima, ma karcos, de egésznek látszó rózsás tál. 

Nem akarom, hogy a gyermekem ugyanezt élje át. Nem akarom, hogy azt érezze, értéktelen, és egész életében mások életéhez asszisztáljon.

Azt akarom, hogy legyen saját élete. Legyen, aki lenni akar. Találja meg a maga útját.

Többször kérdezte már a fiam tőlem, miért nem válok el. Azt válaszoltam, nem tehetem. Nem tehetem, mert nem tudnék megbékélni magammal. Nem tehetem, mert voltak szép időszakok. Nem tehetem, mert nem lehet csak úgy eldobni egymást. Nem tehetem, mert az én szememben te sérült ember vagy. Nem tehetem, mert segítenem kell rajtad. Én így lettem szocializálva. De az én erőm is véges, és egyre tehetetlenebbnek érzem magam.

Az életünk a te álmaidról, a te harcaidról szólt

A te álmaidat kergettük, a te harcaidat vívtuk. Azt hittem, nekem nincs jogom saját álmokhoz, nincs erőm saját harcokhoz. Ma már tudom, tévedtem.

Éreztem a megdöbbentésedet és a félelmedet, amikor a legutóbbi veszekedésünknél azt mondtam, gondoljuk át, van-e ennek még így értelme. Látod, nem is vetted észre, gondolatban én már milyen messzire jutottam! Milyen távol tőled. A sors fura fintora, hogy ezt hajszálra pontosan a 23. házassági évfordulónk napján mondtam neked. Erre csak utólag döbbentem rá, mert egyébként nem tartottuk soha számon a házasságkötésünk idejét. Nem is ünnepeltük meg soha. A pontos dátumra egyikünk sem emlékezett már. Azt hiszem, most végre megjegyeztem.

1998. október 03. egy új élet kezdete.

2021. október 03. egy új élet kezdete? 

Valamikor a múltban, a közös múltunkban, csaknem húsz év házasság után vetetted fel, hogy ünnepeljük meg a közös életünket kisebb családi körben, és házasodjunk újra össze. Én túlzásnak találtam az ötletet, és nem mentem bele a színjátékba. Akkor nem mondtam neked, de nem lettem volna képes újra kimondani az igent.  

Egyre határozottabban hiszem, hogy külön úton kellene továbbindulnunk

Sokkal boldogabb lennék, és talán te is, de a fiunk mindenképpen. Nincs szükségem arra, hogy állandóan letaposs, hogy az indulataid céltáblájává tedd azokat, akik a legközelebb állnak hozzád. 

Állandóan arról panaszkodsz, hogy mindig, mindenben egyedül maradsz. Hogy én vagyok az egyetlen, aki még a valósághoz köt. Azt miért nem látod, hogy mindent megteszel azért, hogy senki ne tudjon megmaradni melletted? Te tehetsz róla, és valószínűleg az a feldolgozatlan trauma, amit a gyerekkorod és az alkoholista szüleid okoztak neked. A trauma feldolgozása kemény feladat. Ezt neked kell elvégezned, ne told át másra a felelősséget! 

Lassan tényleg senki sincs már melletted, csak én, de hosszú évek óta nagyon magányos vagyok ebben a házasságban. Sokat sírok, amikor nem látod. Külön bankszámlán gondolkodom, hogy ne függjek a te döntéseidtől anyagilag, miközben én is önálló kereső vagyok. Igaz, a számlát közösen kezeljük, de nem emlékszem olyan esetre, amikor egy nagyobb kiadás vagy beruházás az én javaslatom alapján valósult volna meg. A gyereknek az egyetemhez a laptopot a hátad mögött intéztem. Veszekedés lett abból is. Úgy érezted, megkérdőjeleződött a családfői szereped.

Én eddig azt hittem, egyenlők vagyunk ebben a kapcsolatban, de a vita megmutatta, te másként vélekedsz erről.

Egészen mostanáig azt gondoltam, hogy a közös számla az egymás iránt érzett feltétlen bizalom jele. A „Nagy veszekedés” óta, azt gondolom, hogy ezzel feladtam az önállóságom, és lemondtam az önálló pénzügyi döntésekről való jogomról. Az intim együttlét sem hiányzik már, végleg elveszett az érzelmi kötelék. A velünk együtt öregedő franciaágyunk rugói ma már csak akkor sóhajtanak fel, amikor hátat fordítunk egymásnak. 

Már nem érzek szerelmet, nem érzek szeretetet, nem érzek barátságot

Csak kötelességet, hogy kitartsak melletted a végsőkig, mert elhasználtuk egymást. Mint egy kedvenc gyerekkori plüssjátékot, ami már kopott, nyúzott, szakadt, és már nem a fő helyen van a polcodon, hanem a fiókod mélyén. Már nem teszed közszemlére, de még nem dobod el. Talán mert fontos neked, és azok az emlékek, amelyeket magában hordoz. Hát én is így vagyok veled. Te vagy az én nyúzott, kopott, szakadt, sérült „játékmackóm”. Akaratlanul bizonyára én is okoztam számodra sérüléseket. Mindketten okoztunk. Mindketten felelősek vagyunk.

De nem tudnék tükörbe nézni, ha egy sérült embert, (mert az vagy) magára hagynék. 

Látod, ez meg az én terhem, az én gyerekkorom terhe. Az alárendelt, családtagokat kiszolgáló szerepkör. Én voltam a jelentéktelen, láthatatlan harmadik testvér, aki főz, takarít, vasal, cipőt tisztít, kerékpárgumit pumpál, elkésett könyveket visz vissza a könyvtárba, megkeresi az eltűnt dolgokat. Időközben magam is eltűntem, jelentéktelenné váltam ebben a házasságban. 
Már nem látsz engem. Látod a milliónyi szerepet, amit magamra öltök: a takarítónőt, a szakácsot, a mosónőt, a bejárónőt, a társalkodónőt, a házvezetőnőt, a titkárnőt, a segédmunkást, de már nem látsz engem. Már nem tudod, mire vágyom, mitől húzódik mosolyra a szám, mi tesz elégedetté. Már magam sem tudom, mire vágyom, mitől húzódik mosolyra a szám, mi tesz elégedetté. Már nem mondom, ha valami fáj, csak összeszorítom az ajkamat. Már nem osztom meg veled a gondolataimat tanácsot vagy támogatást várva. Már nem a fény, hanem a sötétség mutatja igazi valómat. Csak a sötétben és egyedül sírok. Már én sem látom magamat, elvesztem ebben a házasságnak nevezett szövetségben.

Azt mondod, súlyos dolgokat állítok, azt mondod, nem tudom, milyen egy igazán rosszul működő család

Azt mondod, az én szüleim nem voltam alkoholisták, nem fetrengtek napi szinten alkoholmámorban, időnként a saját hányásukban. Azt mondod, engem nem vertek nadrágszíjjal már csak azért is, mert hangosabban beszéltem a kelleténél. Mindez igaz. Én másfajta családban nőttem fel. Jobb volt-e, mint a tiéd? Talán. Egy kicsit. Az én családom máshogyan mérgezte az életemet. A szüleim már meghaltak. Nem tudtam elmondani nekik, mennyi minden fájt. Amíg éltek, nem mertem, haláluk után pedig már nem volt kinek. Levelet írtam nekik. Egy el nem küldött levelet, amit utána elégettem. Aztán egy újabb levelet, amit anyu temetésén bedobtam a közös szülői sírba. 

Tudom, hogy bántalmazó, alkoholista családban nőttél fel. Nem akartál a szüleidre hasonlítani. Nem lettél alkoholista. Ugyanakkor a verbális bántalmazás fekete öves mesterévé képezted magad. Ez is egyfajta szomorú örökség.

Játszhatnánk tovább, hogy a mi háromfős családunk jól működik, de nekem már nincs kedvem eljátszani a tökéletes családról szóló színjátékot. Ez már nem egy sikerelőadás. Azt hiszem a színdarab megérett egy szerepcserére. 

Fontos, hogy őszinte legyek önmagamhoz, és kimondjam: a mi történetünk már véget ért, csak még egyik fél sem merte kitenni a pontot a mondat végére. 

Egyszer, remélem, te is őszinte leszel magadhoz, és leszel olyan bátor, hogy kimondod: elengedlek, már nem félek az egyedülléttől. Én addig apránként építem képzeletbeli falaimat. Az egyik falon azért lesz majd egy ajtó. És ezen az ajtón, ha már elég bátor leszek hozzá, egyszer talán kilépek.

Andrisza

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Chuck Savage