Elgondolkodva néztem a kidomborodó csigolyáit, míg hajlongott. Igazából már régen fenn voltam, de őt direkt nem keltettem fel. Szombat reggel volt. Hosszú idő óta nem éreztem azt, ami akkor végre újra fellobbant bennem.

– Hova tartunk szerinted? – kérdeztem szinte futólag.

– Ez milyen hülye kérdés? – hangzott a válasza.            

– Ebben a kapcsolatban... – próbálkoztam tovább.         

– Ehhez még túl korán van, ne fárassz ilyenekkel – mondta végül.

Egy percre a torkomig ugrott a gyomrom. Már rég tudtam a választ. Ide tartottunk. Ehhez a pillanathoz, ami végre eljött. 

Két éve hagytam már, hogy folyamatosan megalázzon és bántson. Nem testileg, de lelkileg annál inkább. Kizsigerelt. Minden reményemet elhervasztotta már, minden illúziómat lerombolta. Én pedig csendben asszisztáltam hozzá. Emlékeztem még az első döbbenetre, amikor véletlenül megtaláltam a másnak írt üzenetét, amiben randit egyeztetett. Már nem tudom, hányszor hallottam a nevetséges mentegetőzéseket, aztán a nevetséges esküvéseket, hogy megváltozik. Egy idő után nem számoltam. Elhittem-e valaha a fogadkozásait? Azt hiszem, nem. Azt hiszem, mindvégig tudtam, hogy ez már így marad.

Elzsibbadt bennem minden ígérete, minden szava. Kiüresedett frázisok lettek, megszokott mondatok, amiket egy adott helyzetben ismételget az ember. És szép számmal adódtak helyzetek, amikor ismételgetni lehetett őket.

Az első megalkuvás után már nem volt olyan nehéz a következő. Szépen lassan magához aljasított. Olyan nővé tett, akit nem értettem, aki nem én voltam, mégis hagytam neki. Hagytam, hogy megváltoztasson, hogy azzá formáljon, akivé csak akar. És aki mégsem volt elég neki. Tűrtem minden ellenem elkövetett mocskos kis húzását. Egy idő után már ő is tudta, és én is, hogy ugyanazt a kört járjuk, hogy semmi sem változik, és semmi jelentősége az egésznek.

Miért is történt mindez? Mert az életemnek egy nagyon nehéz szakaszában talált rám, és az elején borzasztóan kedvesnek, viccesnek és törődőnek mutatkozott. Mire lehullt róla minden felvett és hazudott álarc, már késő volt. Belészerettem. Sajnos abban az életszakaszban jobban szerettem őt saját magamnál, és ezzel amikor alkalma adódott, vissza is élt. Megalázott a női mivoltomban, kizsákmányolt érzelmileg, és amit hátrahagyott belőlem, az egyáltalán nem hasonlított rám. Csak titkon ígérgettem magamnak, hogy egyszer erős leszek újra, és elhagyom. Megmutatom neki, hogy többet érek nála, hogy nincsen szükségem rá, hogy hajlíthatatlan, okos, tudatos és független nő vagyok. Biztattam magam minden egyes alkalommal, hogy legyen bennem elég tartás kilépni ebből a körém gyűlt posványból. Aztán persze sosem tettem. Szerettem volna olykor arcul csapni magamat, visszakiáltani a jelenből a korábbi magamnak, hogy „Ébresztő! Menekülj!”, de sosem sikerült.

Ugyanakkor egy bizonyos pont után, ahonnan már nem volt lejjebb, biztosan tudtam, hogy egyszer igenis el fog jönni a pillanat, amikor mégis meglépem. Néztem azon a nyári reggelen, ahogyan jött-ment, ahogyan a napi rutinfeladatokat végezte, de én már nem voltam ugyanaz. Számára már nem. Végre a kóborló, rég elvesztett lelkem visszatért hozzám. Újra a régi én voltam. Az a nő, akire egykor büszke voltam, akit én is szerettem. Hát elkezdtem összeszedni a dolgaimat. Szépen, csendben, feltűnés nélkül. Nem szóltam hozzá, az elmúlt két évben már elhangzott minden. Minden, ami fontos volt, ami szükséges vagy hasznos. Vele együtt elmúlt belőlem az is, hogy megpróbáljam megmenteni vagy megváltoztatni. Mire kész voltam, neki is feltűnt, hogy valami megváltozott:

– Hova készülsz? – kérdezte a bőröndöt bámulva.        

– El. El innen – vontam meg a vállam.             

– Na, de bőrönddel? – értetlenkedett tovább.

– Nem jövök vissza többé – folytattam.            

– Mi ez a butaság most?      

– Nem butaság, hanem végre a józan ész – feleltem, és olyan elszántság tört elő belőlem, ami megijesztette, és ismét támadóvá tette.

– Tudod, ugye, hogyha most azon az ajtón kimész, akkor többet nem jöhetsz vissza?! – fenyegetett.                

– És te tudod, hogy ha azon az ajtón most kimegyek, akkor nem is akarok többé visszajönni?! – válaszoltam.

Erre már nem tudott mit felelni. Hitte is, meg nem is az elhangzottakat. Értetlenül állt az egész jelenség előtt. Biztos, ami biztos, beállt az ajtóba, és elkezdte a szokásos esküdözéseket és ígéreteket. De már nem ért el hozzám, lepergett rólam minden. Jól voltam, két év óta először, újra jól voltam. Visszatértem önmagamhoz, hogy ismét büszkén nézhessek tükörbe, felszakadt az a bágyadt, rám fagyasztott burok, amiben fogva tartott. Újból mérgesre váltott, kiabált, és megpróbált érzelmileg megzsarolni:        

–  Szükségem van rád, hát, nem érted? Neked mellettem van a helyed! Sosem találsz nálam jobbat. Vissza fogsz jönni, de akkor nekem már nem fogsz kelleni – ordította.    

– Hagyd ezt! Minden mondatodat ismerem már. Nincs többé hatásod rám.

Tágra nyílt szemekkel lépett el az ajtóból. Most az érzelmi húrokat pengette.            

– Mi összetartozunk. Szeretlek. Majd együtt kitaláljuk, hogyan legyen, hova tartunk. Oda, ahova csak akarod – sírta.

És tudtam, hogy ebben az egyben nem hazudik. Valóban szeret. De csak ezen a minősíthetetlenül megalázó, emberhez méltatlan módon.  

– Mindvégig tudtam, hogy ide tartunk. A szükségszerű végkifejlethez. A kapcsolatunk végéhez – vetettem oda, és átléptem a szabadságom küszöbét.

Állt, és zokogva nézett. Egykori uralkodóm megtörten, szánalmasan ácsorgott a küszöbön. Nem volt ereje becsukni mögöttem az ajtót. Beszálltam a liftbe, és anélkül, hogy hátrapillantottam volna, elindultam az új életem felé.

 

 Eszter