„A gyerekek bármilyen szülőhöz képesek kötődni, ha nincs más, nincs jobb” – A kötődés vagy annak hiánya a szakértő szemével

–

Amikor megszületett az első gyerekem, komoly kötődési anomáliákkal küzdöttem

Szinte idegennek éreztem a kisbabámat, akinek eleve a születése is traumatikus volt, a kórházi napok alatti szeparáció pedig tovább mélyítette köztünk a távolságot. Nagyon nehéz időszak volt, amely meghatározta a gyermekágyi heteket, sőt, hatása egészen máig tart.

Iszonyúan mart belülről és bánt azóta is, hogy ilyen sötét érzések terhelték a kisfiam életének első három hónapját. Egészen más volt ellátni a babát úgy, hogy nem éreztem azt az oly sokak által lefestett és általam is nagyon várt mindent elsöprő, egyértelmű szeretetet. Végül szépen összeállt minden. Sok munka volt benne, az anyukám is rengeteget segített a folyamatban, valamint a felépülésemben a szülés utáni depressziómból.

Habár ezt az időszakot lezártam, soha nem tudtam kizárni a lehetőségét annak, hogy a kisfiamban valami megtört, és ennek a levét ki tudja, milyen formában issza, isszuk majd meg. Amikor valamilyen nehézség bukkan fel vele kapcsolatban, mindig ott motoszkál a fejemben, hogy vajon van-e köze ahhoz, hogy az anyja csak kötelességtudóan ellátta, miközben menekülni akart.

Anyával sokat beszélgettünk erről, most pedig újra leültünk. Nem csak mint anyukámmal, a pszichológussal, hanem úgy is, mint egy emberrel, aki pontosan tudja, milyen az, ha gyerekként sérül a kötődésünk a számunkra legfontosabbakkal.

Szabó Anna Eszter/WMN: Anya, téged nem a szüleid neveltek. A mindennapjaid része, hogy így alakult?

Kazimir Ágnes: Nem kívánt és nem várt gyerekként megszületni, nem a szülőkkel felnevelődni nehéz életteher, amit sosem lehet levetni magunkról. Személyes példám mutatja, hogy a gondoskodó, odafigyelő, engem a szüleim helyett felnevelő kedves emberek dacára is kialakul a hiány. A kínzó hiány.

A kötődni vágyó gyerek zsigerileg megéli a hiányokat, azt, hogy azzal okozhat igazán örömöt, ha csendesen igyekszik alkalmazkodni, teljesíteni, felnőni. Ebbe nem fér bele az intimitás, a finom érintések, az együttes élmények boldogságra tanító öröme.

Aztán ha felnövekedvén saját gyerekek születnek, mint nekem is, az megint csak érdekes lecke. A testvéreid és te mindhárman „más” anyát kaptatok, másfajta életszakaszban. Voltam egyetemista anya, pályakezdő anya, és voltam betegségből felépült anya. Egy közös nevező volt: az ösztönös, szeretetet sugárzó anya. De hát csak azt lehet sugározni, amit a kötődési fájdalomból kifejlődő személyiség képes. A felnövő gyermekek véleményezik és viszik tovább saját sorsukba ágyazva a gyermekkori kötődésük hozományait.

Sz. A. E./WMN: A mi életünk, „csomagunk” részévé válik így vagy úgy a hiány, amit te gyerekkorodban elszenvedtél.

K. Á.: Ki milyen „csomagot” kap, azt viszi és adja tovább. De nem mindegy, mire használjuk azt a csomagot. Sokan beérik annyival, hogy mindent arra a bizonyos hozott „csomagra” fognak, pedig nincs az a meddő talaj, amiből ne fakadhatna értékes új élet. Nyilván ez rengeteg, és sok esetben kíméletlen belső munkát igényel.

Sz. A. E./WMN: Valójában mi lehet a kötődés? Min múlik, hogy létrejön-e, vagy sem? Egyáltalán mit jelent maga a fogalom?

K. Á.: Kötődés az a belső összetartó erő, ami egymás felé indít, és összekapcsol minket. Minél korábban kialakul a biztonságos kötődés, annál jobb. Minden kötődés más, de az közös bennük, hogy mindkét fél valamilyen saját módon benne van. A szoptató anya a maga félelmeivel, önbizalmával, hozott információival, testével, lelkével, szülésélményével, a baba pedig az ösztönös szopóreflexével és a saját szülésélményével, valamint a hozott méhen belüli élményeivel is. Erre épül rá a nagy, az első személyes találkozás zsigeri, elárasztásos élményvilága is. Más és más fogadtatásban részesül az, akit vártak és akit nem. Más a fogadtatás egy szerelemmel várt baba esetén, és más, ha egyéb zavaró tényezők hordaléka is belejátszik. Természetesen függ attól a szűkebb vagy tágabb közegtől is, ahová a baba születik. A korai kötődés fontos elemei az érintés, a bőrkontaktus, a szeretet, az állandóság, biztonság méhen belüli állapotban megismert jegyei, például hangok, simogatások, ezek adják a biztonságot, a nyugalmat a baba számára. Ha ezek nincsenek, vagy ami még rosszabb, ha már méhen belül sem voltak, az újszülött, majd később a felnövekvő gyermek nem ismeri meg a nyugalmat és biztonságot nyújtó, őt elfogadó, neki örülő szeretetnyelvet. Betakargatják, de nem gyönyörködnek benne, nem ölelgetik szeretettel, regisztrálják, hogyha jól van, és nem jelent plusz gondot betegséggel vagy más gondozási kérdésekkel.

Sok családban az a „jó” gyerek, aki csendesen és észrevétlenül felnő.

 Sz. A. E./WMN: Mi befolyásolja a szülő kötődését a gyerekhez?

K. Á.: Igen sok minden. Akit nem vártak, de mégis megtartották, annál nem mindegy, hogy miért? Ha azért, mert „becsúszott”, ám a szülők lelkileg nyitottak, akkor ők képesek örömmel várni. Ha rosszkor jött, de nem „vetetik” el, vallási vagy más okokból, mint, mondjuk, társadalmi, környezeti nyomás vagy családi támogatás, anyagi előny, ott a kötődés nehezített, hiszen a babával járó teendők nem hiányoztak, csak az előny, amihez ő az eszközük lett. Ez bizony nehéz sors. Természetesen az sem zárható ki, hogy a kezdeti riadalom után valós szeretet, őszintén örömteli fogadó oldal várja a baba érkezését, ami a jó kötődési képlet alapja. Aztán a szülés körülményei, a gyermekágy és a kisgyermekkor időszaka, a közvetlen környezet támogatása vagy annak hiánya is komoly befolyásoló tényező lehet, ahogy az is, hogyan alakul a párkapcsolat a gyerek mellett. Rengeteg kirakós darab adja ki az eredményt.

Sz. A. E./WMN: Mi zajlik a gyerekben, ha sérül a kötődés?

K. Á.: Egy babánál kezdetben a nyugtalanság és a folyamatos sírás. Ez utóbbi tünet az, amivel a baba kifejezheti mindenfajta komplex hiányát. Ha egy csecsemő sírására nem figyelnek, ösztöneibe belemaródhat a hiány, a fázás, a hőség, az éhség, a kimart bőr, a megkapaszkodási ösztön hiábavalósága, a teljes bizonytalanság, az ősbizalom nyomtalansága.

Kisgyerekként és kamaszként az érzelmi elhanyagoltság ugyanúgy komoly sebeket okozhat, ezek aztán szépen betokozódnak, és hosszú távon fejtik ki mérgező hatásukat.

John Bowlby és James Robertson az ötvenes években foglalkoztak komolyabban a kötődés fogalmával, a hiány következményeinek stációival, szóval ez nem új keletű téma. 

Sz. A. E./WMN: Lehet visszaút, ha sérül a szülő-gyerek bizalom?

K. Á.: Semmit sem lehet visszacsinálni. A sebek persze gyógyulhatnak és gyógyulnak is, néha kisebb-nagyobb sebhellyel, de azt tudjuk, hogy a test és a lélek sem felejt. Ezek a fájdalmas élmények gyakran igénylik a későbbi, akár terápiás feldolgozást és a hiányok vágyva várt betöltését. A kezdeti tünetek után, ha rejtett vagy nyílt, de folyamatos bántalmazás is felmerült, akkor magatartási, alkalmazkodási, tanulási, kötődési zavarok alakulhatnak ki. Gyakori az agresszív töltet, devianciák, de a szorongásos szenzitivitás, paranoiditás is, hisz nem tanulhatott meg bízni, hinni kapaszkodni, viselkedni, alkalmazkodni, de szeretni sem, pláne szeretve lenni. Alapélménye önmagáról rettenetes, elképzelhetetlen hátránnyal kerül az életbe.

Sz. A. E./WMN: A párkapcsolatok terén hogyan mutatkozik meg, ha valakinek kötődési traumája, hiánya van?

K. Á.: Ha nincs önbizalom, énvédelem, ha nincs semmi, csak a puszta lét, és gyakran az is veszélyeztetve van. Ha ez a hozott meghatározó élmény, akkor a párkapcsolat nem lehet jó, hisz a vérző, lőtt sebet semmilyen szerelem nem gyógyíthatja be, de segíthet a gyógyulásban.

Vagyis, először a bántalmazottnak kell lábra állnia, nem lehet a saját életterhének a megoldását a másik félre büntetlenül ráborítani.

Sz. A. E./WMN: Akinek sérül a kötődése a szüleivel vagy valamelyik szülővel, az a saját gyerekeivel való viszonyában is küzdeni fog?

K. Á.: Van, aki igen, és van, aki nem. Sok-sok ember talpra tudott állni, de kevés köztük, aki egyedül hagyottan is képes erre. Vannak olyanok, akiket pont a hiány motivál, de itt fontos, hogy ne billenjen át a kompenzálás egy olyan irányba, ami már a saját gyerekét terheli.

Sz. A. E./WMN: Ahogy mondtad, nem lehet visszacsinálni, de mi kell a gyógyulás esélyéhez?

K. Á.: Szeretettel, biztonsággal, türelemmel, tartós, megtartani képes kapcsolati és intézményes hálóval lehet esélyt adni arra, hogy ezek a sebek gyógyulni kezdhessenek.

Kell, hogy a negatív érzések helyet adjanak a jónak. A bosszúvágy, a kushadás, a félelem és társai a szeretetnek, bizalomnak, kötődésnek, a jóra való nyitottságnak kell, hogy teret nyújtsanak.

Sz. A. E./WMN: Milyen a kötődése a bántalmazott gyerekeknek vagy annak, akiknek valamilyen szerfüggő, esetleg börtönviselt valamelyik szülője?

K. Á.: Sokféle bántalmazás van. A gondozás hiánya is bántalmazás, de annak tekintjük azt is, ha nem figyelnek az igényeire, ha nem védik meg, sőt, ők maguk okozzák a kötődést nehezítő, bántalmazó közeget, hisz az embercsecsemő például gondozás nélkül életképtelen.

Az a szomorú tapasztalat, hogy a gyerekek bármilyen szörnyű helyzetben levő szülőhöz képesek kötődni, gyakran azért, mert nincs más, nincs jobb.

Sz. A. E./WMN: Más, ha az anyával vagy ha az apával sérül a kötődés?

K. Á.: A fájdalom, a hiány, a bizalomnélküliség, a fogódzómentes életélmény nem tesz lényegi különbséget a fájdalomban anya és apa között. Ha az anya üt, az apa véd, kialakulhat az apába, később a férfibe vetett bizalom, de sérül a nőkhöz, a nőiséghez való kép, viszony és érzelmi, cselekvési eszköztár. És fordítva. 

 Sz. A. E./WMN: Sokszor előhozakodnak azzal is, hogy túlzott a kötődés valamelyik szülőhöz…

K. Á.: Ez nagyon komplex kérdés. Leggyakrabban akkor kötődik a gyerek túl szorosan, ha szorosan kötik. Aztán ha ez már a szülőnek túl sok, és lazítaná, a gyerek nem engedi. Merthogy követeli tovább a megszokott jót. A kötés mindig felelősség, ahogy a Kisherceg is megfogalmazta a rózsával, a rókával. Gyakran a szülő kompenzál, és nem veszi észre, hogy nem engedi el a gyereket, de az már nem a kötődésről szól, inkább a birtoklásról, vagy arról, hogy amíg a gyerekre fókuszálhat, addig sem kell a saját belső munkájában elmerülnie, de ez messzire vezet, mert a kölcsönösen jó kötődésben helye kell legyen az elengedésnek is.

Sz. A. E./WMN: Akik felnőtt életükben is feloldatlanul cipelik még a kötődési hiányukból fakadó traumát, azok jellemzően mivel kell megküzdjenek? 

K. Á.: Leggyakrabban azt figyelhetjük meg, hogy a kötődési traumát hordozó kliens a párjától, vagy bárkitől, aki a közelében van, azt várja el kimondatlanul is, hogy az ő hozott sebeit begyógyítsák, sajnálják. A legtöbb kapcsolat nem erre a terhelésre hivatott, nem is ezért született, és mint ilyen, fájdalmas szenvedésre, kudarcra ítéltetett. A pszichoterápiás kapcsolat során a terapeuta és kliens közötti úgynevezett indulatáttételes kapcsolat – többek közt – azzal korrigálható, hogy a kliens esetleg életében először éli meg, és hiszi el önmagáról, hogy szerethető és értékes ember, akinek joga és oka is van a boldogságra. Érdemes átgondolni, milyen kevés elég lenne ahhoz, hogy a helyzet reményt adó irányba billenhessen!

Annak, aki kötődési traumát hordoz, mindössze ennyi kellene: „Úgy vagy jó és fontos nekem, amilyen vagy. Így szeretlek!” 

Ha ehhez még egy ölelés is társulna, igen sok ember menekülne meg a szenvedésektől, a magánytól, önvádtól, félelemtől, az értéktelenség és feleslegesség rettenetes érzésétől.

Sz. A. E./WMN: Nem lep meg, hogy ezt mondod. A legnagyobb veszekedéseink sem tudtak még téged megakadályozni abban soha, hogy egy ponton megölelj. Mert az kell a túléléshez. Hogy tudd, szeretve vagy, hogy tudjam, szeretve vagyok, csak most épp nehéz. És ezt már én is viszem tovább… 

K. Á.: Addig jó, amíg van kit megölelni, és amíg van, aki visszaölel.

Szabó Anna Eszter