–

„Nagyobb esélyt látok arra, hogy Oszama bin Laden és George Bush együtt kávézgat, mint arra, hogy én újra Lauryn Hill-lel dolgozzam” – mondta a kétezres évek közepén Pras Michel, a Fugees harmadik tagja Hill és Wyclef Jean mellett, aki a rapper-énekesnővel alapította az együttest a kilencvenes évek elején.

Hogy mi vezetett ehhez a kijelentéshez, az természetesen igen összetett, és sejthetően mindhárom félnek megvan róla a maga verziója. Ugyanakkor annyira hihetetlennek tetszett, hogy a The Fugees valaha is újra látható lesz még színpadon, hogy az újraegyesülés és a világ körüli turné hírére még az egyébként igen visszafogott szakmai oldalak is teljesen bezsongtak. A mérvadó Pitchfork például úgy ír a szeptember 22-i első koncertről:

„A Fugees összeállása olyan volt, mint egy csoda” – és ezt nem csak a kibékülés miatt jelenti ki.

No, de hogy mindez érthető legyen, menjünk kicsit vissza a kilencvenes évek elejére.

Egy kis töri

A hiphop története során mindig is kiemelten fontos volt a kisebbségek kérdése: a bronxi fekete közösségből a hetvenes években szárnyra kapó műfaj a nyolcvanas évek közepére konkrét társadalmi problémákkal foglalkozott. A The Message című 1982-es Grandmaster Flash & The Furious Five-szám a híradóba is bekerült azzal, hogy a bronxi fekete fiatalok életkörülményeit firtatja, a refrén pedig azt sejteti, hogy a helyzet előbb-utóbb robbanni fog.

Ez így is lett: az évtized végére Los Angeles megye Compton rossz hírű, drogtól és prostitúciótól terhelt városa lett a hiphop másik fő bástyája, az N.W.A. Straight Outta Compton című klasszikusának 1988-as megjelenésével. A kilencvenes évekre pedig mindez egészen nyílt összecsapásokba torkollt: a rendőri túlkapások mind gyakrabban jelentek meg a szövegekben, ami a gengszterrap központi figurájának, Ice T-nek a nevéhez köthető metálbanda, a Body Count Cop Killer (Rendőrgyilkos) című, 1992-es számában csúcsosodott ki. De az N.W.A.-nek is szakadt félbe koncertje amiatt, hogy a Los Angeles-i rendőrség kényszeríteni akarta az együttest: ne merészelje eljátszani a Fuck Tha Police című számát. (Sikertelenül, így aztán a koncert rendőri provokációval verekedésbe fulladt.)

A mainstream küszöbét a hiphop Európában (különösen keleten) a kilencvenes évekre törte át igazán, így az első emlékeink a műfajról a keleti oldal–nyugati oldal ellentéte, a low riderekben feszítő bandatagok és az állandó faszméregetés. A műfajnak mindig is volt azonban egy jóval spirituálisabb, az afrikai zenei és vallási hagyományokat ápoló, kifejezetten békés vonulata is.

Például az Afrika Bambaata által alapított Zulu Nation mozgalomhoz köthető előadók. (Mivel egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz, nem fogok bővebben kitérni rá, de a tényszerűség kedvéért jegyezzük meg: Afrika Bambaatát néhány nappal ezelőtt szexuális jellegű gyermekbántalmazás miatt perelte be egy férfi.)

A Fugees sokkal inkább a hiphopnak ebbe a spirituális-identitásközpontú vonulatába illeszkedik, ugyanakkor jelentősége abban mérhető igazán, hogy az egymással épp szó szerint véresen hadakozó keleti és nyugati oldal legnagyobb sikerei között emelkedett ki – lényegében a semmiből.

A The Fugees első, 1994-es, Blunted on Reality című lemeze ugyanis lényegében bukás volt. Mivel azonban a hiphop népszerűsége nőttön-nőtt, a kiadó adott nekik még egy esélyt. Ez lett az 1996-os The Score, amelyet minden idők egyik legfontosabb hiphoplemezeként emlegetnek.

A megjelenés évében idehaza is a Killing Me Softly folyt a csapból is, aztán pedig a Ready or Not, végül a Fu-Gee-La. Mind mestermunka.

Az akkoriban tinikorban lévők nagy részének nyilván fogalma sem volt, hogy a Killing Me Softly egy Roberta Flack-sláger feldolgozása – és egyébként a Fugees nem is feldolgozást akart készíteni belőle, hanem átírta a számot, ehhez azonban nem kapta meg a jogokat a Charles Fox–Norman Gimbel szerzőpárostól. A lemez másik feldolgozása Bob Marley és a Wailers klasszikusa, a No Woman, No Cry, és ez szépen keretbe foglalja a The Score zenei célkitűzéseit: Wyclef Jean és Pras Michel haiti származását és az ehhez kapcsolódó reggae-t, illetve Hill neosoulos hagyományait.

Az együttes neve is a menekültstátuszra utal, a lemez zenei anyaga is egyfajta új identitás megalkotásáról szól, miközben a szövegekben markánsan jelennek meg a vallási-spirituális tradíciók, a beilleszkedés nehézségei és az öntudat is.

Az eredmény? Egyszerre volt tradicionális és formabontó. Imádták a kritikusok, és imádta a közönség is.

Mégsem lett folytatás: a tagok szólókarrierbe fogtak, és a nagy összeállás mindig csak ígéret maradt. Vagy már az sem.

Ms. Lauryn Hill, a „problémás eset”

Mint feljebb is írtam, sosem tudjuk meg, mi vezetett a Fugees szakadásához, nyilatkozatokból persze némileg körvonalazható a dolog, de ez biztosan nem a teljes kép. Lauryn Hill és Wyclef Jean sokáig volt egy pár, ami sajnos a tapasztalatok szerint nem mindig vezet jóra a stúdióban, különösen, ha két olyan erős egyéniségről van szó, mint ők.

Azt azonban nem olyan nehéz belátni, hogy bár előszeretettel kiáltják ki a Fugees „földbe állásáért” Hillt bűnbaknak, valójában messze neki volt a legnehezebb dolga a három tag közül a zeneiparban. Elsőre úgy tűnik, a The Score után két évvel (Grammy-díjakkal gazdagon megrakodva) Hill még feljebb lépett a ranglistán.

És ez szakmailag egyértelműen így is van:

1998-ban megjelenteti a The Miseducation of Lauryn Hill című, máig alapvetésnek számító szólóalbumát, ami a női hiphopelőadók egyik legfontosabb mérföldköve. Ezek a mérföldkövek azonban csak a tankönyvekben tűnnek ilyen egyszerűnek és egyértelműnek, a valóság mögöttük mindig az, hogy valaki véres verítékkel visz végbe valamit, ami másoknak addig nem sikerült.

Noha már a hetvenes–nyolcvanas években is voltak női rapperek, akik tiszteletet vívtak ki maguknak és sikeresek is voltak, a hiphop hírhedten hímsoviniszta műfaj, amely tradicionálisan szereti azért megmondani a nőknek, hol a helyük: a férfi mellett, de lehetőleg kussban, a lényeg, hogy jól nézzenek ki. (Még akkor is, ha a Zulu Nation például jóval befogadóbb volt a nők és a melegek kapcsán is, mint a műfaj egésze.)

A kilencvenes évekre a zeneipari fősodorba került hiphop többségi hímsovinizmusa összetalálkozott az iparág alapvető hímsovinizmusával, és ez egészen komoly elhajlásokhoz vezetett: vonalzóval-körzővel castingolt lánybandákhoz, falatnyi ruhákba öltöztetett, mikrofonba lihegő énekesnőkhöz, akik százszor többre voltak hivatottak, de a kiadók fejeseit nem hatották meg a szakmai szempontok, pénzt akartak keresni, és kész.

Lil’ Kim, Eve, Foxy Brown és Queen Latifah némileg le tudta már rázni magáról ezeket a béklyókat, az igazi áttörést ugyanakkor csak Lauryn Hill és Missy Elliott hozta el: az utóbbi keresetlen hangnemben rappelt a külsejéről, a szexualitásáról és mindemellett ő maga felelt a klipjeiért is, amik a mai napig döbbenetesen modernnek tűnnek.

Lauryn Hill pedig egy olyan érában ragaszkodott körömszakadtáig a saját zenei-szövegi világához, amikor minden, de minden a látszat és a külsőségek körül forgott. És valószínűleg a függőségei és későbbi összeroppanása nem független ettől.

Szóval mielőtt bárki rásüti a „problémás nőszemély” bélyeget, érdemes belegondolni, milyen lehetett női rapperként és énekesnőként harcolni az integritásodért és hitelességedért egy olyan közegben, ahol minden arról szólt, hogy nem vagy, nem lehetsz egyenrangú.

Egy Shakira-dal lett a vesztük

Hogy vajon közvetlenül vagy közvetetten, talán sosem fogjuk megtudni, mindenesetre a Fugees rövidke, ezredforduló utáni egyesülést követő végleges feloszlása nem kis részben tulajdonítható egy Shakira-dalnak.

A Hips Don’t Lie című sláger ugyanis eredetileg egy Fugees-dal… lett volna. Mégpedig Lips Don’t Lie címmel. Csakhogy Lauryn Hill utálta ezt a dalt, Wyclef és Pras Michel hiába erősködött, hogy ismét a listák élére repítené őket. Az énekesnő egy ponton fogta magát, és kisétált a stúdióból.

Ekkor Pras Michelnek csörgött a telefonja: a kiadó igazgatója hívta, hogy nem rántanának-e össze egy dalt Shakirának. Így lett a Lips Don’t Lie-ból Hips Don’t Lie, és – Wyclefék jóslatának megfelelően – óriási világsláger.

Mindez készséggel elhihető, ha tekintetbe vesszük, hogy Wyclef producerként nem ódzkodott a legjobban eladható megoldásoktól sem: dolgozott Aviicival például, ami a hiphoprajongók körében alaposan kiverte a biztosítékot. Pras Michel 1999-ben óriásit ment ugyan az O’l Dirty Bastarddal és Myával közös Ghetto Supastar című dalával, valójában mindhármuknak szükségük lett volna egy újabb átütő sikerre.

Hill – a férfiak olvasata szerint – ezt akadályozta meg. Az énekesnő viszont ezt úgy látta, hogy a „slágeresedéssel” hiteltelenné válna az, amit a Fugees spirituális értelemben képviselt.

A többi csak találgatás.

Egy biztos: a Fugees tizenöt évvel később, negyedszázaddal a még mindig etalonnak számító The Score megjelenése után ismét színpadra lép. Az első koncertet elsöprő lelkesedés fogadta, és London, illetve Párizs koncertközönsége személyesen is meggyőződhet majd arról, tényleg csoda-e, ami a színpadon történik.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Paul Natkin/WireImage