„Még a gyomormosás is jobb volt, mint iskolába menni!” – Meddig megy el az ember az iskolakerülésért?

–

Iskolakerülő, lógós, lumpen, gyenge…

Annak idején nálunk általános lenézés övezte azokat, akik valamiért többet hiányoztak az átlagnál. Akárhányszor igazolást vittem az asztalhoz, a tanárok megjegyzéseket tettek, hogy „na, már megint mi bajom van”. Máig emlékszem a nevetésükre.

Nemegyszer döntöttem rekordokat a hiányzások számában.

Engem sokat bántottak az osztálytársaim, a tanárok nem segítettek, tele voltam félelemmel, szorongással, frusztrációval, egyetlen atomom sem kívánt iskolába menni. És én még a szerencsések közé tartoztam, mert mesélhettem (volna) a szüleimnek, rám figyeltek (volna). És a zárójeles volna nem véletlen. Ugyanis az iskolában sikeresen beültették a fülembe a bogarat, hogy igazából „velem van a baj, és szégyellnem kéne magam”, úgyhogy egy idő után már a szüleimnek sem panaszkodtam.

Minden este elalvás előtt kifundáltam, mi lesz a másnap reggeli forgatókönyv, mit kamuzok majd, hogy otthon maradhassak.

Máig abban a hitben voltam, hogy ez csak velem volt így, én extrém mértékig elmentem a lógásért, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez a helyzet. Hanem az, hogy szépen belesimultam egy halk, csendes, fájdalmas tömegbe. Gyerekek tömegébe, akik utáltak iskolába járni. Nem lustaságból és nem azért, mert nem akartunk tanulni. Hanem azért, mert szenvedtünk. Ki ezért, ki azért. Volt, aki a teljesítménykényszert nem bírta, és olyan, akinek az megkeserítette az életét az iskolai környezet.

Nyilván sokan voltak olyanok is, akik csak egy-egy dolgozatot akartak megúszni, vagy unatkoztak. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy eza  sok „lógós" gyerek talán inkább egy rosszul működő rendszer tünete is lehet.

Most szülőként látom, hogy lehet ezt másként is. Nem feltétlenül kell utálni az iskolába járást. A gyerekem, amint átlépjük a kaput, szinte repül a társaihoz és a tanító nénihez, majd ímmel-ámmal kezd szedelőzködni, amikor délután érte megyünk. Lehet így is. Persze a hét második felében belőle is kitör a „hasfájás”, de amint kilépünk az ajtón, és végre elindulunk, a puha, meleg ágy hívogató szava egyre halkabb, már kutya baja, és várja, reméli, hogy minél hamarabb odaérünk a suliba. Ő az, aki nem örül, ha lyukasórájuk van.

Hát, ehhez képest a több száz ember, aki válaszolt nekem, miután erről tettem fel kérdést az Instagram-oldalamon, nagyon komoly tanulságokkal szolgált nekem.

Lázas lázmérők

Szóval, megkérdeztem sok-sok embert, hogyan kamuztak, vagy szimuláltak-e azért, hogy elkerüljék az iskolát. És mint kiderült, toronymagasan nyert egy bizonyos módszer, amivel anno én is éltem, ez pedig nem más, mint a felmelegített lázmérő. Én az éjjeli lámpánál melegítettem elő közvetlenül azelőtt, hogy a szüleim bejöttek engem felébreszteni, természetesen ehhez időzítettem az ébresztőórát is.

via GIPHY

Voltak, akik a reggeli meleg teát, kakaót használták fel erre a célra, és olyanok is, akik fűtőtesttel, gyújtóval, hajszárítóval próbálkoztak. Nem kevés lázmérő robbant fel az ilyen kísérletek során. Többen mesélték, hogy a szülők megijedtek attól, hogy a lázmérő mit mutat, és a gyerek mégsem forró, úgyhogy mentek is orvoshoz, egyik kivizsgálástól a másikra. Hát persze, én ezt hamar átláttam, úgyhogy az én reggeli rutinom az volt, hogy a lázmérő mellett a homlokomat is felmelegítettem, az este, lefekvés előtt bevizezett szivaccsal a nyakamat, tarkómat benedvesítettem, mintha izzadnék. Szóval ki volt ez találva.

Pirosságig szétordított torkok

Voltak, akik forró és jeges italokat ittak gyors egymásutánban, és olyanok, akik rendszeresen ordítottak reggelente a párnájukba, hogy piros legyen a torkuk.

Én például a köhögést profin színleltem, szóval nem kellett bepirosodnom ahhoz, hogy komolyan vegyék a „kutyaugatást”. Meséltek nekem olyat is, hogy iszonyú hangosan, krákogva, köhögve térdeltek a vécé fölött, mondván, hogy hánytak, de az erőlködéstől a torkuk jó piros lett, úgyhogy ez volt a „kettő az egyben” módszer nekem is bejött anno.

Az iskolánál a gyomormosás is jobb?

Az igazán keményvonalas iskolakerülők attól sem rettentek meg, hogy tényleg megbetegítsék magukat. A módszerek között voltak egészen hajmeresztőek is. Íme néhány válasz:

 „Én testápolót kentem a szemembe, és azt mondtam, kötőhártya-gyulladásom van. Mire hazaértek a szüleim, meggógyultam, így megúsztam a szemészt. Többször is.” (Adrienn)

„Hánytattam magam, viszonylag gyakran. Egy idő után elég volt letérdelnem a vécé elé, és már jött magától is.” (Kinga)

„Egyszer belerúgtam az ajtófélfába, hogy eltörjem a lábam. Végül csak megrepedt. Rettegtem a tesióráktól.” (Bence)

„Én konkrétan bevettem egy marék gyógyszert, hogy hányjak, de szerencsére lebuktam. Iskolába viszont tényleg nem kellett mennem, mert gyomormosáson voltam helyette. És még így is jobb volt, mint a rendszeresen zaklató osztálytársaim között lenni. A szüleim kivettek az iskolából, miután kiderült, miért csináltam.” (Marcsi)

via GIPHY

Amiktől „állítólag” betegek lehetünk

Sokan próbálkoztak a krétaevéssel, mondván hogy lázat okoz, de bebizonyosodott, hogy ez kamu. Viszont többen hánytak tőle, úgyhogy végül is a lebetegedés – így vagy úgy, de – bejött.

Erika, az irodavezetőnk is kísérletezett ilyesmivel, például sós kávéval is.

„Állítólag hányást okoz. Nos, az első fél korty után felfordult a gyomrom, rögtön öklendeztem, nem jutottam el anyámig. Aztán krétát ettem, mert azt hallottam, attól lázas leszek. Tejjel öblítettem minden falat után, mert annyira borzalmasan száraz és rossz íze volt. Nem lettem lázas. Aztán úgy döntöttem, inkább megtanulom anyám aláírását hamisítani. Ez vált be nekem a legjobban.”

Akik belebetegedtek az iskolába

A sok-sok csínytevés és furfang mellett azért jócskán akadtak olyanok (ha nem többen), akik annyira nem akartak iskolába menni, hogy szimulálniuk se kellett, a pszichoszomatika elintézte a dolgot.

Kurucz Adri például az akadályversenyeket akarta elkerülni.

„Rettegtem tőlük. Egyszer addig szuggeráltam magam, hogy sikerült tele lennem kiütésekkel a napjára. Bárányhimlőnek diagnosztizálták, de szerintem nem az volt.”

via GIPHY

Én se véletlenül betegedtem le tényleg annyiszor. Rendszeresen gyulladt be a fülem, felfáztam, görcsölt a hasam. Amikor az egyetlen kiútnak a betegség tűnik, akkor nem csoda, ha végül bevonzzuk őket.

„Ha nagyon féltem egy dolgozattól, feleléstől, másnapra belázasodtam. Soha nem kellett szimulálnom, a testem támogatott abban, hogy otthon maradhassak. Rettegtem a tanároktól.” /Tamás/

„Volt egy tesitanár, aki mindig ordított és megjegyzéseket tett a duci alakomra. Volt, hogy ott az orra előtt hánytam el magam. Jól leszidott, és feltakaríttatta velem.” /Botond/

„Nekem nem kellett szimulálnom. Aurás migrénem volt heti rendszerességgel egy időben, amikor szekrényugrásból osztályoztak minket, és én iszonyúan rettegtem. Végül elköltöztünk, ezért sulit is váltottunk, a migrének pedig megszűntek.” /Lilla/

Nem mindenki bonyolította túl

A szerkesztőségben és az általam megkérdezettek között is többen voltak azért olyanok, akik nem kínlódtak sem a szimulálással, sem a pszichoszomatikus tünetekkel. Lehet, hogy ők csinálták jobban?

Dián Dóri például nem volt könnyű helyzetben. „Anyám tanár, és kilométerekről kiszúrta, ha kamuztam.”

De azért megoldotta, nagyobb korára már profi lett, és ő írta a barátainak a tornaóra alól a felmentéseket.

„Ezekből viszonylag sokat gyártottam magamnak és a barátnőimnek, megtanultam hamisítani a különböző anyukák különböző írásait, hogy tesi helyett tudjunk készülni az aznap aktuális dolgozatra. Tudom-tudom, csúnya, rossz Dóri, senki ne csinálja utánam!”

Aztán voltak az olyan nagy vagányok, mint Fiala Borcsa, aki nem bíbelődött a részletekkel.

„Csak simán nem mentem be. Az egyik osztálytársam (azóta jó útra tért!) mindenki szüleinek aláírását tökéletesen tudta utánozni, úgyhogy szakmányban gyártotta az igazolásokat. Volt, hogy részben a lógásért elmentem a pályaválasztási tanácsadóba, ahol hosszas vizsgálat után azt mondták, menjek újságírónak, amitől még elég csalódott voltam, mert pszichológus szerettem volna lenni. Egyetem alatt is ellógtam, amit csak lehetett (bocs, de még most sem bírok egy helyben ennyit ülni!), órák helyett rendszeresen a kocsmában voltam. Mondjuk, ott is ültem, de az valahogy más. (Lehet, hogy csöndben nem tudok maradni kilencven percig…?)”

Csepelyi Adri sem volt szívbajos, nagyon ritkán lógott, de akkor nem vacakolt, lement a kolis védőnőhöz, és elmondta, hogy szerinte ő ma nagyon lázas, de holnapra tuti, jobban lesz.

„Mivel kábé évente egy-két alkalommal csináltam ilyet, sosem volt gond belőle.”

Klasszikus és jól bevált megúszási technika, hogy csak belengetjük a fejfájást, hasfájást, vagy a hasmenést és sokaknak ennyi bőven elég is ahhoz, hogy otthon maradhassanak. A hasmenést nem igen ellenőrzi senki, úgyhogy ez tényleg tuti befutó régen is és most is. 

via GIPHY

Alternatív módszerek és fordítva működők

Pásztory Dóri terve igazán furmányos volt.

„Én nagyon sokat úsztam azért, hogy magántanuló lehessek, és onnantól szabadon rendelkezzek az iskolában töltött óráim felett.”

Tóth Flóra nem próbálkozott kamubetegségekkel, szerette a sulit. Viszont, amikor már nagylány lett, ő is trükközött picit.

„A vidéken élők minden télen nyertek pár napot a hószünettel, csakhogy az én apukám tűzön-vízen-havon át is bement dolgozni, ezáltal minket is bevitt. Na, én olyankor szépen kiszálltam az autóból, elindultam a suli kapuja felé csigalassan, de be már nem mentem, addigra ugyanis apukám is elindult. Én meg mentem a vizsgaidőszak miatt épp otthon tanuló egyetemista barátomhoz, vagy ilyesmi.” 

És a sor végére veszem Krajnyik Cintit, aki abszolút nem tudott beszámolni semmi kamuról, semmi trükkről.

„Én ennek az inverze voltam, imádtam suliba járni, úgyhogy, ha beteg is voltam, alig vártam, hogy visszamehessek. Nem voltam stréber, csak szerettem lógni a barátaimmal.”

Nem a gyerekkel van a baj!

A néhány pozitívabb, könnyedebb válasz ellenére az anyaggyűjtés végére azért összefacsarodott a szívem.

Valahol azon a ponton szorult el a torkom, amikor kiderült, hányan küzdöttek (és küzdenek ma is!) azzal, hogy az iskolában és otthon is pokoli.

„Igaz, hogy az iskolában rémes volt, de nem szimuláltam soha, mert otthon még rosszabb volt.” /Gréta/

„Úgysem hittek volna nekem otthon, betegen is járnom kellett iskolába. Ott legalább nem vertek, csak kiabáltak velem.” /Dia/

„Még a pocsék suliban is jobb volt, mint otthon. Lógni nem mertem, mert lebukás esetén nagyon kikaptam volna otthon.” /Pali/

„Bántottak otthon és az iskolában is. Nem kellett szimulálnom, rengeteget voltam beteg. Olyankor mindig a nagymamámnál lehettem, az jó volt legalább.” /Júlia/

Sok esetben a szenvedő gyerekek nem tudtak és nyilván sokan most sem tudnak kihez fordulni.

A szülők gyakran az intézmények meghosszabbításai

Gyakori tapasztalat, hogy hasonlóan nyomasztják, terhelik a gyereket, mint maga az iskola.

A szimuláló gyereket megszégyenítik, leszidják, megbüntetik, ahelyett, hogy elgondolkodnánk, miért színlel vajon? Fél valamitől, vagy valakitől? Szorong? Túl van terhelve? Fáradt? Vagy nem nyújt elég kihívást számára az iskola? Bántják a társai? Ezek sokkal fontosabb kérdések, mint, hogy helyes-e hazudni, kell-e iskolába járni, vagy sem.

A kapott válaszok alapján ez a probléma az én generációmat, a szüleimét és a mostani fiatalokat ugyanúgy érintette, ami azt mutatja, hogy a probléma gyökere valószínűleg nem a gyerekekben keresendő. Hanem a rendszerben.

Mégis miféle oktatási rendszer az, amely gyerekeket betegít meg? Hogy lehet az, hogy inkább a rossz berendezkedés áldozatai kapják a beírásokat, büntetéseket, a negatív címkéket?

Egykori szimulálóként és kétgyerekes szülőként különösen megrázott, milyen sokakat érintett és valószínűleg érint most is a mindennapok szintjén az, hogy iskolába járni rémes. És a mostani gyerekeknek már sokszor az sem segítség, ha otthon maradnak, hiszen online bárki utánuk tud nyúlni. 

Nem akarok nagy tanulságokat levonni. Csak érdemes elgondolkodni, mit is jelenthet az, ha egy gyerek inkább megbetegíti magát, inkább lábát töri, vagy bevesz egy marék gyógyszert, mintsem, hogy bemenjen az iskolába. 

Szabó Anna Eszter

Kapcsolódó írásaink ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Renphoto