„Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak” – Így lesz remek marketinfogás egy (képzelt) malőr

–

Mai szülinaposunk, Marschalkó János már kisgyerekként bizonyítékát adta kreativitásának és kézügyességének, így nem volt kérdés, mi lesz belőle, ha nagy lesz. Először a bécsi képzőművészeti akadémián tanult, majd miután elnyerte a Gundel szobrászati díjat, a pénzből tovább pallérozhatta tudását Európa több nagyvárosában, egyebek között Münchenben, Párizsban, Nápolyban, és Rómában, mielőtt letelepedett volna Budapesten 1847-ben. Kiemelkedő tehetségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már zsenge 31 évesen megbízták az akkor épülő Lánchíd kőoroszlánjainak megalkotásával.

De miért pont oroszlánok őrizzék a budapesti hidat, teheted fel a kérdést. Egyáltalán, mi ez az oroszlánmánia? Ha jártál kertes házas lakóövezetben, egész biztosan feltűnt, hogy bár ez az afrikai nagymacska nem kifejezetten tekinthető őshonos magyar állatnak, mégis felülreprezentáltak az oroszlánszobrok. Természetesen nem a véletlen műve, hogy épp ezek a vadak őriznek az egyszerűbb portáktól a várakon át a hidakig sok mindent: az oroszlán szimbóluma gazdagságot, sikert és védelmet ígér, a kínai hitrendszer szerint távol tartják a gonosz lelkeket, a buddhizmus szent állatnak tartja őket, amik békét és boldogságot hoznak a házhoz.

Egy szó, mint száz, általánosságban elmondható róluk: szinte mindig párban állnak, és akárhová kerülnek is, legyen az kert, hídfő vagy kapu, jelenlétükkel szavatolják az adott terület nyugalmát.

E rövid háttér tisztázása után muszáj beleütnünk az orrunkat az oroszlán szájába, a Lánchíd őrzőinek nyelve ugyanis igen régóta foglalkoztatja a nagyérdeműt. Ha angolul keresel rá a témára, úgy is számtalan cikkbe futhatsz bele, illetve több legenda is szól arról, hogyan lepleződött le a szobrok hiányossága, és mi lett később a megszégyenült alkotóval. 

A legismertebb történet szerint egy Frick Jakab nevezetű vargainas volt az, aki a szobrokat csodáló tömegben felkiáltott: „Nini! Nem érnek ezek az oroszlánok annyit sem, mint a macska, mert nincs nyelvük!” Frickkel olyannyira egybeforrt e történet, hogy amikor 1897 novemberében elhunyt, halálhíre több újságban is szerepelt, emléket állítva a szemfüles férfinak, aki kiszúrta az anatómiai hiányt. A városi legenda egyik változata aztán úgy folytatódik, hogy amikor Marschalkó János meghallotta az általa elkövetett kolosszális hibát, azaz nyilvánosan megszégyenítették, a Lánchídról a Dunába vetette magát, így lett első a hídról öngyilkosságot elkövetők sorában.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy egy időben a Margit hidat tartották az öngyilkosok hídjának, az 1870-es években ugyanis járványszerűen sokan ugrottak le onnan, de párbajok is végződtek – a tiltó törvények miatt – lövés helyett a mélybe ugrással. „A Duna két hídjáról (a Lánchídról és a Margit hídról) oly sűrűn ugrálnak a Dunába […], hogy valóban őrcsónakokat kellene éjjel-nappal ott tartani, a kétségbeesettek megmentésére” – adta hírül a Fővárosi Lapok 1877. július 8-i száma. 

Ám mielőtt a szívedhez kapnál, gyorsan megnyugtatlak: Marschalkó János élete egészen biztos nem a hídon ért véget. Ötvenkilenc éves korában, 1877. szeptember 12-én hunyt el, de a korabeli lapok beszámolója szerint haláláig rendkívül bosszantotta az oroszlánnyelv-gate.

Szintén nem bizonyított, de rebesgették: amikor szóba került a Lánchíd oroszlánjainak nyelve, Marschalkó felcsattant: „Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak, akkor jaj neked!” 

A híd építése közben azonban valóban történt halálos kimenetelű tragédia: amikor az utolsó elemet emelték volna be 1848. július 18-án, elszakadt az egyik vonólánc, és magával sodorta a munkahidat, valamint a rajta állókat is (köztük magát Széchenyi Istvánt). Egy ember kivételével (aki sajnálatos módon életét vesztette) mindannyian sikeresen kiúsztak a partra. (Széchenyi azonban a híd avatását már nem érte meg, 1860-ban főbe lőtte magát a döblingi elmegyógyintézetben… vagy nem is így történt, hanem idegenkezűség okozta halálát? Nos, erről megoszlanak a történészi vélemények.) 

A legenda egy másik változata szerint a szobrász ötszáz forintban fogadott az inassal, miszerint ha az oroszlánok abban a pózban hevernek, ahogy teszik a Lánchídon is, nem látszik ki a nyelvük. A fogadást Marschalkó János egy cirkuszi oroszlán segítségével megnyerte, a pénzt pedig jótékony célokra ajánlotta fel.

Ám mint a legtöbb városi legenda, a Lánchíd kőoroszlánjainak, illetve nyelvük hiányának története sem volt előzmények nélkül való, mutat rá a Huszadik Század szerzője. Az osztrák Kulmban történt, hogy a Napóleon feletti osztrák–orosz–porosz győzelmet megünneplendő emlékoszlopot állítottak, amelynek elkészítésére Peter von Noblie osztrák szobrászt kérték fel. Ám amikor a művet 1837-ben leleplezték, az elismerő megjegyzések közé bizony nyomban kritikus hangok is keveredtek (úgy látszik, a kommentszekció már jóval az internet megjelenése előtt kegyetlen volt), mondván: a vadak rosszul járnak, hiszen ha egyszerre teszik le a két jobb oldali, majd a két bal oldali lábukat, garantáltan úgy eldőlnek, mint az ólajtó. És ha mindez önmagában nem lenne elég, akkor a leleplezési ünnepségen egy élesszemű gyerek még azt is bekiabálta, hogy az állatoknak nincs nyelvük. (És ha itt a sok röntgenszemű bámészkodó bekiabálásáról netán eszedbe jutna A császár új ruhája című történet, talán az sem lenne véletlen.) E skandalum hallatán Peter von Nobile is szörnyethalt bánatában… ami szerencsére szintén nem igaz.

És hogy mi ebből a tanulság? Az én szememben mindenképp ez: egy kis (képzelt) gikszerrel fantasztikus reklámot lehet csinálni egy-egy emlékműnek.

Fiala Borcsa 

Kiemelt kép: Getty Images/Delpixart