–

A karácsonyra gondolva mindenkiben ugyanazok a képek villannak fel. Feldíszített fák, fénybe öltözött utcák, a leégett csillagszóró füstje, a harang csilingelése, a bejgli illata, az ünnepi terítőn a halászlé foltja, egy női kéz, ahogy lisztes kézzel hátrasimít egy homlokába hulló tincset, a fa tetején csálén álló angyalka…

Nekem van egy saját karácsonyi képem, ami évről évre felidéződik bennem… a szüleim képe, és a hóesésbe burkolózó, kivilágított Lánchíd.

Anyu és apu egy budai vállalat pincéjében tartott buliban ismerkedtek meg. Apám csóró műszaki egyetemistaként, olcsó borral a kezében az érettségi öltönyében feszengett, amikor összeakadt a tekintete anyáméval. Anyu tizenhat éves volt. Sűrű, ébenfeketére festett seprűszempillái alól pásztázta a sötét termet. Magasra tupírozott kontyot és a hatvanas évek divatjának megfelelő miniruhát viselt. A lépcsőházban titokban felhúzott fekete harisnya és a magas sarkú cipő emelte ki karcsú bokáját. Egy biztató mosolyt küldött az ismeretlen, világítóan kék szemű fiú felé...

Apámnak szinte semmi esélye nem volt.

Három évvel később házasodtak össze december 22-én. Mára már homályba veszett, hogy mi okból választották ezt a lehetetlen időpontot a házasságkötésre.

Anyám fehér miniruhát viselt, feltupírozott kontyában kis fátyollal, apám a jól bevált érettségi öltönyében feszített. Mögöttük ültek az örömszülők. Anyai nagymamám jogász volt és ateista, hite- és családjának nagyobb része a második világháború poklában vált hamuvá, mellette anyai nagyapám ült hetykén megkötött csokornyakkendőben. Sportújságíró volt, és a legnagyobb bohém a világon. A másik oldalon apám szülei ültek.

Apai nagyanyám négy elemit végzett parasztasszony volt, agyondolgozott kezei szokatlan tétlenségben feküdtek az ölében. Nyakában kereszt lógott.

Apai nagyapám szigorúan, merev arccal nézett maga elé. Talán a Miskolc melletti kis faluban fekvő földekre gondolt, és arra, hogy a fia tisztességes, falusi lányt érdemelt volna. Legalábbis katolikust.

De mit érdekelte anyámékat, hogy mi zajlik a mögöttük lévő fejekben. Gyorsan kimondták az igent, és hajnalig táncoltak a barátaikkal, míg a sokszoknyás parasztasszonyok és a budapesti rokonok feszült csendben, szigorúra zárt szájjal ülték körbe nagyanyámék halljában az asztalt.

Az évek néha gyorsan teltek, néha meg nagyon lassan, ahogy az a házasságokban lenni szokott. Megszületett a nővérem, aztán én is, kisebb lakásból nagyobba költöztünk. A centrifugát automata mosógépre cseréltük. A Trabant helyett Skodánk lett.

Apám nem volt romantikus alkat. Puritán falusi gyerek maradt a nagyvárosban is, de a házassági évfordulóról sohasem feledkezett meg. Rosszabb években pár szál virággal, jobb években kisebb ékszerrel köszöntötte anyut. Egyszer nagyon ki akart tenni magáért, és meglepetésként – szakítva az addigi hagyománnyal – egy budai vendéglőbe vitte ünnepelni. Jól sikerült az este, vidáman indultak haza.

Gyönyörű volt az ünnepi fényben ragyogó város. Suhant a fehér Skoda… át a kivilágított Lánchídon.

Aztán diszkréten köhintett egyet, és megállt…

„Mi történt?” – kérdezte anyám vészjósló hangon. Apu már tudta jól a választ, és kétségbeesetten nézte a csúfondárosan világító jelet az üzemanyag kijelzőjén.

„Úgy látszik, mégsem lett elég a benzin” – mondta. Lassan hullani kezdett a hó.

„Elfogyott a benzin?” – lövellt anyám gyilkos pillantást felé a sűrű, ébenfeketére festett seprűszempillái alól. „Csinálj, amit akarsz! Én hazamegyek taxival!” – ébredt öntudatra benne a budai úrilány.

„Nem hagyhatjuk a hídon a kocsit, és amúgy sincs nálunk már egy fillér sem” – rántotta vissza apám a rideg valóságba.

Anyám rácsapta rá az ajtót, csoda, hogy le nem szakadt. Vérig sértve vonult a Skoda hátuljához. Ropogott a frissen esett hó a talpuk alatt, ahogy a kivilágított hídon tolni kezdték a kocsit. Apu egyik kezével kormányozott, a szállingózó hópelyhek kioltották a szája sarkában lógó cigaretta parazsát. Anyu a még mindig karcsú bokájára simuló, tűsarkú csizmájában feszült neki a kocsi hátuljának.

Így haladtak lassan, komótosan át a hídon. Szótlanul. Emlékszem, ahogy felriadtam álmomból az ajtó csapódására, amikor hazaértek.

Most is hallom, ahogy anyám csizmájának sarka dühödten kopog az előszobában, aztán még egy ajtó csapódik. A hálószobáé, apám orra előtt.

Ezután apu nem kockáztatott többé. Rossz években hozta a pár szál virágot, jobb években a kisebb ékszert.

Tizenegy éve már, hogy anyu egyedül emlékezik. Az utolsó együtt töltött karácsonyuk előtt én vettem meg apu nevében a virágot. Nem feledkezett meg róla, csak neki nem volt már ereje hozzá.

Szenteste előtt két nappal, amikor már mindenki lázasan készül az ünnepre, lehunyom a szemem egy pillanatra, és magam elé képzelem, ahogy a szüleim a kivilágított Lánchídon tolják a fehér Skodát.

Csend van, és nagy pelyhekben hullik a hó.

Posteiner Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Botond Horvath