–

Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal nyugtatom magam, amikor készülünk a táborra: „Ááá, három hét nem olyan hosszú idő!” 

De az.

Általában legkésőbb a hetedik napon azon kapom magam, hogy reménykedve nyitok be valamelyikük szobájába (oké, egymás után mindhároméba), hátha valamilyen csoda folytán mégiscsak hazateleportálódott az ott lakó gyerek. De nem.

Hogy miket csinálok még?

Rutinból telepakolom kajával a kosaramat a boltban, aztán a pénztár előtt észbe kapok, hogy nekem csak három cukkini kell, és visszateszem a tejet, a sajtot, a tésztát, a gyümölcsöt, a kenyeret meg a tojást is a polcra. Ja, és akkora lelkierőm van, hogy a jégkrém sem marad a kosaramban. Tulajdonképpen örülhetnék is, hiszen sokkal több pénz marad a tárcámban, mint egy átlagos hétköznapi bevásárlás után. De nem.

Nem egészen egy hónap múlva a legnagyobb gyerekem tizennyolc éves lesz. Hivatalosan is felnőtté válik. A középső a következő évben betölti a tizenhetet, a legkisebb még az idén a tizenötöt. 

Lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy felnőnek, elköltöznek, elkezdik élni a saját életüket. És akkor nemcsak huszonegy napig bolyongok az üres lakásban (most árnyékként mögöttem van minden pillanatban Lujzi kutya, neki is hiányoznak a gyerekek), hanem olykor sokkal több idő is eltelik majd, amíg újra találkozunk.

A középső már most biztos benne, hogy külföldön akar továbbtanulni, a másik kettő még nem tudja, merre tovább, de gyanítom, nem úgy tervezik, hogy örök életükre velem maradnak.

Mit fogok csinálni akkor, ha már most ennyire összezavarodom ettől a helyzettől? Akár örülhetnék is az úgynevezett visszakapott szabadságomnak. De nem.

Lassan tizennyolc éve elég határozott mederbe terelte az életemet az, hogy anya lettem. Meghatározza az identitásomat, ahogy az időbeosztásomat is. Gyakorlatilag minden pillanatom be van osztva, hiszen a munkahelyeim (igen, kettő is van) eleve rengeteg teendőt adnak, viszont a gyerekeim mindig az első helyen vannak/voltak/lesznek.

Ha szükségük van rám, nincs olyan munka, ami fontosabb lenne náluk. Inkább ellopom az éjszakából azt az időt, ami a munkából kiesett. És persze másnap (aznap) sokszor álmosan, szétesetten kóválygok. Sok-sok évet kellene bepótolnom az alvásban, mert már akkor sem tudok korábban elaludni, ha nem volna muszáj ébren maradnom. Most sincsenek velem a gyerekek, elvben korábban is lefekhetnék, nincs velük, miattuk semmiféle teendőm. De nem.

Készenlétben vagyok. Várom a feladatom. De nincs semmi. A várakozás van. Hogy mikor kellek. 

Nehezen szokom hozzá a gondolathoz: a jövőben az lesz a feladatom, hogy várjam, mikor lesz szükségük rám legközelebb.

Most szerencsére még csak azt várom, de nagyon, hogy hazajöjjenek végre, és ugrálhassak körülöttük. Megnyugtat, ha ugráltatnak.

Addig meg örülnöm kellene a szabadságomnak. De nem.

Both Gabi