„Aludd magad a csúcsig!” – Mindannyiunkra ráférne a szülinapos Arianna Huffington tanácsa

–

Kedves Arianna!

Úgy érzem, szólíthatlak a keresztneveden, és nem bántódsz meg, hiszen kollégák egymás közt… tudod. Ma sajnos nem sikerült magam a csúcsig aludni, pedig esküszöm, minden este ezzel a szándékkal fekszem le. Nem úgy értem, hogy valaha is szeretnék hasonlóan fontos, befolyásos pozícióba kerülni, mint te, vagy – ha nem a teljesítmény üzleti oldalát nézzük – hasonlóan jelentős változásokat előidézni a világban, mint amiket te kétszer is elértél: egyszer, amikor a Huffington Post megalapításával nagy lépést tettél a sajtó demokratizálása irányába, hiszen Pulitzer-díjas újságírókat, hollywoodi celebeket és ismeretlen bloggereket, bevándorlókat és külföldieket egy platformon, egyforma súllyal juttattál szóhoz, és másodszor, amikor felismerted, hogy a siker hajszolása kiégéshez, az pedig súlyos egészségi krízishez vezet, és azóta az emberek testi-lelki jóllétéért teszel; nem, én ilyen nagy célokat nem dédelgetek.

De ahogy mondani szoktad:

„Sikeresebb leszel, ha előbb magadra veszed fel az oxigénmaszkot”,

vagyis, ha töltekezel. Ennek megfelelően jó ideje én is próbálom megadni magamnak az időt az alvásra, és előtte-utána a saját magamhoz kapcsolódásra, a gondolataimban való elmerülésre. A bambulásra, ha úgy tetszik, ami mindig is kedves elfoglaltságom volt. 

De sajnos – egy online médiabirodalom egykori főszerkesztőjeként ez nem lehet ismeretlen számodra – tegnap este 11-ig meg kellett néznem egy filmet a másnap reggeli interjúmhoz, és azokat a cikkeket, amiket kigyűjtöttem és félretettem magamnak, hogy még alaposabban felkészüljek erre a beszélgetésre, ezután már nem is volt erőm elolvasni, úgyhogy végül a vekkert is korábbra állítottam, hogy mielőtt még a gyerekek felébrednek és megreggeliztetem őket, dolgozzam egy kicsit. Hú, jaj, hallom magamban, máris mennyi hibát követtem el.

Micsoda téves elképzelések arról, hogyan lesz egy interjú igazán jó, ha egyszer nem kipihenten, tiszta fejjel érkezem. 

És akkor arról még csak most szeretnék szót ejteni, hogy éjszaka sem aludtam ám egyhuzamban hét órát (ahogy javasolod a minimumot). Ugyanis az történt, hogy az egyik fiam a héten kapott fogszabályzót, és valamikor hajnali kettőkor azzal ébresztett, hogy annyira szokatlan és fájdalmas még a viselése, hogy nem tud tőle aludni. Ezt a helyzetet is kezelni kellett – sajnálom is szegényt, meg hát az anyja vagyok. Gondolhatod, hogy mindketten milyen állapotban ébredtünk.

Az interjú – ha esetleg érdekel – úgy kezdődött, hogy a riportalany meglátott az utcán odafelé menet, és megkérdezte, hogy baj van-e. „Nem, semmi – válaszoltam volna legszívesebben –, csak még nem rendeztem a vonásaimat az emberekkel való találkozáshoz. Azt hittem, még akad úgy öt percem, amíg a civilizált arckifejezést magamra öltöm, és onnan is még öt perc, amíg igazán kíváncsi leszek rád, és minden figyelmem neked szentelem. Ez volt a terv, de kicsit túl hamar beléptél a képbe.” Persze ehelyett csak hümmögtem, és igyekeztem elterelni a témát, miközben pánikszerűen próbáltam félretenni a saját állapotom, és rá irányítani a fókuszt.

Azt mondtad egyszer, Arianna (és csak bólogatni tudok hozzá): „Ha fáradt és nyúzott vagyok, akkor a legrosszabb formámat hozom. Nemcsak kevésbé vagyok aktív és energikus, de még empatikus sem vagyok. Minden szempontból rosszul jártok velem.” Ezért lenne fontos jól aludni, amihez pedig az kell, hogy először is minden este kijelöljük a munkavégzés befejezésének időpontját. Mert aki úgy szeret dolgozni, mint te (és én), vagyis akinek a munkája a szenvedélye, az nagyon nehezen húzza meg ezt a határvonalat, és képes a magánéletével is összemosni (vagy tán egyéb gazságokra is).

„Esténként először is deklaráld az időpontot, amikor vége a munkának, és ennek adj egy rituálét is: kapcsolod ki a telefonod, vagy tedd repülőre, dugd a saját ágyába (igen, tudom, te még egy kedves kis ágyat is terveztél a telefonodnak), vagy tégy bármit, de ne nyúlj hozzá többet!” – javasolod.

Nos, egy év karantén és home office után ez még nagyobb feladatnak tűnik nekem. Biztos hallottál róla: a mi munkánk csöppet megsokszorozódott a járvány óta, és végképp úgy tűnik, mintha soha nem lenne vége, mintha egy feneketlen kútba öntenénk a tartalmat, ami mindig enni kér. Persze, éppen az ilyeneknek, mint mi, hoztad létre a Thrive Global mozgalmat, mert nincs több kifogás: erre rá fogunk menni.

Jó érzéssel hallgattam, ahogy elmeséled, hogy te ezután lemosod a sminket, veszel egy forró fürdőt gyertyafénynél, utána selyem hálóingbe bújsz (amiből egész gyűjteményed van), befekszel az ágyba, és olvasol, de csakis szépirodalmat, spirituális könyveket vagy filozófiát – aminek semmi köze a munkához. Néha én is így teszek (selyem hálóing nélkül). Néha sikerül.

Aztán egy percig nem figyelek oda, s úgy járok, mint te egykor: „Évekig csak feladatokat teljesítettem, és listákat pipáltam ki. Ma már nemcsak hatékony szeretnék lenni, hanem élvezni is akarom az életet.” Én is ezt szeretném, amikor kinézek az ablakon, és látom, hogy nyár van, vagy amikor mazochizmusból felmegyek az Instára és a Facebookra, és beledörgölöm az orrom mások nyaralásába, amint vízparton pózolnak, esti borozgatásokról tudósítanak, vagy nagy társaságokkal egészséges lakomákat csapnak. Nálam is jártak vendégek tegnap, képzeld, és azt kérdezték, hogyan tudok ebben a melegben dolgozni. 

Te meg azt mondod:

„Nem arról van szó, hogy lassuljunk le, hogy ne legyünk elfoglaltak vagy ne dolgozzunk keményen. Csak arról, hogy tankoljunk közben.

Ahogy egy gépet is töltőre vagy hálózatra teszel, hogy tovább működjön, úgy neked is szükséged van erre, különben elkezdesz rossz döntéseket hozni, és egészségi bajokat produkálni. Ma a betegségek 75 százaléka a stresszel függ össze és megelőzhető lenne.”

Hogy visszatérjek az interjúra: végül a közepére sikerült egymásra hangolódnunk a riportalannyal, és engem ez is fel tud tölteni egy időre. Amikor sikerül átlépni azt a határt, ami az interjú és a beszélgetés között feszül. Én ezért teperek, Arianna, a valódi beszélgetésért – az interjúk már nem érdekelnek. És ezért tetszett az, amikor Patrick Bet-Daviddel vagy Ashley Grahammel láttalak a YouTube-on, mert igazad volt valaha: néha jobb, ha csak egy kíváncsi ember kérdez, mintha egy hivatásos újságíró tenné. A lényeg – ahogy Ashley Grahamnek mondtad –, hogy egy érdeklődő, nyílt tekintetbe lehessen belenézni. Meg persze, hogy azért a tényeket tartsuk tiszteletben.

„Szerintem a média demokratizálása jó dolog – mindaddig, amíg mindenkinek joga van a véleményéhez, de nincs joga ahhoz, hogy saját tényeket kreáljon – magyarázod Bet-Davidnek. – Létezik olyan, hogy igazság. És amíg tiszteletben tartod a tényeket, addig lehet akármilyen véleményed. […]

Egy dolgot fontos még tudni: az igazság nem mindig középen van. Van, amikor az egyik oldalon, van, amikor a másikon – és ezt tudni kell elismerni.

[…] Úgy teszünk, mintha az igazság olyan baromi bonyolult dolog volna. Nem az. Csak egy csomó újságíró és tévétársaság direkt összemos dolgokat, és azon munkálkodik, hogy megtévessze és összezavarja az embereket. Ezt különösen fontos tudatosítani magunkban, amikor egyes híroldalak kikérik maguknak, hogy álhírt terjesztenének.” 

Ha engem kérdezel, talán ez az, ami az újságírót mégis csak megkülönbözteti más, önjelölt tartalomgyártóktól, mert ez egy újságírói alapelv: az igazság szüntelen keresése és több, hiteles forrásból történő ellenőrzése – függetlenül attól, milyen platformon szólal meg valaki. 

Az interjúmra visszatérve, utána hazamentem dolgozni, már csak egy ebédért ugrottam ki. És amikor megérkeztem az étkezdébe, egy kismamával találtam magam szemközt, aki a pár hónapos csecsemőjét és a pár éves kisfiát jött megebédeltetni. Kétgyerekes anyaként (még ha a lányaid azóta felnőttek is) biztosan el tudod képzelni, micsoda mutatvány ez. Az anya a babát a karjában tartotta (gondolom, különben gőgicsélt volna), a bölcsis korú gyerekét pedig kanállal etette, és közben udvariasan válaszolgatott azoknak az idősebb embereknek, akik szánakozó-együttérző tekintettel haladtak el mellette, vagy biztosították arról, hogy nemes feladatot végez. Magának nem is vett ebédet.

Nem bírtam ki végül, odaléptem hozzá, és megkérdeztem, nem tudok-e esetleg segíteni. Bevillant az emlék, amikor a megtömött ikerbabakocsival naponta kaptattam fel az otthonunkhoz vezető emelkedőn, és hogy hányszor ábrándoztam arról, hogy valaki esetleg mellém szegődik és feltolja helyettem, csak ezen a kis szakaszon. Persze sosem történt meg. Szóval megkérdeztem az anyukát, tehetek-e érte bármit, és tudod, mit felelt? „Egy átaludt éjszaka igencsak jól jönne.”

Bárcsak erre is lenne egy jó tipped, Arianna! Mert a jó alvás mindennek az alfája és ómegája – ebben, úgy látszik, mindenki egyetért.

 
Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/John Sciulli/Getty Images for Beautycon