–

Végtelen mennyiségű adat számtalan helyen

Nem hiszem, hogy egyedi az esetem, akárkinek lesz a feladata rendezni azt, ami a halálom után marad tőlem a mindenféle digitális és virtuális felületeken, jól meg fogja szívni. Tízezres nagyságrendű fotó ömlesztve, felhőkben, telefonokon, óriási videók, amik egy része több felületen fent van, és nem is feltétlenül az én privát tartalmam, több saját és néhány „adminolt” közösségimédia-profil, winchesterek, laptopok, telefonok, tele adatokkal, képekkel, szövegekkel – mindezeknek egy része ujjlenyomattal védve. 

Elképzelem, ahogy kicsit akciófilm-stílusban a gyerekeim majd a levágott ujjammal próbálnak hozzáférni az információkhoz – a jelszavakat ugyanis nem tudja senki. Sokszor még én sem, hiszen egy ujjlenyomat ezt már áthidalja. Morbid, mi? 

Az viszont már inkább sziszifuszi, hogy ebből a szinte végtelen mennyiségű információból kihámozzák a számukra fontosat, a lényeget, amit aztán megőriznek. Hiszen lássuk be, nem reális, hogy minden szart, amiket lementettünk, összegyűjtöttünk életünk során a képernyőfotóktól a napi ügyek jegyzethalmáig, az örököseink szépen tárolgassák az idők végezetéig. Hiszen a tárhely érték, ez ma már egyértelmű, ráadásul egyre nagyobb méretű adatokat tárolunk átlagos felhasználóként is. Akkor is érték, ha már nem egy szekrényt kell majd fenntartani a nagy cuccainknak, hanem egy felhőtárhelyet fizetni. Bár sok szempontból kétségkívül egyszerűbb.

A Google szolgáltatásainál egyébként úgy működik a dolog, hogy két év teljes inaktivitás után, ha van megadott „trusted contact”-od, akkor ő fog kapni egy üzenetet, hogy a fiókodat törölni fogják, ha nem használod, és egy linket, ahonnan letöltheti a fiókodhoz tartozó adatokat – így azok nem vesznek el.

Mondhatnám, szép feladat nekünk, a hatalmas adathalmazt továbbörökítő generációnak, hogy ezeket az információkat szépen rendszerezzük, hogy az örököseink majd könnyedén kihámozhassák belőle a lényeget, de hát 

magamról tudom, hogy ha most nekiállnék selejtezni a fotóimat, adataimat, talán tíz év alatt az eddig összegyűlt dolgok végére érnék – de közben ugyanúgy gyűlnének az újabb és újabb tartalmak! 

Ráadásul, mint olyasvalaki, aki már őriz számára fontos örökséget, pontosan tudom, hogy egy bevásárlólista is szívbemarkoló emlék lehet (úgyhogy majd könnyek között pörgethetik a 2343454 kis listámat). 

Most már felírtam az egyikre azt is, hogy kezdjek valamit a digitális örökségemmel. 

Filákovity Radojka: Ezekkel a nőkkel elmennék a világ végére és onnan vissza – sokszor éreztem úgy, mintha el is mentünk volna – WMN-naplók

WMN Life – 2021. július 5. – FR

 

És akkor ott vannak a nyilvánosan megosztott adatok

Eddig beszéltünk azokról a felhalmozott digitális tartalmakról, amit a saját eszközeinken és nem a nyilvános fiókjainkban gyűjtögettünk, de ott vannak a nyilvános profiljaink is. Persze az alap a Facebook és az Instagram (esetleg a Twitter, bár az Magyarországon nem jellemző). Emellett a Spotify-on gyűjtött playlisttől kezdve a LinkedIn-profilon át számtalan tematikus oldalon lehetünk jelen – és hagyhatunk magunk után nyilvános adatokat.

A Facebook-profilt lehet akár ismerős kezdeményezésére emlékoldallá alakítani, de mindenki előtt ott a lehetőség, hogy megadjon egy úgynevezett „hagyatéki kapcsolattartót” (Beállítások/A fiók tulajdonosi szerepköre és kezelése/Emlékoldallá alakítás beállításai/Hagyatéki kapcsolattartó kiválasztása) vagy azt, hogy törlődjön a fiókod a halálod után. A kapcsolattartónak nem lesz mindenhez jogosultsága, de tud posztolni az oldaladra, később lementeni a tartalmaidat, és akár törölni a fiókodat (viszont a beállításokat nem tudja módosítani, csak ha erről is rendelkezel).

Hogy miért lehet fontos ez, arról már írtunk: a halál kifejezése, a közös gyász felülete is lehet a Facebook-oldal. Instagramon nincs ilyen lehetőség, ott családtag kérelmére deaktiválják vagy törlik a profilt, és nagyjából ezek a lehetőségek vannak a Twitter-és a LinkedIn-fiókoknál is.

De egy dolog, az, ami technikailag lehetséges, egy másik, hogy mit szeretnénk mi most (vagy amikor elgondolkozunk ezen), és mire lesznek képesek azok a hozzátartozóink, akiknek ezzel feladatuk lesz.

Én például érintett hozzátartozóként évek óta ignorálom ezt a kérdést, nem tudok (még?) mit kezdeni ezzel, pedig lehet, hogy kellene. És egyelőre, a viszonylag fiatalok szokásos halhatatlanságtudatával felvértezve, magamat kellően távol érezve attól, hogy ezzel valóban foglalkoznom kelljen, úgy érzem, hogy nekem tök mindegy lesz. Majd az örököseim eldöntik, hogy mi a legkevésbé fájdalmas.

Azt már évek óta tudatosan kezelem, hogy ne kerüljön ki rólam olyan kép, amit nem látnék szívesen igazából kábé akárhol, és szerintem ez a fotóim halálom utáni életére is vonatkozik.

Úgyhogy a tudatos közösségimédia-jelenléttel tulajdonképpen segítjük, hogy a halálunk után ne kelljen mindent törölni, mert az oldalaink tele vannak mindenféle túl bizalmas és intim közlésekkel.

(Persze azzal sincs baj, aki ezt vállalja életében, viszont a halála után talán nem szerencsés kint hagyni). Mindenesetre érdemes gondolkozni ezen, akármennyire is morbidnak tűnik, hiszen – talán nem meglepő az információ – ahogy egyre többen vagyunk jelen a közösségi médiában, idővel úgy lesz egyre több halottnak profilja. Ezt persze nagyon rossz így kimondani, de attól még tény marad, és kezdeni kell vele valamit, hiszen az X generációtól lefelé gyakorlatilag alig akad olyan ember, akinek nincs valamilyen profilja, és nem hiszem, hogy a halálunk előtt szépen csendben lejövünk a közösségi médiáról.

  

Virtuális levéltitok?

És akkor ott van még az a komplett kérdéskör, hogy nagyon sokan vagyunk, akik hatalmas üzenetmennyiséget halmoztunk fel (már most), mindenféle bizalmas vagy nem is feltétlenül bizalmas beszélgetésekből, zárt csoportokban zajló információcseréből vagy éppen ventilálásból. Ennek egy része nyilván visszakövethetetlen, és egyébként sem feltétlenül ildomos visszanézegetni fiókörökösként – de elvileg lehetséges.

Nyilván nem azzal kalkulálok, hogy ez mostanában lesz aktuális, de ahogy néha csetelek vagy kommentelek (kicsi és zárt csoportokban) a gyerekeimről, vélhetően majd az unokáimról is fogok, és nem hiszem, hogy valaha szeretném, hogy ők ezzel később szembesüljenek.

Szóval talán ez tipikusan az a része a digitális lábnyomunknak, amit az örökösöknek is nagyon bizalmasan kell majd kezelni. Közben ezek is tele vannak akár kedves emlékekkel, akár hasznos információkkal, ráadásul minden esetben érintett legalább egy másik ember is, akinek szintén megvannak ezek a beszélgetések – szóval azt sem lehet kimondani, hogy ezek törlődjenek véglegesen a halálunk után. Úgyhogy ebben a témában is megint ott vagyunk, hogy számtalan egyéni tényezőn múlik, de nyilván az sem életszerű, hogy az utánunk következő generáció üzenetváltásonként visszaköveti, hogy mi mindent csináltunk, és valahogy kideríti, mennyire volt bizalmas vagy éppen hasznos az. Szóval újabb kérdések és kérdések, válaszok meg sehol, vagy legalábbis én nem tudom őket.

Ti mekkora digitális és virtuális káoszt hagytok majd magatok után (természetesen nagyon-nagyon sok év múlva, amikor ez aktuális lesz)? Elgondolkoztatok már azon, hogy mi történjen a dolgaitokkal, miután meghaltatok?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/kieferpix, metamorworks