–

Tudom, a dicsérő szavak mérhetetlenül ügyefogyott kezelésével távolról sem vagyok egyedül, csak a közvetlen környezetemben (remekbe szabott kolléganők, most rátok is nézek!) annyi tehetséges, a bókokat mégis rosszul viselő nő van, hogy egy kezemen meg sem tudom számolni őket. A bókfóbia pedig úgy tűnik, a kor előrehaladtával sem múlik el. Épp a hétvégén, egy családi összejövetelen mondta valaki a 91 éves nagymamámnak: „Milyen eszméletlenül csinos tetszik lenni!” – mire ő lányos zavarában csak annyit mormolt az orra alá, hogy „erre nem is tudom, mit kell mondani”. Pedig nekem elhiheted, ha van valaki, aki minden körülmények között tudja, mit kell mondani (és mondja is, kérdés nélkül), az az én karakán nagymamám.

De mi az oka annak, hogy gyakran szinte jobban viseljük a szidalmakat is, mint a pozitív visszajelzéseket?

Jót csak a hátam mögött!

Egy rendhagyó körülmények között zajló, átfogó felmérés szerint az emberek java része kifejezetten rosszul viseli az elismerő szavakat. Christopher Littlefield amerikai coach egy éven keresztül készített interjúkat a legkülönfélébb területeken dolgozó emberekkel a bostoni metrón. A háromszáz beszélgetőpartner között voltak cégvezetők, orvosok, harvardi professzorok és parkolóőrök is. Ám hiába az igencsak eltérő háttér, egy dologban a legtöbbjük osztozott: bár

88 százalékuk felismeri, hogy a bezsebelt elismerő szavakkal mások őket pozitívan értékelik, azaz jó véleményüknek adnak így hangot, 70 százalékuk mérhetetlenül zavarba jön tőle, és kényelmetlenül érzi magát a helyzetben.

Masnival átkötve

Littlefield szerint ennek részben az az oka, hogy a bókok hasonlatosak az ajándékokhoz. A másik úgy mondja el rólad a benyomását, véleményét vagy azt, amilyen hatással te voltál rá, hogy te azt nem kérted és nem is számítottál rá. És mint a legtöbb meglepetés, sok esetben szól inkább az ajándékozóról, mint az ajándékozottról. A coach azonban azt javasolja, fogadd el nyugodtan e verbális meglepetést, és hagyd magadat örülni neki. Monitorozd magad, hogy esnek neked az elismerő szavak, és vajon mi az oka, ha berzenkedést vált ki belőled. Ráadásul azáltal, hogy megtanulod elfogadni a bókokat, ügyesebbé fogsz válni annak adásában is. 

Óvjuk és védjük a tiszavirágzást, hogy még sokáig gyönyörködhessünk a rajzásban!

WMN Life – 2021. június 17. – DCS

 

„A szerénység erény, de nélküle többre megy az ember”

– véli Hugo de Vries holland botanikus, jelen tárgyalt esetünkben pedig úgy tűnik, ez valóban így van. Az érzelmi elsősegély (Emotional First Aid: Healing Rejection, Guilt, Failure, and Other Everyday Hurts) szerzője, Guy Winch szerint azért sem mindig tudjuk elfogadni a bókokat, mert kicsi korunktól fogva arra vagyunk nevelve, hogy az erényeinkkel, tehetségünkkel való büszkélkedés helytelen dolog. „Ne dicsekedj! Illetlen dolog” – pirítunk rá a gyerekre, aki aztán felnőve egy-egy őszinte dicséret hallatán meghasonul magával: vagy elfogadja azt, szembemenve a belénevelt elvárásokkal, vagy igyekszik a másik pozitív véleményét aláásni, netán kicselezni.

Ami összeegyeztethetetlen az imposztorszindrómával

Azoknak sem könnyű elfogadniuk a dicsérő szavakat, akik erősen megkérdőjelezik annak valóságtartalmát és hitelességét. Vagy azért, mert önbecsülési problémájuk van: ez esetben egy tanulmány szerint egyenesen identitáskrízisen esnek át, és azt feltételezik, a másik gúnyt akar belőlük űzni az elismerő szavaival. Vagy azért képtelenek bezsebelni a bókokat, mert egyenesen imposztorszindrómával küszködnek, azaz a nyilvánvaló sikereik ellenére is úgy vélik, azok csupán a véletlen művei, ők nem érdemlik meg az elismerést, és egyre attól rettegnek, alkalmatlanságuk idővel másoknak is fel fog tűnni, és lelepleződik imposztori mivoltuk.

Az érem két oldala

A bókolás ráadásul intim kapcsolatot feltételez, annyira legalábbis mélyet, hogy a másik ismer téged annyira, hogy pozitívan megítéljen.

Figyel rád, gondolkodik rólad, véleményt fogalmaz meg veled kapcsolatban. Ha viszont látja a pozitív tulajdonságaidat, akkor van szeme a negatívra is – feltételezik jó páran, inkább azt kívánva, jót se halljanak magukról, nehogy az magával vonja a rosszat is. 

Nem mindegy, melyik bókfajtát alkalmazod!

Egy kutatás során arra kérték a kísérleti csoportot, hogy két héten át bókoljanak másoknak, illetve jegyezzék fel az őnekik dedikált dicséreteket is, majd számoljanak be több ízben is a lelkiállapotukról. A kontrollcsoportnak nem kellett bókolnia vagy bókokat elraktároznia, ennek ellenére érdekes módon a lelkiállapotuk semmiben sem különbözött a megdicsért csoport tagjaiétól. Egy másik vizsgálatban 208 embert kértek arra, hogy gyűjtsék össze azokat az elismerő megnyilvánulásokat, amik számukra a legtöbbet jelentettek, ezeket aztán független ítészek öt csoportba kategorizálták: megjelenéssel (például „Csinos vagy ma”), tehetséggel (például „Ügyesen focizol”), tulajdonnal (például „Klassz a verdád”), személyiséggel (például „Te egy nagyon kedves ember vagy”) vagy egyéb dologgal kapcsolatos.

E vizsgálatból kiderült, az emberek a személyiségüket illető dicséreteknek örülnek a legjobban, az számukra a legértékesebb.

„Egy bókból két hónapig is elélek”

– állította Mark Twain. Még ha végtelenül zavarba jövünk is tőle, ne vitassuk el a bókok teremtő erejét. Egy hiteles embertől érkező értékes dicséret szárnyakat adhat (a Pygmalion-effektusról ITT írtunk), meg kell hát tanulnunk magunk és mások miatt is elfogadni, és legfőképp elhinni. A bókoló embert is zavarba hozhatjuk azzal, hogy megkérdőjelezzük éleslátását, értékítéletét, lekicsinyeljük azt (ebben az esetben ráadásul magunkat), amit ő kimagaslónak tart.

Ugyanezért – a bókok teremtő ereje miatt – óvatosan is kell vele bánnunk. Nem szórhatjuk őket ész nélkül, önnön érdekünket lesve, az ugyanis nem dicséret-, hanem hízelgésszámba megy, az amúgy is dicsérteszkeptikus emberek pedig hamar átlátnak a szitán, a puncsolás pedig ellenérzést, gyanakvást szül.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Yellow Dog Productions