–

Szalai András művészettörténész, egyetemi tanár hosszú évtizedek óta kutatja, fotózza, majd szórakoztató előadásaiban kommentálja a XX. század második felétől tenyésző környezet- és köztérkultúránkat: most pedig végre összegezte az ismereteket egy óriási kötetben. Olvasom mindenhol, hogy „meghatározhatatlan műfajú” könyvnek titulálják a művet, és pontosan ez a lényege és erőssége a gyűjteménynek. Megbízhatóan kiváltja azt az érzést, amiben sírva-nevetve, vagy éppen egymásra kacsintva mind osztozunk, amikor szembe találjuk magunkat a kommunista vagy posztkommunista tárgyi-építészeti elhajlásokkal.

Szalai András

Azt hiszem, hogy bizonyos témáktól eltekintve én inkább a megengedő-nosztalgiázó megfigyelők közé tartozom, hiszen képtelen vagyok igazán haragudni egy olyan ország ízlésbeli botladozására, amely országra mindig ráültek a nagy(obb)hatalmak a történelem során. Volt, hogy a kultúra szempontjából profitálhattunk a kultúrák találkozásából, és volt, hogy, amint a kötetből is kiviláglik, az ízlésterror és szükségmegoldások terepévé váltunk. Ezzel egy időben megjelent… helyesebben szólva eltűnt sok olyan eszköz és tudás, ami abban segített volna, hogy a környezetünket ne szigszalaggal, betonnal és hibrid buherálásokkal alakítsuk.

Személy szerint pont a hiánygazdaság és ízlésterror miatt vagyok bizonyos dolgokban megengedőbb a szerzőnél, ugyanakkor persze látom és mindig is láttam,

a hullámpalák, a sehova nem – vagy éppen simán egy falba – vezető lépcsők, a hobbitelkek és a kreatívnak gondolt vasrácsok, az itt-ott, így-úgy elszórt „kioszkok” (bódék) és összevissza feliratok világának gyötrelmesen és hosszú távon ható esztétikaellenességét.

Ebben a három évtizednyi gyűjteményben azonban az elnéző, megbocsátó szeretetnek nem mindenhol van esélye, hiszen felkiáltójelként ordítanak ránk a felvételek a „nosztalgikus” Balaton-part „megoldásoktól” a Zimmer Frei világán, a kis magyar Bangkoként aposztrofált horgásztavi vityillókon és a teljesen esetlegesen elhelyezett tűzcsapokon át a kirakatkulturálatlanságig.

Minden egyes elem szerethető és gyűlölhető egyszerre. De a könyvbemutatóval egybekötött tereptúránk mégis a reménytelen legyintés, az ordítozó miértek irányába vezettek olykor engem. Vizuálisan visszakerültem a fémízű hintára…

Pedig először egy gyönyörű, a „legvidámabb barakk” korszakát idéző farmotoros Ikarus buszra pattantunk a csoporttal. Megjegyzem, míg belőlem sorra törtek fel a gyerekkori nyaralások utazós emlékei, megpillantottam, hogy drága fotós kolléganőnk, a nálam jóval fiatalabb, imádni valóan okos és tehetséges Chripkó Lili hevesen fotózza a farmotort. Lassan odaoldalogtam hozzá, hogy jelezzem neki, hogy ez nem a jármű eleje, sokkal inkább a vége. Így hát könny is lett végül, csak nem a nosztalgiától: mindeketten sírtunk a röhögéstől… 

A busszal egyébként egy általam már sokszor borzongással végigjárt helyszínre mentünk: az újjáépített Óbuda-Újlakra. Kicsit csalódott is voltam, hiszen azt gondoltam, hogy a régi, kisvárosi jellegű Bécsi út megcsúfolásán már eleget lamentáltam akkor, amikor sorra dózerolták le az egységes képet és romantikát árasztó negyedet azzal az ígérettel, hogy jellegét megőrizve építenek rá újabb házakat. Hát a következő sokk az volt, amikor készen lettek.

Hiába volt előírás az épületek eredeti jellegének megőrzése, az eredmény egy összevissza dobált, archaizáló, koncepciótlan, már rothadó házhalom lett.

Szalai András, a kötet szerzője volt a kalauzunk, és rámutatott, hogy közelről még kudarcosabb a vállalkozás látványszempontból. Az egymás mellett álló épületek csupán annyiban rímelnek a szomszédokra, hogy sikerült egymás mellé építeni őket és nem egymásra. Minden más elem, úgymint kiegészítő, csatorna, ablakszint, szín, anyag, de még emelet is az egységes kép ellen dolgozik. De ha ez nem lenne elég, akkor mindezt elborítják az ott lakozó cégek, rendelők, boltok egymásra szórt hirdetőtáblái.

Itt már nem hivatkozhatunk hiánygazdaságra, szükségmegoldásra, hiszen immár minden adott lett volna ahhoz, hogy jó anyagokból, igényesen és egységesen építsék újra az egész városrészt. Lenyomata lett így viszont az örök mutyinak, a gigantikus pénzekért kicsiben gondolkodásnak, a szabályok hiányának, vagy azok megkerülésének. 

Ehhez képest már kifejezetten üdítő (ja, nem) és vicces (inkább röhejes) látványt nyújtott a pár utcával feljebb épített eklektikus szörnyszülött meglátogatása. Az Ürömi út 47.-et mindenképpen érdemes megtekinteni, de nagyon fontos, hogy ne autóból nézegessétek, mert a látvány okozta sokk balesetveszélyes! Ott áll ugyanis maga a neociki, a „merj álmodni nagyot, sokat és értelmezhetetlent” díszpéldánya. Van azon a nem túl nagy épületen minden, amiről azt gondolnánk, hogy képtelenség lenne még többutcányi házon is elszórni, mert minden eleme felháborítóan ronda. Mégis, ezen a homlokzaton együtt van

klasszicista oszlopfő, félbetört rózsaablak – mögötte muskátlis erekélyke –, hajlított csempe, falból találomra kinövő golyó, meztelen nőiszobor-csoport: színek és formák feldolgozhatatlan és érthetetlen egyvelege.

Amennyiben a látvány nem tántorítana el valakit attól, hogy belépjen a házba, akkor a kapu mellett viszont szembetalálja magát egy elrettentő(nek szán) oroszlánszoborral. Közelebb lépve látható, hogy tulajdonképpen ő maga is zavarban lehet, hogy ezt az ocsmányságot hivatott őrizni: ijedt, savanyú képpel, kinyújtott nyelvvel harapdálja a száját. Önmagában is értelmezhetetlen, hát még ebben a miliőben!

Ugye nem csoda, hogy végül olyan boldogan mondtam búcsút a látványnak, mint amilyen boldogan üdvözölném végre, ha a hétköznapjainkra, a vizuális jóllétünkre hatással lévő utcaképek szabályozása végre értő kezekbe kerülne, és végleg kihalna belőle a mutyi…

Hát ez lett az én nosztalgiámból: megteltem és menekülnöm kellett. A könyvben azóta is átugrom ezt a részt, és csak reménykedem benne, hogy ez az amúgy igen fontos kötet kicsit a közízlésre is hatni fog. Hiszen a mi felelősségünk, mihez kezdünk ezzel a gyönyörű, pompás részletekben is bővelkedő várossal!

Marossy Kriszta

Képek: Chripkó Lili/WMN