–

2016-ban, egy évvel a világméretűvé dagadó #metoo-kampány előtt, két finn filmes, Elli Toivoniemi producer és Kirsikka Saari író-rendező felfigyelt azokra a hangokra, amelyek a nők elleni családi és munkahelyi visszaélésekről számoltak be. Maguk köré gyűjtöttek egy csapatnyi filmkészítőt, és elbeszélgettek róla, hogy miközben dúl a fene nagy egyenjogúság, a valóságban ennek a fele sem igaz: a belénk nevelt sztereotípiák és örökölt félelmek kényszerpályán tartják az egyént, és vele az egész társadalmat. A filmesek tapasztalatcseréjéből történetek születtek, és One-Off Incident Project néven egy rövidfilmsorozattá álltak össze. Ebből a díjnyertes antológiából született a most látható Megszokás kérdése című játékfilm, amely hat nő és egy férfi életébe enged bepillantást:

az apró-cseprő, jelentéktelennek tűnő élethelyzetektől kezdve egészen a nemi erőszakig festi föl a szexuális zaklatás széles skáláját, annak következményeit.

Hét író-rendező hét története bontakozik ki a képernyőn – ezek közül kettő szorosan, egy pedig lazábban kapcsolódik egymáshoz –, olyan ügyesen összevágva, hogy a film érzelmi intenzitásán, mint a létra fokain, lépkedünk egyre feljebb. A csúcspontot a film utolsó jelenete adja, amely a látottak zseniális betetőzése.

A Megszokás kérdése nyitójelenetében Milja, a gimis diáklány suliba tart. A buszon két idősebb fiatalember megszólítja, és házibuliba invitálják. Amikor Milja kedvesen hárít, a fiúk vérszemet kapnak, és egyre hevesebben kezdik zaklatni. A lány segélykérő pillantásaira az utastársak elutasító félrenézése a válasz.

A tömegközlekedéses zaklatásoknak itthon is hagyománya van.

(ITT írtunk arról korábban, hányan élnek át ilyesmit már kislány korukban.) Ezeken a járműveken kerülünk a legközelebb egymáshoz, és a korántsem ideális utazási körülmények az egók közti súrlódásokhoz vezetnek, mondhatni, rendesen kihozzák egyesekből az állatot. Azt hittem, ez tipikus magyar mentalitás, de nem. Az empátiahiány nem nemzeti privilégium. Akárcsak a konfrontációkerülés. Mindenkinek – tisztelet a kivételnek – a maga dolga a legfontosabb, és a normától való eltérés kiszakadást jelent a komfortzónából. Mérlegre kerül ennek a „költsége” és a vegzált csitri: vajon melyik jelent nagyobb áldozatot?

Kollektív felelősséghárítás és áldozati tudat lengi be a tömegközlekedési eszközök oxigénszegény levegőjét.

Egy házibuli után Emmi lefekvéshez készülődik. Felhevült lakótársa azonban a lány ellenkezése dacára is képtelen leállni. Sőt, még ő van megsértődve, hogy férfiúi szükségleteit a lány, akihez még csak gyengéd szálak sem kötik, nem hajlandó kielégíteni. Verbálisan. Manuálisan. Semmilyen módon. Emmit sarokba szorítják a saját privát szférájában. Szinte mozdulni sem mer. A pasi meg csak nyomul és nyomul, előbb a személyes terével kerül fölébe, és nyomja el, majd fizikailag is. Hogy történhetett ez meg? Emmi csak aludni akart. Egyedül. És most itt ölelgeti az ágyában egy férfi, akit alig ismer. Miért nem képesek meghallani és értelmezni a férfiak a NEM szót? Talán mert kiürül a vér a fejükből?

Hilla romantikus vakáción van a párjával. Az egyik étteremben egy idegen megmarkolja a fenekét. A nő nem hagyja szó nélkül, a fickó után szól, de erre őt nézik hülyének, hogy egy exkluzív helyen hangoskodik. Képtelen felülemelkedni az őt ért inzultuson. Bár a párját leintette, hogy kérdőre vonja a pasast, azért mégiscsak jólesett volna, ha kiáll érte. Mi lenne, ha ő is letaperolná a zaklatóját? Persze, ez megint számára válna rémesen kellemetlenné. Végül inkább otthagyják az éttermet, de Hillát továbbra is nyomasztja a dolog. A párja viszont nem érti, hogy miért nem lépnek már túl rajta. „Én megvédtem magam. Csak én reagáltam. Senki nem segített nekem. Egy tapizás, és csakis áldozat lehetek” – fakad ki Hilla. „Ez azért mégsem nemi erőszak” – hangzik a lekicsinylő válasz. De igenis az!

Hilla éppúgy sarokba szorítva érzi magát, mint Emmi: az akaratán kívül kényszerítették áldozati szerepbe.

Egy céges bulin Katja elszólja magát a főnöke szexuális visszaéléséről, amivel hirtelen nem tudnak mit kezdeni a kollégái. A kezdeti sokk idővel átfordul áldozathibáztatásba: rémlik, hogy azon az after partyn Katja mennyit ivott, és magát kelletve táncolt a színpadon. Különben is, miért kell ezt pont most felhozni, és elrontani vele a hangulatot? A hőzöngők mind Katja kolléganői, pont azok, akiknek közösséget kellene vállalniuk vele. Önironikusan el is hangzik tőlük, hogy a nők is tudnak gonoszak lenni, de a hölgykoszorú legjobb pillanata vitán felül az, amikor díjat szavaznak meg az egyik férfi kollégájuknak, mert ő nem zaklatott senkit.

Emppu pályája elején álló színésznő, aki egy színházi darabban egy megerőszakolási jelenetet próbál. Sem a rendező, sem a férfi színésztársa nem veszi észre, mennyire kellemetlen neki ez a szituáció. Kollégája a nagy átélésben véletlenül hozzáér egy férfi társához a színpadon, mire bocsánatot kér tőle. De Empput még csak fel sem segíti a padlóról.

Áldozattá válsz-e mások szemében azzal, hogy ilyen szerepbe kényszerítenek?

A film utolsó jelenete választ ad a kérdésre.

Niina nemi erőszak áldozata. Évek óta húzódik az ügyének tárgyalása. Újra és újra visszacitálják a bíróságra, újra és újra fel kell idéznie az esetet, újra és újra feltépve a nehezen gyógyuló sebeket. A vádat a tapasztalatlan, de empatikus ügyész, Aleksi vezeti elő, akinek ez az első önálló bírósági ügye. Persze minden gajra megy: a sértettet és a vádlottat ugyanazon a bejáraton vezetik be; nem működik a mikrofon a tárgyaláson; a tanúknak fenntartott, vakablakos helyiségben felismerhetővé válik az áldozat. Mégis mindezek eltörpülnek a finn igazságszolgáltatás apatikus gépezete mellett, amely mintha az erőszaktevők pártján állna: jogi kiskapukkal kínál számukra egérutat. Aleksi dicséretet kap főnökétől a „sikeres” eljárásért, és számít rá a továbbiakban is. „Hát sok ilyen ügy van?” – kérdez vissza elborzadva a zöldfülű ügyész. „Ezek az ügyek elég egyszerűek. De majd találunk neked valami nagyobbat” – így a válasz.

A Megszokás kérdése olyan, mintha szituációs gyakorlatok lennének, sajnos nem a rendhagyó fajtából. Tulajdonképpen inkább szól a férfiaknak, mint a nőknek (e cikk is helyénvalóbb lenne egy férfi-, mint egy női magazinban).

A nők nap mint nap szembesülnek hasonlókkal. Számukra nincs ezekben semmi újdonság.

Mondhatjuk, megszokás kérdése. A film nagy erénye, hogy foglalkozik a zaklatás érzelmi hozadékával, és nem áll meg magánál a cselekvésnél. Ezek az esetek mély nyomot hagynak az ember pszichéjén: Milja zavartan viselkedik az iskolában, Emmit viszontláthatjuk a bírósági jelenetben, Hillának tönkreteszi az egész vakációját, Katjának kihat a céges előmenetelére, Empput a végére mindenki, még maga a néző is, áldozatnak látja, Niina lelki sebei talán sosem gyógyulnak be.

Ideje önvizsgálatot tartani, férfi társaim! A legártatlanabb, humorosnak szánt megjegyzésünk is hullámokat kelthet mások lelkében. Tessék egy pillanatra belehelyezkedni a másik szemszögébe. Én is megtettem. Egy kedves nőismerősöm a napokban egy eladó ruha hirdetését tette közzé egy népszerű közösségi oldal erre kijelölt fórumán. Lefotózta benne magát, de sem a kép, sem a ruha nem volt kihívó. Mégsem tudtam megállni pikírt megjegyzés nélkül, ami hiába volt ártatlan, most utólag, e film hatására, mégis bocsánatot kértem tőle. Egyszerűen sokkolt, hogy a frappánsnak és szellemesnek szánt megjegyzésemet esetleg valaki zaklatásként élheti meg. Elmesélte nekem, hogy a ruhahirdetésre számos ismerkedős levelet kapott (bunkótól a kedvesig), ami rendkívül zavarba hozta és megdöbbentette.

A Megszokás kérdése előbb-utóbb remélhetőleg eléri a célját: a zaklatás ne legyen megszokás kérdése. Meggyőződésem, hogy e film segíthet abban, hogy a férfiak valamit megsejtsenek abból, milyen hatása van a meggondolatlan szavaiknak és tetteiknek, amikhez – úgy érzik – joguk van.

Bányász Attila