Most már majdnem két hete megy az ordítva kurvázás. Sokan megszólaltak a Harvey Weinstein-botrány kapcsán, köztük két magyar színésznő is: Sárosdi Lilla és Sándor Erzsi, akik elmondták, hogyan zaklatták őket évekkel ezelőtt. Hollywoodban pedig már harminc fölött jár azoknak a nőknek a száma, akik kiálltak a nyilvánosság elé, és valamilyen gyomorforgató sztorit meséltek a nagy hatalmú producerről. A magyar sajtó is több ízben jelentetett meg cikket az ügyről, és szinte azonnal elkezdődött az ordítva kurvázás. Főként a kommentszekciókban – de nem csak ott.

Ami számomra kiderült a közvélekedés padlóra kiköpött, habzó nyálából, hogy:

1. Egy nő csak a szereposztó díványon keresztül kaphat jó filmszerepet.
2. Eleve egy nő csak akkor juthat magas pozícióba, ha valakinek szétrakja a lábát, vagy jó nagyra tátja a száját.
3. Akik ilyen sokáig hallgatnak, azok tuti hazudnak, illetve...
4. ...Mi a francért nem mesélték el eddig, biztos csak a hírnév érdekli őket.
5. Amúgy is álszent az összes, hiszen egy csomó olyan kép van róluk, ahol ölelkezve mosolyognak...
6. ...És ugye, minek mosolyognának Weinsteinre, ha bántotta volna őket? Hát, nem? 
7. Különben is, egy nő ugyanannyira lehet zaklató, sőt egyes – nem igazolt – statisztikák szerint ők vannak többen.
8. Boszorkányüldözés így tönkretenni egy ember életét (gondolnak itt a producerre). (Zárójelben és halkan megkérdem, hogy azoknak a nőknek az életével mi van, akikkel erőszakoskodott?)
+1. Minden színésznő kurva!

Hát, itt tartunk most. Még a hozzám közel álló ismerősök is – köztük olyanok, akiket nagyra tartok – sejtetnek ezen vélekedések közül néhányat.

Pedig szerintem ezt az egész ügyet most nem kellene elvinni ebbe az irányba, mert az nagyon veszélyes. Tény, hogy vannak női abuzálók is. Az is tény, hogy a férfiakon nők által elkövetett erőszakot jóval nehezebb mérni, mert nagy részét a szégyen miatt elhallgatják – de majdnem ugyanez a helyzet a női áldozatokkal is.

A tények: ma Magyarországon minden héten meghal egy nő a családon belüli erőszak miatt, és a nők – az otthonuk mellett – a munkahelyükön vannak a legnagyobb veszélyben (tehát nem egy migránsokkal ellepett, sötét sikátorban).

A hatalom ráadásul még mindig nagy arányban a férfiak kezében van, és mivel jócskán férfiak ülnek vezetői pozíciókban, nagyrészt férfiak a rendezők, a producerek is, ezért van az, hogy többnyire férfi az elkövető.

A Weinstein-botránnyal egy elképesztően fontos lavina indult el egy olyan hegyről, amely eddig megrendíthetetlennek látszott. A leghatalmasabb és legelismertebb hollywoodi atyaúristenről hullt le a lepel, a producer most két hét leforgása alatt szimbóluma lett az erőszakos elnyomónak. Ezzel együtt pedig – és talán ez a fontosabb hosszú távon – elindult egy bátrabb, nyíltabb kommunikáció, amit ugyan egy gyalázatos kommentáradat övez, de végre elkezdtek az áldozatok beszélni arról, hogy milyen megaláztatást kellett elszenvedniük anno és most. Én őszintén remélem, ez azt is eredményezi majd, hogy a férfáldozatok is mernek beszélni a rajtuk elkövetett sérelmekről, mert feltehetően ilyen is van bőven.

A lényeg, hogy ne maradjon elhallgatva a bántalmazás. Hogy semmilyen – akár nőnemű, akár hímnemű – hatalom ne tudjon uralkodni a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberen, hogy az áldozat merjen beszélni.

És ha beszél, ne azt kapja, hogy ő „amúgy is csak egy büdös kis kurva, meg különben is minek ment oda, és miért abban a ribancos ruhában volt” (lásd például Donna Karan nyilatkozatát).

Eddig nem tudtam, mi játszódik le abban az emberben, akit bántalmaznak akár szexuálisan, akár máshogy. A szakértők szerint azért hallgatnak, mert erősen munkál bennük a szégyenérzet. 

Hadd meséljek el egy történetet így a végére. Ott voltam, velem esett meg, így, ahogy írom. A minap éppen Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese által megosztott ocsmány és alantas szövegén dühöngtem, amit a telefonomon olvastam a buszon, egyszer csak felnéztem, és hátul egy férfi nézett velem farkasszemet. A nadrágján keresztül a farkát verte (nem vicc!), majd rohadó fogával a képembe röhögött. Elfordultam, felálltam, és leszálltam, pedig oda kellett volna mennem, fel kellett volna vennem videóra, és kiplakátolni vele a netet, hogy mindenki lássa az ocsmány képét.
Nem tettem meg, mert sosem szégyelltem még magam annyira azelőtt.
Na, ezt a szégyenérzetet kell kiirtani mindenkiből, akit abúzus ér.
Dolgozzunk rajta együtt!

Szentesi Éva