–

Az emberek többségének az a YouTube-videó ugrik be a Marina Abramović névről, amelyben a piros ruhás művész a New York-i MoMA aulájában váratlanul szembekerül egykori partnerével és szerelmével egy performance során; mind a ketten könnyeznek, majd egy rövid, drámai pillanatra megfogják egymás kezét. (Maga a performance – The Artist is Present – amúgy három hónapig tartott, és Abramović életmű-kiállításához kapcsolódott: a művész nyitástól zárásig az aulában ült, és bárki letelepedhetett vele szemben, de beszélgetni nem beszélgettek, csak egymás szemébe néztek hosszan.) 

Tény, hogy ez a performance (is) fordulópont volt Abramović életében. Mondhatni, világsztár lett, egy olyan műfaj képviseletében, amely évtizedekkel ezelőtt élte virágkorát, és amely műfaj még az amúgy kortárs művészetre nyitott közönségnek is csak egy szűk rétegét hozza lázba.

Ehhez képest, ha ma Abramović valahol kiállít, a látogatók kígyózó sorokban várakoznak a bejutásra. 

Művészete és élete nem szétválasztható,

amint ez (magyarul) most megjelent önéletrajzi kötetéből is kiderül. Voltaképpen ars poeticája is ez: saját testét, saját lelkét, saját történeteit használja alkotásra. 

Már első performance-aiban is elképesztően gátlástalan és merész volt: a nápolyi Studio Morra galériában hat órán át mozdulatlanul tűrte, hogy a látogatók a kikészített eszközök segítségével azt csináljanak vele, amit akarnak, és szinte hihetetlen, de a „kísérlet” működött, az emberek egy idő után tárgyként kezdték kezelni. Nemcsak levetkőztették, megvágták és megperzselték, de egy férfi töltött fegyvert tartott a fejéhez (Rhythm 0). Egy másik alkalommal (Rhythm 5) Abramović lángoló csillagba feküdt (amely a kommunizmust jelképezte, és majdnem megfulladt a füstben – életveszélyes helyzetekből nem volt hiány a pályáján.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

☉Marta☉ (@smarta_sogna) által megosztott bejegyzés

A könyvből tudom: szó sincs arról, hogy nincs benne félelem- vagy szégyenérzet, sőt rendkívül szorongó, szeretetéhes ember. De amikor a színpadra lép, rettenthetetlen, és kifejezetten keresi a lelki-fizikai tűrőképesség határait, ez az ambíció egyértelműen a neveltetéséből fakad. 

Az apja hős partizán volt a második világháborúban, az anyja őrnagy, úgy kerültek össze, hogy megmentették egymás életét (először az anyja az apjáét, aztán fordítva). A romantikának azonban itt vége is szakadt. Mind a ketten Tito bizalmi emberei voltak, így bár az ötvenes években különleges jólétben éltek gyerekeikkel Belgrádban, de otthonukban a háború folytatódott, és Marina Abramović volt ennek az egyik áldozata, pontosabban túlélője. 

Anyja valósággal terrorizálta, rendszeresen verte, sohasem simogatta, folyton alázta. Döbbenetes olvasni az életrajzban, hogy 29 évesen, már ismert, sőt meztelen-véres produkciói miatt hírhedt művészként (és férjes asszonyként) is haza kellett érnie (az anyjához) este tízig.

Egy biztos, egy életre ellátta témával a gyerekkora

Ma már ő is így, megbocsátón, ihletként tekint a nyugati emigrációja előtti időszakra.

A vágyott biztonságérzetet, amelyet mindig hajszolt – erről is őszintén beszél –, a férfiaktól sem kapta meg (hogy is kárpótolhatták volna a gyerekkoráért?), hiába kereste náluk. Pedig a MoMa-beli találkozás kapcsán már említett német fotóművész, Ulay, aki tíz évig a társa volt munkában és magánéletben is, úgy tűnt, tökéletes számára, de kapcsolatukat felőrölte a becsvágy és a hűtlenség. (Ulay tavaly halt meg, és utolsó éveiben is pereskedett Abramovićtyal a jogdíjak miatt, ez némileg árnyalja a MoMA-s nosztalgiát, miközben nagyon emberivé is teszi a történetet.)  

Emlékezetes produkciók köthetők duettjükhöz

Ők voltak a múzeum szűkített bejáratánál egymással szemben álló meztelen pár (köztük kellett átcsusszanniuk a látogatóknak, választva, kivel fordulnak szembe, miközben Ulay és Abramović végig egymás szemébe néztek, szimbolizálva szétválaszthatatlan egységüket – ez volt az Imponderabilia).

És Ulay volt az, aki egy performance során felajzott íjat tartott, a nyílvessző pedig egyenesen Abramović szívére meredt (Rest Energy). De ők voltak az egymás felé rohanó, össze-összecsattanó meztelen pár (Expansion in Space) is. És említsük meg talán a sok közös vállalás közül az utolsó nagy projektet: az eredetileg házasságkötésnek tervezett, végül szakítássá alakuló nagyfal-menetet (gyalog járták végig, középen találkoztak), amelynek leírása egyébként a biográfia egyik legerősebb, legizgalmasabb fejezete.   

Abramović karrierje a szakítás után sem torpant meg,

sőt ő volt az, aki kettejük közül igazából mindig meg tudta valósítani, amit akart. Az elmúlt harminc évben rengeteg izgalmas munkája volt, hadd emeljem ki két személyes kedvencemet ezek közül! Az egyik az 1997-es velencei biennálén előadott háborús performance (amellyel megnyerte az Arany Oroszlánt). Abramović egy véres, bűzös, kukacosodó ökörcsonthalmon ült, és egy acélkefével tisztította meg a csontokat az inaktól, a vértől és a bőrtől folyamatosan népdalokat énekelve, megmutatva az elképedt közönségnek a balkáni háború valós, naturális borzalmát.  

A másik performance, ami sokaknak nagyon emlékezetes (még a Szex és New Yorkban is utalnak rá) a The House with the Ocean View címet viselte. Abramović 12 napon keresztül élt három, felfüggesztett kis cellában, amelyekhez felfelé fordított kések alkottak létrát, tehát egy percre sem hagyhatta el a helyszínt. A művész minden tevékenységet a kiállítás látogatói előtt végzett, sőt látcsövet is kaptak, hogy arcának egy rezdülése se maradhasson észrevétlen előttük. Abramović a 12 napot némán, élelem nélkül töltötte el a magasban, mindössze egy ágya volt, egy széke, egy zuhanyzója és egy vécéje. 

Művészetének lényege ez: nem dekorál, nem ábrázol, nem utal, nem szublimál. Ő megmutat. Mindent. De tényleg mindent, amit csak lehet, meg talán azt is, amiről azt gondoltuk, hogy nem. 

Szenvedélyről, fájdalomról, veszteségről, rettegésről, legelemibb érzéseinkről-érzeteinkről beszél tabuk nélkül. Aki egyszer is látta valamelyik produkcióját, akár csak fotókon felelevenítve, az nem feledi a nevét.

Marina Abramović Aki átment a falon, áll az önéletírás borítóján. És nem érezzük túlzásnak a címet, ha elolvassuk ennek a nőnek a történetét, amely nem kevésbé felkavaró helyenként, mint véres-pőre-fájdalmas performance-ai.   

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Michael Loccisano/Getty Images for HBO