–

Az úgy volt, hogy úgy tízéves korom környékén kezdtem el kontaktlencsét hordani

Balettoztam, ami szemüvegben problémás volt, és tudtam, hogy a szemüvegeseket sosem küldik fellépésekre (bár esetemben az alkatom is szerepet játszott a sarokba ültetésben), szóval elmentünk az optikába, és elkezdődött a sok-sok éves „lencsés” időszak. Imádtam. Az egész procedúra olyan nagylányos volt, és emlékszem, milyen óriási dolog volt az első nap a suliban vagy az első balettóra a kukkerem nélkül. Tudtam ugrálni, táncolni anélkül, hogy a pápaszem leesne a fejemről, és ami még gigászi fejlemény volt: hordhattam napszemüveget! Szóval abszolút kontaktlencse-rajongóvá váltam. Telt-múlt az idő, eltelt egy bő évtized (diszkalkuliásként nagyvonalúan számolok), és immáron volt egy alig másfél éves kisfiam. Épp az ebéd utáni alvását töltötte rajtam – ahogy az neki a szokása volt –, amikor a szüleimnél töltöttünk pár napot… 

A soha véget nem érő délutáni alvás

Iszonyúan száraz volt az egyik szemem, viszketett, égett. Annyira kellemetlen volt, hogy nagy nehezen az éjjeli szekrényhez nyúltam, kikaptam a lencséket. Igen, kézmosás nélkül, de rajtam aludt a kicsi, mozdulni alig tudtam, és egy nehezen alvó gyerek anyukájaként elmondom: ha piranhák rágcsálták volna a lábam, akkor is mozdulatlan maradtam volna, csak hogy a baba fel ne ébredjen.

Szóval kivettem a lencséket, és vissza se raktam őket a tokjukba, hiszen bármi is okozza ezt a rémes érzést, ezeket a lencséket jobb nem használni többet.

Eltelt egy óra, másfél, már alig láttam. Olyan volt, mintha valami fehér festék ment volna a szemembe, és a pislogás sepregette volna az idegen réteget a szemfelszínen. Műkönny, vagy bármilyen csepp volt minden vágyam, de nem volt sehol semmi a közelemben. Annyira viszketett, égett, kapart, csípett a szemem, hogy már bármit bevetettem volna, még az anyatejjel is próbálkoztam, a tenyerembe fejtem pár cseppet és megpróbáltam „bepislogni”, ami enyhített az égő érzésen, de ezen túl nem használt semmit. Soha nem tartottak a délutáni alvások sokáig, pont ezért feküdtem olyan kitartóan a gyerek alatt, de eljött a pont, amikor a kimerültség is háttérbe szorult. Felkeltem, kezemben a kicsivel lebotorkáltam a szüleimhez, ők pedig hátrahőköltek, amikor megláttak. 

Irány az ügyelet!

Rögtön mentünk az ügyeletre, ez valami durva kötőhártya-gyulladás lehet. Megvizsgáltak, a diagnózis az, amire gondoltunk. Kaptam antibiotikumos szemcseppet, és hazaküldtek. Bőszen cseppentettem, de semmi javulást nem tapasztaltam, sőt.

Estére annyira elfajultak a dolgok, hogy magzatpózban búgtam, mint egy vajúdó tehén, és arra gondoltam, inkább újraélném a császármetszést az épp hogy működő érzéstelenítéssel (igen, így történt), minthogy még egy percig kelljen ezzel a fájdalommal létezni.

Úgy éreztem, hogy a szememből az agyamba sugárzik a fájdalom, nem bírtam már kinyitni a szemem, azt hittem, meg fogok őrülni. Vinnyogtam, állati hangok jöttek ki a torkomon, miközben a kicsi jött, hogy szopizni akar. Csukott szemmel öleltem magamhoz, és próbáltam legalább addig nem sírni. Egész éjjel nem aludtam, a szememből folyamatosan ömlött a könny, és valami annál sűrűbb akármi. Nem volt kérdés, másnap hétfő volt, spuriztunk vissza a klinikára, egy ismerős szemész orvoshoz.  

A szklerózis multiplexszel élhető boldog, teljes élet! – Utak és remények a kezelésben

WMN Egszsg – 2021. május 30. – KAd

 

Szoptatni akar vagy látni?

A filmekben mindig jelentőségteljes pillanat, amikor az orvos vizsgálat közben elkezd bizonytalanul, tétován viselkedni. Megnézi az érintett területet újra és újra. Odahív egy kollégát, suttogva elemezgetik a beteget. Na, hát ez történt velem is. Alig bírtam kinyitni a beteg szemem, gyakorlatilag össze volt ragadva és olyan piros volt, hogy magamtól is megijedtem. Belenéztem a szerkezetbe, hosszú percekig nézett egyik orvos a másik után. Elvonultak, majd visszajött az orvosom. Tudtam, hogy baj van. Azt mondta, minden jel szerint egy korai fázisban elcsípett acanthamoeba-fertőzésem van. Fogalmam sem volt, miről beszél, hát folytatta tovább. Ez egy parazita, a csapvízben, de bármilyen fürdő vizében megtalálható. A kontaktlencsések szemfelületén a sok szembe nyúlkálás miatt rengeteg mikrosérülés lehet, amik az ilyen parazitáknak ideális pancsolóhelyet biztosítanak.

Szóval megmosod a kezed, megtörlöd (de esetleg nem teljesen szárazra), belenyúlsz a szemedbe, és már be is vihetted azt a szemétládát a szemedbe, és ha talál egy icipici sérült felületet is, ő ott boldogan beköltözik, és nekiáll bulizni.

Nem részletezném, szerintem elég, ha annyit mondok, hogy ez az amőba olyan gyulladást generál, ami aztán felemésztheti a szaruhártyát, ha nem kezelik időben. Rögtön elmondta az orvos, mi a teendő. Először is azonnal meg kell szúrják a szemem szteroiddal, mert a gyulladás elfajult. Aztán drasztikus fertőtlenítés következett, és utána fél éven át napi négyszer kellett cseppentenem, majd rendszeres kontrollra jártam. Zavaromban és ijedtemben annyit kérdeztem csak, hogy lehet-e szoptatni ilyen szerek mellett. Az orvos zavarba jött, de aztán látta, hogy komolyan kérdeztem. A válaszát az életben nem felejtem el: „Nézze, el kell döntenie, hogy mi a fontosabb: a szoptatás vagy a látása.” Majdnem elsírtam magam, csak a fájdalomtól már azt sem tudtam. Megnyugtatásképpen megígérte, hogy utánanéz a kérdésemnek, de addig is kezdjük el a kezelést. (Végül ezek mellett folytathattam a szoptatást is.)

Nézzen előre, és ne mozogjon!

Kaptam érzéstelenítő cseppet, és figyelmeztettek, hogy előre kell néznem, és maradjak nyugodt, mozdulatlan. Az ösztöneim mást súgtak, de szót fogadtam.

Igen, megszúrták a szemem. Elképesztően ijesztő volt az egész, viszont a hatását gyorsan megéreztem, nagyon hamar alábbhagyott az égető érzés, és a pirosság is szinte rögtön halványulni kezdett.

Azt hittem, a szuri lesz a neheze, ám a kezembe nyomtak egy szemcseppes fiolát, amiben jód volt. Annak ellenére, hogy a leírásában mindig hosszasan ecsetelik, mit tegyünk a szembe kerülése esetén, nekem az volt a dolgom a következő három napban, hogy napi kétszer belecseppentsem a szemembe. Annyit mondok, hogy másfél napig bírtam. Nem vagyok egy hisztérika, ismétlem, a császárt is lenyomtam cirkusz nélkül, pedig nem működött jól az érzéstelenítés. De a jód olyan embertelen módon csípett, olyan érzés volt, ami semmihez sem fogható: mintha lángra kapott volna a szemem. Már előtte is sírtam, utána pedig fél óra volt, mire elviselhetővé vált az érzés. Az orvossal egyeztettünk, megmondtam, hogy egyszerűen nem bírom tovább a jódos kezelést. Megértette, és azt mondta, hogy ez tényleg drasztikus kezelés, de legalább olyan agresszívnek kell lennünk, mint a fertőzésnek. Így kaptam még szteroidot, és onnantól jött a napi négyszeri cseppentés, azok is elég csípősek voltak.

Ez a szemét parazita iszonyú szívós, nagyon nehezen adja fel, ugyanis a kezelésektől nem legyengül, hanem betokozódik, ezért kellett olyan sokáig és olyan sokat cseppentenem. 

Bye-bye, amőba!

Amikor fél év után végre azt mondták a vizsgálatok után, hogy tiszta a szemem, majdnem sírtam az örömtől. Mint kiderült, folytathattam a szoptatást a szerek mellett is, így végül is nem kellett választanom a látásom és a szoptatás között. Nyilván a látást választottam volna, de nem szerettem volna ilyen hirtelen és muszájból abbahagyni.

Az egész történet olyan, mintha nem is velem történt volna. Szürreális volt a lézeres szemműtétem is – mert kontaktlencsét nyilván nem hordtam többé, a szemüveget meg utáltam –, ugyanis komoly vizsgálatokat kellett előtte elvégezni, mert az amőba, ha látszólag el is tűnt, megeshet, hogy csak összement, és a lézer felélesztheti.

Bizony, akár valami science fiction történet.

Szerencsére a féléves kúra sikeresnek bizonyult, nem kapott új erőre a seggfej amőba, és a lézeres beavatkozás is sem rontott az állapotomon, ezzel végleg lezárva ezt a fejezetet. 

  

A tanulságok

Azóta minden kontaktlencsés ismerősömnek elmesélem ezt a történetet, ugyanis rengeteg a tévhit a témával kapcsolatban. Akárhányszor felröppen egy ilyen hír valahol, a kommentszekció szó szerint felrobban!

„Ez baromság! Már nem tudnak mit kitalálni, hogy ijesztgessék a népet!” Erre csak annyit tudok mondani, hogy helló, Szabó Anna Eszter vagyok, és sajnos ez a fajta fertőzés tényleg létezik, nem ajánlom senkinek.

„Ja, ha valaki igénytelen és annyira idióta, hogy nem cseréli a lencséjét, az mit csodálkozik?!” Én minden szabályt betartva cseréltem a kontaktlencséimet, tisztítottam őket az alapos kézmosás után. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy valószínűleg nem töröltem teljesen szárazra a kezem utána. Vagy lehet, hogy zuhanyzás közben ment víz a szemembe, ki tudja. De a lényeg, hogy nem voltam igénytelen, óvatos és rutinos voltam, mégis megtörtént.

„Jó nagy idióta lehet, akinek csak akkor tűnik fel a baj, amikor már kifolyt a szeme.” Nekem szinte egyik pillanatról a másikra jöttek a tünetek, és percről percre durvult a helyzet, nagyjából fél nap lefolyása alatt eszkalálódott annyira, hogy magzatpózban vonyítsak a fájdalomtól.

„Én húsz éve vagyok kontaktlencsés, és még nem hallottam ilyenről, gyanús.” Sok kontaktlencsét viselő személyes támadásnak vagy összeesküvés-elméletnek hiszi ezeket a történeteket, holott egyszerűen annyiról van szó, hogy a lencsések szaruhártyája több sérülésnek, nagyobb kockázatnak vannak kitéve, mint azoké, akik maximum véletlenül nyúlnak a szemükbe. 

„Minek ilyen történetekkel sokkolni az embereket?!” 

Hát azért, hogy mással ne forduljon elő. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ViDi Studio