Most akkor előnyös vagy káros, ha önzőek vagyunk? – Íme, a tudományos válasz!

–

Önző lény az ember?

Létezik egy elmélet az önző génről, melyet nagyon sok biológus elfogad. E szerint az emberi (és állati) túlélés motorja az önző gén. Ez azt jelenti, hogy a sejtekben található gének mindent megtesznek annak érdekében, hogy „sikeres” legyen az, akinek a teste hordja őket. A siker itt a túlélést és/vagy a gének örökítését jelenti. Az elmélet kitalálója, Richard Dawkins hamar megbánta, hogy nem hallgatott a barátaira, és nem „halhatatlan gén”-elméletnek nevezte a felfedezését.

Sokan ugyanis úgy értelmezték, hogy az önző gének sikerességének leírásával az emberi önzőség létjogosultságát hangsúlyozta, de a professzor azóta is folyamatosan menti magát a vádak alól.

Nyilatkozatai szerint hiába vezetnének bennünket maguktól az önző gének mindenféle önző viselkedés felé, az a dolgunk, hogy ennek ellenére tisztességesen viselkedjünk. Ráadásul mindez nem csak másokról, önmagunkról is szól: számtalanszor kimutatták, hogy az emberi szervezetben sokszor úgy hatnak az „önző gének”, hogy az magának a szervezetnek sem jó. Például ezért olyan kívánatosak a magas cukor és zsírtartalmú ételek; a szervezetünk úgy érzi, ezek segítenek bennünket a túléléshez – holott túlzott mennyiségben ez pont fordítva van. A szervezetünk persze olykor más területeken sem tudja, hogy ami egy adott pillanatban hasznosnak tűnik, hosszú távon nem az. 

Mások szerint az ember korántsem önző. Számos pszichológiai kutatás állítja, hogy együttműködésre születtünk, ami már egészen korán látszik: kisgyerekek kísérletekben együttérzést mutattak egymással vagy olyan mesefigurákkal, akik bajba kerülnek. E mellett szól a tükörneuronok megléte is, amik sokszor a másvalakin látott érzet vagy cselekvés önkéntelen utánzását, megélését okozzák. Ezért nehéz erőszakos filmjeleneteket nézni, az ember olykor a saját bőrén érzi, amit lát. Még számtalan érv és kísérlet szól amellett, hogy együttérzésre születtünk: azok például, akik valamilyen komoly traumatikus eseményt éltek meg, jobb testi- és mentális egészségnek örvendtek, ha a traumát követő években rendszeresen segítettek másokon.

Tovább bonyolítják a képet a nemek, korosztályok és kultúrák közti különbségek – például kísérletek szerint a nőknek egy kicsit erősebben jutalmazza az agyuk a nagylelkűséget, vagyis nőként egy egész kicsit jobb érzés segítőkésznek lenni.

Ez ahhoz kapcsolódik, hogy a nőket „kifelé fordulóbbnak” tartják a kutatók, valamivel jobban érdekel bennünket mások véleménye, mint a férfiakat. 

És nem elhanyagolható az ázsiai kultúrák közösség- és az európaiak egyénközpontúsága sem, ami sokszor előkerül a koronavírus terjedésével kapcsolatos közbeszédben: sokan egyes ázsiai országok víruskezelési sikereit annak tulajdonítják, hogy arrafelé az emberek nagyobb áldozatokat hajlandók hozni másokért, mint például az Egyesült Államok állampolgárai.

A válasz arra, hogy vajon eredendően önzőek vagy együttműködőek, esetleg együttérzőek vagyunk-e, még nem született meg, pedig már évtizedek óta a molekuláktól a társadalmak szintjéig kutatják a kérdést.  

Önzés régen és most 

Létezik egy weboldal, melyen milliónyi könyvet digitalizáltak. Kutatók azt vizsgálták, az elmúlt 150 évben ezek szövegeiben milyen gyakran jelentek meg az „én” és a „mi” névmások. A XIX. század végén az „én” vezetett, az 1960-as évekre erősen a „mi”, míg mostanra ismét óriási előnnyel vezet az „én”. Egy másik amerikai kutatásban, 1950-ben a megkérdezettek tizenkét százaléka értett egyet azzal a mondattal, hogy „én egy nagyon fontos ember vagyok”. 1990-ben megismételték a kutatást, ekkorra 80 százalék nevezte magát nagyon fontos személynek.

Mindez társadalomfejlődés szempontjából összeköthető az emberek elmagányosodásával; minél távolabbról ismerünk valakit, kutatások szerint annál kevésbé törődünk vagy érzünk együtt vele. 

Az elmúlt évtizedekben egyre többen vannak egyre kevesebb emberhez közel, ami énközpontú viselkedést eredményezhet, hiszen nincs kivel törődni. 

Azt hinnénk, a szelfik a kortárs önzőség megtestesítői. Mintha azt mondanák „én vagyok a fontos, rám figyeljetek!”

Azonban egy önportré is túlmutathat önmagán: betegségekkel küzdők, kevésbé szokványos adottságokkal rendelkezők, vagy a médiában ritkábban megjelenített etnikai kisebbségek is könnyebben mutathatják meg, vállalhatják fel magukat szelfiken keresztül – bátorságot adva ezzel másoknak is.

Arról nem is beszélve, hogy az erre készülőkre milyen lelkesítően hathatnak például életmódváltást bemutató képek. 

Az önzés jövője

Az önzés – vagyis azt tenni, ami nekünk jó – gyakran jelentheti, hogy azt tesszük, ami másoknak is jó. Egyre nagyobb számban láthatunk példákat arra, mikor ez a „hatékony önzés” társadalmi célok szolgálatába áll. Erre példa, hogy a klímakatasztrófa esetében sokak érdeke felülkerekedhet azok önzésén, akik még mindig káros döntéseket hoznak a Föld számára. Az egyének vásárlóként – a vásárlással leadott „pénzszavazatokkal” – és az állampolgári jogok gyakorlásával képesek legegyszerűbben a „felsőbb szintű” döntéshozásra hatni, ezért sokan gondolkodnak azon, milyen egyéni érzelmek itt a legfontosabbak. Úgy tűnik, az egyéni veszteségek tudatosítása hatékonyabb a bűntudatkeltésnél. Veszteségérzést okoz annak megértése, hogy a kedvenc természeti helyeink, ahová feltöltődni járunk, felismerhetetlenné válhatnak, de az is, hogy a vízhiány miatt megfizethetetlen lesz esetleg a zöldség és a csokoládé. Ezen túl a klímabarát viselkedésnek számos egyéni előnye lehet, például a húsevés visszafogása jót tesz a Föld és az ember egészségének is. 

A munkahelyek „hatékony önzése” is egyre gyakrabban érvényesül: a munkavállalók jóléte jobb minőségű munkavégzéshez vezet. Államok is tudnak „hatékonyan önzőek” lenni, például azzal, ha tesznek az állampolgáraik egészségének megtartásáért. Elkerülhető haláleseteket és megbetegedéseket akadályozó intézkedésekkel ugyanis bizonyítottan sokat nyerhet, és sok veszteségtől kímélheti meg magát az államkassza. 

De ilyen önmagáért beszélő példa a közoktatás fejlesztése is, ami hosszabb távon gazdasági előnyökhöz juttathat országokat. 

Az oktatás más típusú, az egyik oldalról önzetlennek tűnő fejlesztése is vezethet önérdek érvényesüléséhez. A megszokottabb fejlődésű gyerek szülőjének is érdekében állhat, hogy a gyereke eltérő fejlődésű gyerekekkel együtt járjon óvodába, mivel bizonyítottan segítőkészebb felnőttekké válhatnak az ilyen intézményekben tanuló gyerekek. 

És ez a „hatékony önzés” jelenik meg a világ koronavírus elleni átoltásában is

A világpiac működésének zavartalansága érdekében a gazdag országok kénytelenek lesznek vakcinákat biztosítani a szegény országok állampolgárainak is. De maga az oltás is ilyen: korábban az angol királynő még azzal akarta növelni az oltási hajlandóságot, hogy önzőnek nevezte azt, aki nem kér az oltásból. Mostanra már szinte mindenkinek világos, hogy az oltás legalább annyira önző, mint másokkal törődő igény. 

Tehát úgy látszik, létezik egy „okos önzés”, ami egyéni és társadalmi szinten is hatékony lehet. A jelen és a jövő egyik nagy kihívása lehet megtalálni az ebben rejlő egyensúlyt. 

Baló Sára

További források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Igor Ustynskyy