–

Kezdjük egy egyszerűvel: csipsz kolbásszal és rizzsel

Gyerekkorom rakott zöldséges ételeinek és a macerásnak tűnő (bár amúgy annyira nem vészes) rizottónak az elegye a sütőben összesütött rizses zöldséges izé. Egytálétel. Amíg a rizs megfő, feldarabolok random zöldségeket, serpenyőben megpirítom őket, és ha úgy alakul, akkor megy hozzá egy kis kolbász vagy bacon, vagy mindkettő. Most éppen hagyma, paprika, fagyasztott kukorica, kolbász és bacon került bele – pro tipp ebből a keverékből kimenteni pár kanálnyit a másnap reggeli rántottához. Ha kihagyod a kolbászt, érdemes komolyabban fűszerezni, füstölt paprika, római kömény, esetleg egy kis za’atar fűszerkeverék mehet bele.

Ezt a pirított cuccot meg a főtt rizst összekevertem egy jénaiban, hozzáöntöttem 2 dl tejszínt és 1-2 dl alaplevet, só, bors – és most jön a trükk! A tetejét megszórtam összetört csipsszel, majd fél órára betoltam a sütőbe. A csipsz kicsit megpirult, sütés után szórtam rá egy kis petrezselymet, és ízben meg textúrában is megvoltam. Vigyázat, a csipsz csak közvetlenül sütés után ropogós, fél órával később már átáztatja a rizses cucc. De az a fél óra… aaaah.

Müzlis husi után csipszes husi

A lányaimat már sokkoltam néhányszor a cornflakesbe forgatott rántott hússal, de hamar alkalmazkodtak a helyzethez, sőt felvetették, hogy kukoricapehely helyett forgassuk csokigolyóba (nem tettük). Amikor viszont bejelentettem, hogy most csipszbe forgatjuk a husit, belelkesedtek. Annyira, hogy ők maguk is részt akartak venni a folyamatban, ami végül is jó volt egy darabig, mert

tök boldogan megcsinálták az általam nem kedvelt panírozást… csak éppen utána kiderült, hogy ez sokkal több, általam még kevésbé kedvelt takarítással jár.

A liszt és tojás után összetört csipszbe forgatott rántott hús viszont csodás, szerintem jobb, mint a kukoricapelyhes (a csipszet elég simán kézzel összemorzsolgatni). Arra figyeljetek, hogy ha sós csipszet használtok, akkor óvatosan sózzátok a húst. Én egyébként repceolajban szoktam kisütni azokat az ételeket, amikhez bő olaj kell, mert árban sokkal jobb, mint az olívaolaj, és teljesen semleges az íze. Ha már csipszbe forgattuk a húst, legalább görög salátát ettünk hozzá az egészség jegyében.

Mindennek van határa… vagy mégsem?

Ha azt hiszitek, hogy miután kolbásszal kevertem, majd bő olajban kisütöttem a csipszet, ellőttem az összes egészségtelen ételt még egészségtelenebbé tévő patronomat, tévedtek.

Ha hozzáküldünk egy kis lisztet meg cukrot, akkor teljesen új perspektíva nyílik: a csipszes sütik lehetőségeinek szinte végtelen kínálata. Mivel a csokik közül a fehér csoki a legédesebb, adja magát, hogy azzal párosítsuk a sós csipszet. A recept története szerint egyébként egy banános kekszet sütő anyuka kislánya „javasolta” (finom célzásokkal, ahogy azt a dackorszakos gyerekek szokták), hogy tegyenek csipszet a sütibe, így született meg ez az édesség. (Jó, ha én találnék ki egy ilyen bizarr receptet, én is a gyerekemre fognám.) Mindenesetre

a sztori és a süti is annyira jó, hogy bennem felmerült egy pillanatra: bizonyos helyzetekben lehet, hogy hallgatni kellene a dackorszakos gyerekekre, még akkor is, ha az hosszú távon nem kifizetődő. De csak egy pillanatra!

Egy titka van: ne spóroljatok a csipsszel, mert úgy lesz igazán szuper édes-sós, ami nekem személy szerint a kedvenc édességtípusom.

A recept: 20 dkg puha vajat és 25 dkg nádcukrot összekeverek, majd hozzáteszek két összetört banánt, két tojást és valami vaníliás dolgot (én vaníliakivonatot használok, amióta a rúd csilliárdokba kerül), egy csipet sót, végül 40 dkg lisztet meg egy tasak sütőport. Ebbe a szuper keksztésztába keverek bele egy zacskó alaposan összetört csipszet és egy tábla felaprított fehér csokit. Kanállal halmokat csinálok, majd 180 fokos (előmelegített) sütőben 10-12 perc alatt megsütöm őket. Utána már csak abba kell hagyni az evést, de az egész receptben ez a legnehezebb.

Kis csipsztörténet

A burgonyacsipsz feltalálásának számtalan legendája van. A legnépszerűbb szerint Saratoga Springsben (ez egy New Yorktól északra, Saratoga megyében található tóparti város), a Moon’s Lake House étteremben történt, hogy Cornelius Vanderbilt vasút- és hajómágnás nem volt elégedett a sült krumplival, és visszaküldte, hogy vékonyabb szeleteket kér. A séf (George Crum) feldühödött, és úgy döntött, trükkös bosszút áll: olyan vékonyra szelte a krumplit, amilyenre csak tudta. Megsütötte, kiküldte, és legnagyobb meglepetésére a vendégnek tetszett. Így született meg a csoda, ami a szénhidrát, a keményítő, a zsír (olaj) és a só varázslatos elegye. Bár a sztori valóban izgalmas, állítólag több ponton megkérdőjelezhető. Elképzelhető, hogy nem Vanderbilt volt az elégedetlen vendég, és arra is kicsi az esély, hogy Crum lett volna a szellemesen visszavágó séf, ő ugyanis az egyik első sztárszakács volt az Egyesült Államokban, több emblematikus fogás fűződik a nevéhez, és elég fura lenne, hogy a csipsz kimaradt volna a portfóliójából, ha valóban köze lett volna a feltalálásához. Ez a legenda ugyanis csak a séf halála után terjedt el.

Az is felmerült, hogy Crum húga, Catherine tette a csodás felfedezést, de merő véletlenségből: egy túl vékonyra szelt krumpli belepottyant a forró olajba, és mire kihalászta egy villával, már kész is volt a csipsz. Valószínű, hogy mindez az 1850-es években történt, és 40 évet kellett várni arra, hogy a burgonyacsipsz kereskedelmi forgalomba kerüljön. Egy másik elmélet szerint valóban a Saratoga Springs-i Moon’s Lake House étteremben készült ilyesmi először, csak egy Eliza nevű szakácsnak köszönhetően, és a hely már az 1840-es években híres volt a ropogós krumplijáról.

Bár olyan legendák is keringenek, amelyek szerint Saratogának amúgy semmi köze a csipsz feltalálásához (például az, amely szerint egy brit orvos, William Kitchiner 1817-es szakácskönyvében jelent meg először a receptje), de a népszerűségéért sokat tett, mert éveken át „Saratoga chips” néven futott. Eleinte egyébként exkluzív éttermek és hotelek menüjének a részeként lehetett megkóstolni, csak később került kereskedelmi forgalomba.

Csak az csináljon mikrós házi csipszet, aki félti a vonalait

Nekem igazi lifechanging (életminőség-javító) segítség, hogy a krumplit és a mikrót csodásan lehet kombinálni. A nem túl picire aprított krumpli egy lefedett edényben pár evőkanál vajjal nyolc perc alatt vajpuha lesz, és ez a gyorsaság tényleg nagyon sokszor jön jól. Ugyanígy pikkpakk (négy-öt perc alatt) lesz ropogós a csipsz a mikróban, csak éppen a vékonyra szeletelés, meg az, hogy egyszerre csak egy nagyobb krumplinyi mennyiség fér el benne, kicsit macerássá teszi, de végül is nem olyan nagy baj ez, főleg, hogy nekem valamiért menetrendszerűen éjfél után támad iszonyatos csipszéhségem.

A recept Mautner Zsófi által jutott el hozzám, aki nagyon bölcsen megjegyzi, hogy nem tervezi sűrűn készíteni. Most azért jól jöhet, viszont „békeidőkben” gyorsabban megjárom az éjjel-nappalit csipszügyben, mint amennyi idő alatt tíz karika elkészül (de legalább nem ipari körülmények között).

A lehetetlenül vékonyra vágott krumpliszeleteket egy olajjal vékonyan megkent tányérra kell tenni – de szigorúan nem fedhetik egymást, és négy-öt perc alatt (az utolsó percben figyelni kell) ropogósra mikrózni.

Amikor készen van, azt érzem, hogy ez minden macerát megér, aztán sosem állok neki egy második körnek, hiába mosok meg előre négy krumplit, hogy most oltári csipszlakomát csapok. Bezzeg, ha bolti csipsz kerül a kezembe, meg sem állok a zacskó aljáig. Még durvább, hogy sokszor lekvárba mártogatom. Ne tudjátok meg, milyen finom! Vagy tudjátok meg…

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Pavlo_K