–

Illetve csak remélem, hogy legfőképp a sokféle együttélés bemutatása a célja ennek a napnak, és nem az a jelenség, amit egy lenyűgöző, elgondolkodtató és amúgy rendkívül szórakoztató TED-előadásban Stella Young inspirációs pornóként nevezett meg, és ami azóta egyre szélesebben tárgyalt jelenség lett a fogyatékosság ábrázolása kapcsán. Stella azért hasonlította azt a fajta kommunikációt pornóhoz – amiben a fogyatékos emberek teljesítményét úgy ábrázolják és állítják inspirálóként az ép társaik elé, hogy az azért elismerésre méltó, mert ők ezt a fogyatékosságuk ellenére érték el vagy teljesítették –, mert ez esetben is egy embercsoport tárgyiasítása történik annak érdekében, hogy egy másik embercsoportban az kellemes, kielégítő érzést generáljon.

Mintha a fogyatékos ember hétköznapi tevékenysége, élete pusztán attól inspiráló lenne, hogy éli, hiszen az ép emberek szemszögéből, hozzájuk képest ez is teljesítmény.

A parasportra lefordítva ez azt jelenti, hogy egy sportteljesítmény bemutatása akkor válik inspirációs pornóvá, ha folyamatosan kiemeljük, felhívjuk a figyelmet a fogyatékosságra, és beszélünk róla. A parasportolók nem azért elismerésre, figyelemre méltók, mert milyen fantasztikus, hogy egy átlagos ép emberhez képest kiváló sportteljesítményre képesek, hanem azért, mert ők a saját parasportágukban és ellenfeleikkel megküzdve nyújtottak kiemelkedőt. Gyorsabban úsztak, mint a medencében lévő hét másik vetélytársuk, több találatot értek el, mint a velük szemben ülő ellenfelük, nagyobb súlyt nyomtak ki, mint sporttársaik. És mert az egyenlő sportolási feltételek és az akadálymentes létesítmények hiányát leküzdve időt, energiát, sok esetben még pénzt is fektettek abba, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtsanak.

Ehhez elengedhetetlen ezen események sporteseményként közvetítése, amikor az emberek a szurkolás élményéért ülnek le, a boldogságot az generálja bennük, hogy az ő országukat képviselő versenyző jó eredményt ér el, nem pedig az, hogy „odanézz már, hogy úszik fél kézzel”. 

Ehhez pedig az kell, hogy felnőjön egy generáció, amelynek tagjai a hétköznapjaikban látják, megtapasztalják az emberi sokszínűséget, mert inkluzív környezetben nevelkedtek, olyan érzékenyítő programokon, játékokban vesznek részt, amelyek nyitottá, empatikussá tették őket, ami nem sajnálatra inspirál, hanem tettvágyra.

A parasport napján a sportról kell beszélni és nem a fogyatékosságról. A mozgalomról, amely elindult azért, hogy integrálja a háborús veteránokat, és ami most valóban példaképeket, érdekes, figyelemre méltó élettörténeteket állít elénk, amiket érdemes meghallgatni, megismerkedni velük, de emellett elképesztően fontos lenne arra is ösztönözni a társadalmat, hogy a fogyatékosok számára élhetővé tegyék a hétköznapokat, a sportolás ne egy sikeres elit kiváltsága legyen!

A legtöbben ugyanis nem szuperhősök, sportlegendák, hanem olyan emberek, akik tök szívesen élnének teljesen hétköznapi életet, ha erre meg lenne a lehetőségük.

Ennek első lépéseként baromi jó lenne a magyar nyelvben találni egy olyan szót, ami nem valami hiányra utal, ami nem rögtön azt érzékelteti, hogy mi valamivel kevesebbek vagyunk. Az angol a disabled helyett (ami az able, vagyis ép, „képes” emberhez viszonyítva „képtelennek” bélyegezte ezt a társadalmi csoportot) egyre inkább kezd elterjedni a different ability, azaz másfajta képességű/adottságú emberek kifejezés, ami sokkal inkább egyenrangúságra utal.

Egymás testének elfogadása nem azt jelenti, hogy hízásra biztatunk bárkit! – Még egyszer, utoljára a Debreczeni Zita „ügyről”

WMN Ügy – 2021. február 20. – SzÉ

 

Én a magam részéről nem vagyok az a személy, akiből a megnevezés bármilyen negatív érzelmet váltana ki, mégis úgy gondolom, ez is egy fontos lépés a közgondolkodás formálása irányába.

A parasportolók példaképek, ünneplésre méltó a sikerük, a paralimpiai mozgalom története szintén elmesélésre, megértésre és továbbgondolkodásra méltó, ha megfelelő retorikát alkalmazunk mellé.

Ehhez pedig elengedhetetlen hangsúlyozni (ahogy amúgy bármilyen más kiemelkedő teljesítmény esetében), hogy ebben is sokfélék vagyunk. Vannak ilyen történetek, ilyen életutak, ilyen sikerek is, de ez egyáltalán nem reprezentál egy teljes társadalmi réteget, és

e társadalmi réteg tagjainak sem kell azt a nyomást érezniük, hogy csak akkor vívhatnak ki elismerést, figyelmet, egyenlő bánásmódot, juthatnak hozzá privilégiumokhoz (mint például a rendszeres testmozgás), ha valami kiemelkedőt teljesítenek az életükben.

Én nagy örömmel teszek eleget minden olyan felkérésnek, amikor is a gyerekeknek mesélhetek a sport fontosságáról, arról, hogy milyen jó hatással van a mentális egészségünkre, és hogy nekem a végtaghiányom adta a motivációt arra, hogy elkezdjek úszni, de ez a körülmény sem nem csodálatra méltó, sem nem magasztosabb, mint ha valaki azért kezd el sportolni, mert látja, hogy a szülei is ezt teszik vagy azért, mert szeretne érmet nyerni valamelyik versenyen. A végeredmény a lényeg, hogy lustaságunkat leküzdve saját lehetőségeinkhez és körülményeinkhez képest tegyünk valamit a testi és lelki egészségünkért.

Azt is elmondom, hogy szívesen emlékezem vissza a paralimpiai élményeimre, a döntőkre, a sportolói hétköznapokra, de a 17 évvel ezelőtt elért sikereimen túl számtalan más tevékenységem is meghatároz engem.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Pasztory Dora (@pasztory.dori) által megosztott bejegyzés

Én már azt fejlődésként és sikerként élem meg, hogy erről a jelenségről írhattam egyáltalán, hogy el tudunk kezdeni beszélgetni arról, hogy miként és hogyan kellene megjeleníteni a sportteljesítményt, ha az paralimpián születik meg, hogy a kitartással, az elszántsággal, a kemény munkával tényleg fontos inspirálni a következő generációt, de ezt nem feltétlenül fogyatékossággal kapcsolatos kontextusban kell megfogalmazni ezen a napon. Illetve nem kizárólag.

Ennek fényében talán 2021-ben (vagy amikor megrendezik) néhányan tényleg azért ülnek le szurkolni a paralimpiai közvetítéseken, mert egy számukra szimpatikus sportoló, ember, „kedvenc”, sztár verseng a jobb eredményért, és nem azért, hogy „hűűű!-zzenek meg hááá!-zzanak” attól, mert a futómozgás más látványt kínál, mint az olimpián megszokott vagy mert nem mindenki rajtkőről beugorva indul el az úszóversenyen.

Ehhez részünkről, a fogyatékosügy reprezentánsaitól is szükség van egy nagyfokú tudatosságra, hogy miként szeretnénk láttatni magunkat. Azt nem határozhatjuk meg, hogy a történetünket hallva, az eredményeinket látva ki miből és hogyan merít erőt a saját életére vonatkozóan, de arra igenis lehet hatásunk, hogy engedjük-e, hogy szomorú zenei aláfestéssel rázoomoljanak egy portréműsorban a kezünkre, miközben az épp megnyomja a gombot a kávégépen (megtörtént eset alapján), vagy pedig azt mondjuk: állj, nincs itt semmi látnivaló, illetve van, de nem ez.

Talán lassan továbbléphetünk arról a szintről, hogy mindegy, hogyan, csak megmutathassuk magunkat.

Tekintsünk erre a napra úgy, mint egy újabb lehetőségre, amikor a mozgás fontosságáról beszélhetünk, hogy megismerjünk olyan embereket, akiknek története szélesíti a látókörünket, a világról alkotott képünket, hogy elmélyedjünk olyan sportágak szabályrendszerében, amikről eddig talán keveset tudtunk, de később igazi, mély szurkolásélményt adhatnak. Vagy játsszunk a gyerekekkel olyasmit, amikor más emberek élethelyzetébe próbálják magukat beleképzelni, és arról, hogy ilyen is van, teljes természeteséggel, pátosz, sajnálat, szánalom és különösebb fennköltség nélkül tudjunk beszélgetni velük.

Ünnepeljük a parasport napját, kerüljön be az iskolákba a Paralimpiai Bizottság Léleksimogató programja, de soha ne feledkezzünk meg arról a célról, ami a fejlődést jelentheti az efféle napokon keresztül: hogy egy sokszínű, elfogadó, inkluzív társadalomban élhessenek azok is, akik másfajta adottságokkal születtek.

Pásztory Dóri

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van