Gyászhír születésnapi köszöntő helyett – Meghalt Börcsök Enikő

–

Értékes emlékeim

Muszáj egy személyes, meghatározó emlékemmel kezdenem ezt az írást. Tizenhét éves voltam, színésznek készültem. Akkoriban volt egy legendás nyári tábor Zalaszentgróton, ahol olyan nagy nevek tartottak kurzusokat, mint Ascher Tamás, Ács János, vagy a dramaturg Duró Győző. Igen, minket, a taknyos, álmodozó, félig még gyerekeket ezek a szakmai nagyágyúk komolyan vettek, és szívesen megosztották a tudásukat. Az egyik ilyen kurzuson találkoztam először a velem egyidős Börcsök Enikővel.

Azt a feladatot kaptuk, hogy egy kétszereplős jelenetet kellett kitalálni és eljátszani valamilyen tematikán belül. Nagyon kevés időnk volt rá. Reggel kaptuk meg a feladatot, és este már meg is mutattuk, mire jutottunk. Amikor Börcsök Enikőre és fiú játszótársára került sor, mindannyiunkat megdöbbentett az az intenzitás és mélység, amit láttunk.

A jelenet után mély csend következett, majd a nagynevű tanár éles véleménye, miszerint: „Micsoda felháborító dolog ez, hogy egy ilyen rég elkészült, kiérlelt jelenetet hoztak elénk, amikor épp arról szólt volna a játék, hogy frissen szülessen valami.”

Börcsök Enikő és a partnere is bizonygatták, hogy ez bizony tényleg így volt, friss, mai jelenetet láttunk.

Emlékszem, nagyon lassan csillapodtak a kedélyek, és csak a kurzus végére hitte el a tanárunk, hogy Enikő igazat mondott, ugyanis minden hasonló helyzetben ilyen érett produkciót láthattunk. Ő bizony őstehetség.

A kislány nagy álma teljesül

Mezőtúron született, egy katonai lakótelepen nőtt föl, édesapja hivatásos katonaként dolgozott.

De ő mindig színésznek készült. Nem tudja, honnan tudta, de biztos volt benne, hogy erre a pályára született.

A szülei mindenben támogatták, ezért tizennégy évesen a szentesi Horváth Mihály drámatagozatos gimnáziumába került, mint oly sok, ma is híres színész. Végül Székesfehérváron érettségizett, és másodszorra vették föl a(z akkor még) Színművészeti Főiskolára. Zsámbéki Gábor osztályába nem fért be, de a következő évben induló Marton-osztályban elkezdhette tanulni az olyannyira vágyott szakmát.

Siker siker hátán

Már harmadéves főiskolásként megkapta egy berlini filmfesztiválon a legjobb női alakításért járó fődíjat. Bár a diploma megszerzése után rögtön hívták a Vígszínházba, mégis Kaposvárra szerződött, szinte az egész osztályával együtt. Ott nagy feladatok várták. Znamenák István első rendezésében, a Woyzeckben Marie szerepét játszhatta. (ITT olvashatjátok el Tasnádi István kritikáját az előadásról.)

Három évig maradt Kaposváron, ahol még a Mizantrópban játszotta Céliméne szerepét igen emlékezetesen.

Az előadást az az Ascher Tamás rendezte, aki néhány éve még felháborodottan gyanúsította meg a kamasz lányt azzal, hogy egy régóta kész jelenetet hozott a workshopra…

Végül nem tudott ellenállni a hívásnak, és 1994-ben a Vígszínházba szerződött: Tolnay Klári és Tábori Nóra mellett a Macskajátékban debütálhatott Egérke szerepében. EBBEN a videóban mesélte el, hogy hetekig képtelen volt normálisan próbálni Tolnay Klári társaságában, mert amint meg kellett volna szólalnia, rázta a zokogás. Szülei legkedvesebb színésznője volt Tolnay, szinte bálványozták őt. A hatalmas idol mellett túl kicsinek érezte magát. Személyiségét szépen tükrözi, hogy rögtön az édesanyjának ajándékozta a premier után Tolnaytól emlékbe kapott gyűrűt. Szépen körbeért ez a történet.

„A Vígszínház az én családom”

Nem csoda, hogy Börcsök Enikő sokszor hangoztatja ezt a mondatot, hiszen huszonhét éve tagja a Vígszínház csapatának, de azt is hangsúlyozza, hogy nem csupán a színészi társulatot érzi családjának, hanem az öltöztetőket, a portásokat és a takarítókat is. (Én is voltam színházi takarító, olvassátok el egy RÉGI írásomat erről az időszakról.)

Bár az Eszenyi Enikő miatt kialakult bizalmi válság miatt tavaly majdnem otthagyta a színházat, és többször is azt nyilatkozta, hogy abban az esetben, ha nem lesz változás a színház élén, felmond, de szerencsére másként alakult, és maradt a „családjával”.

Csáki Juditnak mesélte EBBEN a videóban tavalyelőtt:

„Olyan lennék a Vígszínház nélkül, mint egy krokodil a befőttesüvegben.” 

Egyszerűen kellett neki az az ezer ember, aki estéről estére együtt lélegzik vele abban a hatalmas térben. 

Rendesen megcibálta az élet 

Egy autoimmun betegség miatt 1997-ben vesetranszplantáción esett át, ekkor már évek óta kínozta a kór. Aztán még egyszer meg kellett ismételni a transzplantációt, édesanyja sokáig ápolta. Amikor végre úgy tűnt, ismét sínre kerül az élete, az édesanyja is hazatérhetett a hosszas ápolás után, ám egy katonai gyakorlat közben véletlenül lelőtték az utcán. Három hétig volt kómában, aztán elaludt…

Miközben a színpadon és a filmekben nyújtott teljesítményének köszönhetően egyik elismerés követte a másikat, az élet folyton lerángatta őt a legmélyebb bugyraiba, de mindig felállt, és a szenvedést képes volt visszafordítani az alakításaiba.

Igaz, elég hülye szó vele kapcsolatban azt a fogalmat használni, hogy alakítás. Ő nem alakít, hanem él.

Ennek kézzelfogható eredményei is vannak, hiszen hatszor (!) kapta meg a Vígszínházban a társulat titkos szavazása alapján a Varsányi Irén-emlékgyűrűt, háromszor a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, és egyszer az Ajtay Andor-emlékdíjat, de szakmai díjakat is kapott bőven a kritikusoktól, például a POSZT-on, és állami elismeréseket, hiszen érdemes művész. 

A lélek a dalban

Jó néhány évig Dévényi Ádám dalszerző volt a férje, a Kisfaludy utcában éltek, és nagyon sok helyen felléptek, Enikő is énekelt Ádám mellett. Szertartásosan jártam utánuk, bárhol léptek is föl. Valami olyat tudtak ők ketten, illetve hárman – Soós Balázs zseniális bőgőssel kiegészülve –, amit hiába is kerestem volna máshol. Egyszerűen a lélek hangját vitték bele a dalokba. Igazán fontos és meghatározó zenei és emberi élményeket kaptam mindegyiküktől e néhány év alatt, amikor mindenhová követtem őket. Tudom, nagy szavak, de tényleg élni tanultam tőlük.

Az egyik kedvenc dalomat is megmutatom nektek.

A legkedvesebb alkotótársak

Zsótér Sándor rendezővel több mint tizenöt darabban dolgozott együtt.

Enikő azt mesélte ezekről a munkákról, hogy azért élvezi a közös játékot, mert olyan lehet ilyenkor, mint egy gyerek a homokozóban. Bármit el lehet készíteni homokból, minden mélységesen valóságos.

(Hű, emlékszem, mennyi homokot szedtem ki a gyerekeim szájából, mert TÉNYLEG elhitték, hogy ez bizony igazi süti. Még az ízét is érezték, és nem értették, miért kell megválniuk ettől a csodától. Kicsit már bánom, miért nem hagytam, hogy több homokot egyenek.)

Több Brecht-darabban is dolgoztak együtt Zsótérral, Enikő férfi szerepet is játszhatott, például az igen emlékezetes Szecsuáni jólélekben. Jelinek színdarabja, a Téli utazás, olyan feladatok elé állította, amelyekkel még soha nem találkozott, hetekig bontogatták a szöveget Zsótérral együtt.

A rengeteg közös munka után végül egy közös színészosztályt is vittek osztályfőnökként, és remekül kiegészítették egymást. (Szerencsére az osztályuk végezett már, így nem gyötörte meg őket annyira a mostani einstand.)

Hegedűs D. Gézával is rengeteget játszott, legalább tizenötször volt a felesége a színpadon. Enikőt a mai napig lenyűgözi Hegedűs D. munkabírása, mély szeretet van bennük egymás iránt.

Teljessé vált élet

Sok-sok kanyar után, Tóth József festőművész személyében, megtalálta élete társát is. Nyaranta együtt dolgoznak Becsvölgyén, a festőművész szülőfalujában, egy gyerekeknek szóló kreatív táborban. Intenzív közösségi élményt kapnak és adnak ezzel a település minden lakójának.

Enikő elkötelezett nagykövete a Nemzeti Vese Programnak. Évente kilencven gyereket táboroztatnak önkéntesként a férjével és még húsz segítővel együtt.

Azt mondja, rengeteget tanul a transzplantációra váró, vagy azon már átesett gyerekektől. Keresi a lehetőséget arra, hogy segíthessen.

„Teljessé teszi az életem. Szinte keresem a lehetőséget, hogy tegyek valamit másokért. Azt hiszem, a gyerekekért tudok tenni.”

A Rákospalotai Leánynevelő Intézetben is dolgozott az ott élő gyerekekkel. Azt mondja erről: „Nem tudom, hogy lehet egy gyerek bűnöző. Semmi a világon nem jut nekik. Az a bűncselekmény, hogy senki nem segített nekik.”

A gyerekek életét azóta is követi. „Hozzám nőttek.” Különleges engedéllyel még a Vígszínházba is elvihette őket. A legtöbbjük életében először volt színházban. Azt sem tudták, ráléphetnek-e a szőnyegre…

Mi a titok?

Ebben az írásban, és az elmúlt napokban, amíg rendszereztem az információkat ehhez a cikkhez, végig ez a kérdés motoszkált bennem. Mi a titok?

Most, a végére – azt hiszem –, megsejtettem valamit. Semmi és minden.

Maradjunk annyiban, hogy az emberi nagyság jutott legtöbbször az eszembe. És a bizonyosság: hogy élnek közöttünk igazi angyalok. Hálás vagyok azért, hogy személyesen is ismerhetek egyet közülük.

*

Eddig tartott a tegnap született írásom, és most sajnos – fájó szívvel – azt kell írnom, hogy az angyalok helye ezek szerint mégis az égben van. Isten nyugosztaljon, drága Börcsi!

Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Képek: Dömölky Dániel