–

A tesóm (B.) és köztem négy év van, ami pont ideális: idén ő épp érettségizik, én meg szakdolgozatot írok, mindeközben osztozunk a „gyerek”szobán. Az esetek többségében nem éltem meg hátrányként, hogy így alakult, valamelyest talán fel is készített ez az együttélés a kollégiumi évekre… Szerencsére a tesóságunk ideje alatt egy rövid parancsolgatós, majd verekedős korszak után igazi „sisterhood” telepedett közénk, így csak nagyon ritkán megyünk a másik agyára.

Pedig nem is különbözhetnénk jobban

B. rendszerető, introvertált, én meg egy notórius rendbontó (értsd: a cuccait szanaszét hagyó) extrovertált vagyok. A szobánk kissé eklektikus, hiszen mindkettőnk keze nyoma rajta van, és néhány berendezési tárgyon érezhető, hogy valaha voltunk kislányok, mindenesetre szívesen töltünk itt időt akár egyedül, akár közösen. Fekete-fehér poszterek, egész évben pompázó fényfüzérek, sok-sok párna és könyv, még több kacat; nagyjából ez jellemzi territóriumunkat.

Ez a kedves helyiség pedig a karanténos hónapok alatt számos új funkcióval örvendeztetett meg minket, hála B. mérnöki intuícióinak és az én képzelőerőmnek.

Az alapokon kívül – minthogy helyet ad a nyugodt alvásnak, olvasásnak vagy sorozatnézésnek, a nyilvánvalótól a „mi-sem-hittük-volnáig” sok minden történt itt.

Home office és homeschooling

Tudom, ez a páros, vagy legalább az egyik része nagyon sokatoknak ismerős. Lehet szeretni vagy utálni, látni benne a szépet és a rosszat egyaránt, nekem is vegyes érzéseim vannak, főleg mióta a szülői házban vagyok home office-ban. Ugyanis abban a faramuci helyzetben voltunk márciustól, és vagyunk november közepétől, hogy szűkebb családunk mind a négy tagja itthonról tölti hasznosan a dolgos hétköznapokat. Anyukám középsulis tanár, apukám vállalkozó, szóval az elmúlt időszakban gyakran tapasztaltunk tumultust a ház különböző pontjain.

B.-vel úgy ahogy, napról napra beosztjuk a szoba és az íróasztal használati jogát, a felosztásban természetesen a nagyobb volumenű események élveznek előnyt. Ilyenek tételesen a különórák és a megbeszélések, az online oktatást meg általában vele együtt élvezem:

két statisztika elkészítése között nosztalgiázom az aktuális tananyagon, vagy bulizok, amikor épp Pilvakert streamel magyarórán. B. pedig, ha úgy adódik, a munkatársaimmal együtt kuncog a sületlenségeken, amiket egy-egy meeting alkalmával összehordok. Azt hiszem, erre mondják, hogy win-win.

Sajnos a sok ülőmunkától – a megfontolt tervezés ellenére is – egy hatalmas csomó keletkezett a jobb lapockám alatt, nem kevés bosszúságot okozva. Igyekeztem DTK útmutatásai alapján enyhíteni a kínzó érzést, de végül egy masszőrt is fel kellett keresnem. Még jó, hogy emiatt csak a szomszédba kellett átugranom. Kisváros rulez!

Home gym – így lettem „karantornázó”

Szóval lett ez a csomó a hátamon, tenni kellett valamit. Mondjuk, már tavasszal is éreztem, hogy nem lesz jó vége, ha a napi nyolc óra munka/egyetem után még nyolc órát ülök pihenés gyanánt. Amíg Pesten voltam, legalább „lábbuszoztam”, hogy eljussak A-ból B-be, itthon ez sincs feltétlenül meg. Pont kapóra jött, hogy mama kutyája minden alkalommal farkcsóválva várja, hogy valaki pórázt ragadjon, és elvigye egy körre sétálni.

Egy idő után azonban kevésnek éreztem a napi pár ezer lépést, kellett valami intenzívebb, amiben hatékonyabban kiadhatom a felgyülemlett feszültséget, amiben feszegetem a határaimat, amelyek kezdetben a béka segge alatt voltak.

Olyan mozgásformára volt szükségem, ami teljes egészében átmozgat, nincs nagy hely- és eszközigénye, és mivel saját magamat nehezen motiváltam volna, fontos szempont volt, hogy számomra inspiráló személy tartsa az edzéseket, akitől kérdezhetek is.

Így kezdtem el aerobicozni egy volt iskolatársam online csoportjában. Vettem egy matracot meg egy pár kézisúlyzót, heti két alkalomra kineveztem a szobánk üres három négyzetméterét tornateremnek, és elszántan álltam be a laptopom elé a kezdőpozícióba. A mai napig nem tudom tökéletesen végigcsinálni az edzést, néha felrúgok ezt-azt, és sokszor megesik, hogy előtte nem akarózik átöltözni az edzős holmimba, bár nem mondanám, hogy ez a szoba miatt van. Nagyon komfortos, hogy még az edzőteremig sem kell eljutni. Az oroszlánszagot persze aztán percekig szellőztethetjük, de ekkora áldozatot bőven megér egy kis testi-lelki feltöltődés. Szeretném, hogy ez olyan hozadéka legyen a karanténnak, ami sokáig velem marad.

Házi( )buli

A szó legszorosabb értelmében. Kamasz éveimből sajnos kimaradtak az amerikai filmekben látott, egész iskolákat megmozgató, másnap takarítószolgálatot megkívánó macskajajos bulik. A barátaim nem igazán hívtak ilyenekbe, én sem tartottam ilyet. Egészen mostanáig!

A fél sulit nyilvánvaló okokból nem invitáltuk meg, de a húgommal piszok jó partikat rittyentettünk magunknak… a szüleink és a környék legnagyobb örömére. Hiszen tudjátok, a mi szomszédaink mindig jó zenét hallgatnak, ha akarják, ha nem. Ketten mulatni unalmasnak tűnhet, pedig nem az, viszont annál kényelmesebb: nincs értelme összeveszni a talpalávalón, jóval olcsóbb, kis mennyiségű alkoholból és rágcsából ki lehet jönni, és másnap sincs annyi eltakarítanivaló. A dekorálással sem kell sokat foglalkozni, a szobánkban ugyanis adott az esztétikai kényeztetés meg a hangulatkeltő fények. Az meg csak „cseresznye a koktélon”, hogy egy ilyen mulatozás után nem kell éjnek évadján hazabotorkálni.

A páros partikon túl, szót érdemelnek a zoomos dínomdánomok is, alkalomadtán ki ne vágyna új arcokra?! Hihetetlen, milyen könnyen hozzászokik az ember egy másik fajta „normálishoz”. Mára a „Csenge, csinálsz egy linket?” kérdés egyenértékűvé vált a „hol találkozzunk?”-kal, és játszi könnyedséggel koccintunk a képernyővel vagy boomerang-videón keresztül.

Viszont az ölelések, az egy helyiségben összpontosuló energiák nagyon hiányoznak. A hiányból rám törő szentimentalizmus pedig olyan felelőtlen kijelentésekhez vezetett, hogy megígértem nekik, ha vége ennek az egésznek, tartunk egy ablakokat zörgető házibulit.

DIY-nyelvvizsgaközpont

Ennek még csak a főpróbájáról tudok nyilatkozni, ugyanis holnap lesz az éles menet. (Szurkolni ér!)

Nem mindennapi élmény, ahogy a szobádban a lecsupaszított íróasztalodon két oldalról monitoroznak, miközben idegen szavak tömkelegével vívsz harcot. Állvány híján egy – a képen látható – tákolmányon fog helyet kapni a hátsó-oldalsó képet és hangot rögzítő kamera, elölről pedig egy szuperközeli, pixeles képet élvezhetnek majd a vizsgáztatók a nyugtalanul gondolkodó fejemről.

Ahhoz, hogy idáig egyáltalán eljussak, igazi hackerman lehettem, mindenféle programot le kellett tölteni, telepíteni, kikódolni, meg hangszórót tesztelni, egér- és billentyűmintát adni. Ja, és legalább tízszer elmondani a családtagjaimnak, hogy itt pénteken bizony vizsgáztatás lesz négy órán keresztül, lesznek szívesek házon kívüli elfoglaltságot találni.

Szó se róla, a nyelvtudásom is elég kopottas, legjobban mégis az internetkapcsolatban esetlegesen felmerülő malőrök miatt aggódom… jogosan (kisváros rulez). Mindenesetre elsején betoltam egy nagy tányér lencsét, muszáj, hogy szerencsét hozzon, ezért erősen bízom benne, hogy a vizsgát letudva, a fentebb leírtakhoz hasonló boldog bulit csapunk majd itt, a kedves kis szobánkban.

Deli Csenge

A képek a szerző tulajdonában vannak