– 

A mesékben, biztosan ti is hallottatok már erről, fontos feladat jut a legidősebb királyfiaknak. Néha a legidősebb, néha meg a legkisebb királyfi szokott elindulni szerencsét próbálni. Ferkó esetében, aki a legidősebb királyfi volt a saját családjában, a szerencsét próbálás azzal kezdődött, hogy át kellett kelnie Meseország kapuján, és meg kellett érkeznie ide, a mi emberi világunkba, hogy itt kezdjen új életet és segítsen a tanácstalan, buta, néha csak megtévesztett embereken.

Ferkó el is indult hát, hogy átkeljen a születés hatalmas, boltíves aranykapuján. Odalent a Földön már várták a szülei, Zsuzsi és Ádám, akik réges-régen maguk is király és királyné voltak, amikor még Meseországban éltek. Tudták jól, hogy Ferkó elindult feléjük, és mindennap díszítgették a szívüket, hogy készen álljanak a fogadására.

Ferkó felkötötte a kardját, felrakta koronáját, szép egyenesen, hogy ne billegjen, aztán felszegte az állát, és nekivágott az útnak lefelé. Híresen okos, jólelkű királyfi volt, ezért is küldte le őt a Mesék Ura a kiábrándult és folyton civakodó felnőtt világba.

Amikor Ferkó leereszkedett a földre vezető szivárványon, és elérkezett a születés aranykapujához, messziről megpillantotta leendő szüleit.

Futni kezdett a lejtőn, ám rohanás közben a koronája hirtelen lecsúszott a fejéről.

Megtorpant, visszafordult, hogy felrakja. Mégsem illő dolog korona nélkül érkezni! Értékes másodperceket vesztett ezzel, hiszen az aranykapu csak néhány percig van nyitva. Futott, még éppen odaért, ám ekkor meg a kardja akadt meg a cirádás, csavaros kapufélfában. Húzta-vonta, rángatta, elvégre egy királyfi mégsem állíthat be a világba kard nélkül! A kard az erő jelképe, Ferkó pedig erős volt és elszánt. A kapu már csak résnyire volt nyitva, ezért leendő szülei rántottak egyet rajta, és áthúzták őt ide, a túloldalra, ahol mi is élünk, és ahol most ti is hallgatjátok ezt a mesét.

Ferkó csodálkozva pillantott körbe. Sokkal szürkébbnek látott mindent, mint odaát, csak a szülei szemében ragyogott az a vakító és sziporkázó fény, amit korábban ismert.

– Szia, Ferkó! – mondták neki a szülei, és átölelték.

Ferkó nem válaszolt, hiszen az újszülöttek még akkor sem tudnak beszélni, ha odaát okos királyfiak voltak. Csak nézett kék szemével a mosolygó emberpárra, és ha meg tudott volna szólalni, bizonyára illő módon köszöntötte volna őket. Így csak annyit mondott, hogy öööő.

Fájt az oldala, sajgott a feje, hasogatott minden porcikája, hiszen az aranykapu megnyomta és lehorzsolta őt. Ennek ellenére nagy levegőt vett és megkezdte földi életét, ahogyan minden kisbaba. Tejet szopizott, büfizett, nézelődött. A szülei azonban hamarosan észrevették, hogy Ferkó királyfi nem úgy növekszik, mint a többi picurka. Nem ügyesedik olyan tempóban, mint a társai. Nehezen mászik, nem tud felülni, és beszélni sem akaródzik neki sehogyan sem megtanulnia.

Amikor néhány év múlva megérkeztek sorban a testvérei, ő még mindig aprócska baba volt. Először Zsolti, aztán Csenge született meg, és hamarosan lehagyták növésben Ferkót: így Ferkó nemcsak a legidősebb, de egyben a legkisebb királyfi is volt – és maradt is. 

A testvérei apránként megtanultak ülni, járni, futni, beszélni. Ferkó mindezeket a dolgokat nem tudta, csak feküdt, mászott és mosolygott. Egyvalaminek azonban birtokában volt. Óriási titkot mondok most el, hajoljatok csak egy kicsit közelebb!

Így, így jó lesz.

Szóval.

Suttogni fogok:

Ferkónál volt a Világpuszi.

A Világpuszi akkora nagy csoda, hogy amióta csak itt élünk ezen a bolygón, eddig mindösszesen tizenkét olyan ember született, aki birtokolhatta. Ferkó olyan szerencsés fiú volt, hogy ő lett a tizenharmadik kiválasztott! Napközben, ha ide-oda kúszott, vagy a testvéreivel ölelkezett, néha abbahagyta a játékot, és figyelmes arccal, halkan belecuppantott a levegőbe.

Különös dolgok történtek ilyenkor. Elmondok néhányat, jól figyeljetek!

Egyszer egy kislány éppen kutyát sétáltatott, és a parkhoz közeledve levette róla a pórázt. A kutyus át akart rohanni az úton, ahol robogva közeledett egy piros autó. Ferkó felnézett, elmosolyodott, és küldött egy Világpuszit a langyos, tavaszi levegőbe. Ebben a szent pillanatban a kutya megtorpant, visszaszaladt a gazdájához, a piros autó vezetője pedig lefékezett. Különös melegség járta át a szívét, kimosolygott a kocsi ablakán át a kislányra, sőt, a kutyára is külön, pedig nem is szerette az állatokat.

De voltak ennél furcsább esetek is. Az egyik Indiában történt. Leszakadt egy híd, és az autóbusz utasai majdnem a mélybe zuhantak. Ferkó, akit éppen fürösztött a mamája a fürdőkádban, hirtelen belepuszilt a levegőbe. Az autóbusz, csodák csodája, fennakadt a völgy hatalmas mangófáin. Felröppentek a riadt madarak a lombból, az autóbusz utasainak a tűzoltók segítettek kikászálódni a híd romjai alól. Senki sem sérült meg!

Ferkó megmentett egy repülőgépet a lezuhanástól, segített egy gumimatracos kislányon, aki messzire sodródott a Balatonban, egyszer pedig Világpuszit küldött egy vadásznak, aki éppen le akart lőni egy őzet. A vadász a levegőbe lőtt, aztán fogta a puskáját és kettétörte: örökre elment a kedve a vadászattól.

Ferkó anyukája egy ideje már sejtette, hogy a fia különleges képességekkel rendelkezik, ezért ha ismerőssel találkoztak, mindig odafordult a legidősebb, és egyben legkisebb királyfihoz:

– Köszönj szépen, Ferkó!

Ferkó ilyenkor ellőtt a levegőbe egy Világpuszit, csak úgy, vaktában.

Este aztán Zsuzsi, az anyukája, ellenőrizte az aznapi híreket, és azt olvasta, hogy a hazug és korrupt politikus lemondott. Máskor meg azt, hogy meggyógyult az Állatkert halálosan beteg elefántja. Hogy sejtelméről megbizonyosodjék, egyre többször kérte Ferkó királyfit, hogy üdvözölje szépen az embereket.

Ferkó, akit tízéves kora ellenére is babakocsiban kellett tolni, halvány mosollyal nyugtázta a kérést, és már repült is a Világpuszi.

A földgolyó különféle pontjain egymást érő csodák, és a Ferkó királyfi közötti összefüggést csak kevesen tudják. Ferkó szülei, a testvérei, a nagyszülei, a barátok, – és most már ti is. Ezután ti ismeritek a titkot, és ha nem is találkoztatok még személyesen Ferkóval, annyit azért sejthettek, hogy talán nem véletlenül gurult le annak idején a fejéről a korona, és nem véletlenül akadt be a kardja az aranykapuba. Ha délceg királyfi volna, olyan, mint a többi, nem legkisebb és nem legidősebb királyfiak, akik itt ugrabugrálnak, szaladgálnak közöttünk, akik dzsúdóedzésre járnak, fociznak, moziba mennek, akkor hogyan őrizhetné meg épségben a Világpuszit, hm?! Hogy vigyázna rá, hogy el ne vesszen? Sehogy. Hiszen az pici, sérülékeny, puha, és bizony a legkisebb gonoszágtól vagy irigységtől is erejét veszti! Nem őrizheti azt akárki: komoly, életre szóló megbízatás ez.

De így! Így, hogy nála van, és vigyáz rá, így minden áldott nap történik valami csodálatosan jó a világban. Ferkó pedig hallgat, figyel, mosolyog, mint a kortalan bölcsek, vagy mint az igazi, született királyok, akikről korona nélkül is sejti mindenki, hogy sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól.

Tóth Krisztina