„Nem szólhat arról egy élet, hogy azt gyógyítom, amit elszenvedtem” – Út a tehetetlenségtől a megbocsátásig

–

Parti Judit: Milyen a viszonyod a testedhez?

Névtelen Nő: Engem abszolút nem zavar, ha anyaszült meztelenül kilépek a zuhanyzóból, és végigcsattogok a gyerekeim előtt. Amúgy is sokat beszélgetek velük mindenről. A testről is. Nincsenek köztünk tabuk.

P. J.: Te is ezt kaptad otthon? Nyíltságot?

N. N.: Nem. Pont az ellenkezőjét csinálom, mint amit otthonról kaptam. Gyárban dolgozó szülők gyereke vagyok, ők úgy voltak a gyerekséggel, hogy „azt ki kell nőni”. Ezzel szemben nekem kapcsolódási heppem van, és hogy ne legyenek titkok, az fontos igényem.

P. J.: Mit jelent számodra az átláthatóság? Tapasztaltad ezt apukádon?

N. N.: Nem voltam jóban apuval, de ezt ő nem tudta. Azért nem derült ki számára, mert én nagyon jó kislány voltam. Hogy milyen jól tudok hazudni, az félelmetes. Sokáig tudok jól viselkedni. Nem vagyok rá büszke.

P. J.: Meg akartál felelni a szüleidnek?

N. N.: Nekik jó kislány kellett. Nem volt egyszerű életük – és ezt sokszor el is mondták. Volt egy életük előttem, tele titkokkal és nyomorúsággal: én ezt nem akartam tovább nehezíteni. Aput sem akartam elkeseríteni azzal, hogy nem tartom túl nagyra. Négy-öt éves koromból van olyan élményem, hogy nagyon szerettem őt, rajongtam érte. Aztán fölocsúdtam, és olyan nyolcéves korom körül ráébredtem, hogy apu nagyon nem jó ember.

P. J.: Hogyan jöttél rá nyolcévesen, hogy nem jó ember?

N. N.: Nagyon türelmetlen volt, ivott.

Egy gyerek szemszögéből az alkoholista ember félelmetes, mert sosem tudod, mi következik. Nagyon féltünk tőle, a haragjától. Ha nem voltál óvatos, ügyes, akkor kaptál a haragjából. Én nem abból kaptam. Engem molesztált.

P. J.: Erre tisztán emlékszel?

N. N.: Képek maradtak meg erről. Nehéz nyakon csípni a molesztálás mikéntjét, mert annyira nem tiszta ügy. Azt is nehéz visszakeresni, hogyan kezdődött, mert az apádat mindenképpen fel akarod menteni. Legalább azzal, hogy „ő csak így tudott szeretni”: nekem a bátyám szólt, hogy ez nincs rendben. Ha molesztálnak, veled nő annak a tudása, hogy ez van, és nem érted igazán.

P. J.: Mire emlékszel? Mit csinált veled?

N. N.: Anyu tizenkétórázott három műszakban; a szüleimnek kétszemélyes ágya volt. Amikor óvodás voltam, és anyu éjszakázott vagy későn ért haza, apu mindig kérdezte, hogy akarok-e ott aludni. Nagyon szerettem, amikor anyu mellém bújt, ha megjött, úgyhogy akartam. Egy idő után ki tudtam kalkulálni, hogy mikor nem jó ott aludni, és akkor már menekültem. De beosont a szobámba is, és matatott alul. Dörgölte a hátamhoz, a combomhoz a szerszámját, és puszilgatott.

Nyolcéves koromtól már volt bennem undor, meg annak a tudása, hogy ez titok, amiről nem beszélhetek anyukámnak.

Van olyan emlékképem, amikor tizenkét éves voltam, és elővette…

P. J.: Te hogyan reagáltál?

N. N.: Szörnyű volt. Vonaton jöttünk haza egy esküvőről, apám nagyon be volt rúgva. A földön ültem, ő szemben; anyám és a testvérem máshol szálltak föl. Elővette, én elkezdtem nagyon sírni, és akkor eltette. Nem emlékszem, hogy jöttünk ki ezekből a helyzetekből. Napokig nem szólt senki senkihez valószínűleg. De a megbocsátásról már sokat tudok.

A részeg ember szörnyeteg, és ami a fejében van, az teljesen gát nélkül szakad ki. Nem tudod, hogy a cselekvéseit mi indokolja. Lehet, hogy neki nem az fordult meg a fejében, hogy hazaérve hülyére veri a bátyámat, de ez történt,

és mi utólag próbáltunk valami keretet rakni köré: biztos azért, mert egyest kapott. De lehet ez indok?

Engem rajongásig szeretett, csak azért, mert lány vagyok. Engem nem vert meg sosem. „Csak” molesztált.

P. J.: Mivel mentetted föl apádat?

N. N.: Hogy ő itt tartott. Gyermekinek láttam, kicsinek. Az az ember issza magát erősre, aki belül picike, és kell neki a bátorítás. Anyukám bemenekült a nappaliba, apukám bemenekült a kocsmába, a bátyám bemenekült a szobájába.

Talán én ezért szeretnék kapcsolódni mindenek felett.

P. J.: Honnan volt erőd ahhoz, hogy végigjátszd a jókislányszerepet?

N. N.: 

Erő kell hozzá? Ezt én túlélési stratégiának gondolom. Ezt kívánták az érdekeim.

P. J.: Mikor kezdődött benned a megbocsátás? Mikor tudtad kimondani azt, hogy szükség van a megbocsátásra? Mert ellened itt komoly dolgokat követtek el.

N. N.: Amikor láttam, hogy apám bűnhődik. Elkezdtem felfedezni akkor az igazságot. Sokszor könyörtelennek gondolom a világot, sokszor nem ott jön vissza a „bevétel”, ahonnan várod.

Amikor anyukám elment, apám nagyon magára maradt; akkor 54 éves volt, és hozzám jött panaszkodni. Amikor sírt, hogy szerette anyut, megsajnáltam, mert én elhiszem, ha sírnak. Nem látok feketén-fehéren.

Egyrészt arra gondoltam, hogy igazságtalan az élet, hogy ő maradt életben, és nem anyu. De akkor mégis elkezdtem azt érezni, hogy dolgom van ezzel az emberrel. Ő nagyon egyszerű, „eszem-iszom” ember volt.

Aztán nőzött is, és el is mondta, hiába könyörögtem, hogy ne tegye. „Apukám, nagyon szépen kérlek, ne mondd el nekem, mit csinálsz a Klárikával.”

P. J.: Hogy bírtál ezekben a helyzetekben benne maradni?

N. N.: Csak azzal a tudással, hogy nekem ezzel dolgom van. Kimenni egy ilyen helyzetből akkor tudsz, ha az jelent valamit a másiknak. Ha tényleg úgy halunk meg, ahogy éltünk, akkor nekem a méltóság az komoly életcélom. Mert láttam, hogy az apukám nagyon gusztustalanul ment el. Fontos, hogy az utolsó pillanatom is megosztható legyen. 

P. J.: Sokat gondolsz apukád utolsó időszakára?

N. N.: Dokumentáció szintjén nagyon sokszor végiggondolom. Félelmetesnek és tanulságosnak találtam.

P. J.: Mikor bocsátottál meg neki?

N. N.: Amikor beengedtem újra a lakásomba, az életembe, akkor én már nem haragudtam.

Kicsit mindig azt éreztem, hogy apám ölte meg anyut. Ne érts félre, szívinfarktusban halt meg édesanyám, de amikor ő elment, nagyon tudatosan kezdtem azon dolgozni, hogy megbocsássak az apámnak, különösen azért, mert úgy láttam, hogy nincs tudatában annak, mennyire nyomorult. Azt gondolom, hogy ő mindig is megerőszakolta az anyukámat. Egy zsarnok volt.

Amikor anyu elment, akkor volt esélye, hogy ezt mérlegre tegye, hogy lássa: tőle félnek, és tőle undorodnak az emberek. Apám nem érzékelt sokat más emberekből maga körül. Az életének a jó része én voltam – ezt meg akartam neki adni. Így tudtunk csak összekapcsolódni. Nem dolgunk ítélkezni.

P. J.: De nehéz megtenni.

N. N.: Hogy miért nyúlt be a bugyimba, azt sosem kérdeztem meg tőle. Valahol van egy skizoid része az egésznek, hogyha valami nagyon fáj, azt le tudod választani. Nem szólhat arról egy élet, hogy azt gyógyítom, amit elszenvedtem. Az ott az apámról szólt, az ő gyengeségéről, az ő defektusáról.

Apám mindig gyomorfekélyes volt. A szódabikarbóna rendszeres szereplője volt az életének. Hatvannyolc éves volt, amikor újra kezdett fájni a gyomra. Az lehet, hogy már a ráknak az előszele volt. A panasz, az életuntság, a haszontalanság érzése komoly melegágya lehetett az ő betegségének.

A munkahelyemen voltam, amikor felhívott azzal, hogy vért hányt. Rohantam. A lakásba lépve azt láttam, hogy az apukám a földön fekszik, körülötte egy vértócsa.

Ahogy megjött a mentő, az egyikük félrehívott, és azt mondta: „Asszonyom, komoly baj van”. Amikor elvitték a mentősök, visszamentem a munkahelyemre. Tanító vagyok. Nem részletezem, de azt éltem meg, hogy a tanítványaimnak ezzel adtam egy szeletet az életből, beavattam őket valamibe, ami számukra különleges. Nem beszéltünk erről többet, de két nappal később tizenkét e-mailt kaptam szülőktől. Egy-egy sort. Valaki csak annyit írt: imádkozunk. Onnantól kezdve az apuval nagyon sokat kellett „babázni”. Elszégyelltem magam, hogy itt van ez az ember pőrén előttem, és vállal mindent – én pedig képes vagyok kívülről nézni őt. Tartottam a lavórt, amikor neki lenyomtak egy csövet a torkán, szorította a karomat, az orvos pedig közölte vele: „Magának tumora van”. Nem is mondta túl kedvesen. Közben pedig, hát… hogyan mondaná? Kihúzta a csövet, az apám újra sugárban hányt, megint vért. Mindenem véres lett, és az volt bennem, hogy ezt nem szabadna kimosni. Játszotta a nagyfiút, amikor kijöttünk.

Áprilisban kapta meg a diagnózist, júniusig nem történt semmi; majdnem megőrültem.

Aztán elkezdődött a terápia, egészen jól bírta. Egy hónappal később jött a második, és ott minden megváltozott. Mire a kórházba értem, már több történet is forgott közszájon arról, hogy mi történt: az apám ágyhoz volt kötözve, és nekem azt mondták, hogy megbolondult. Akkor hazahoztam – de nem tudtam vele kapcsolatot teremteni, másnap felhívtam az onkológiát, hogy segítsenek, képtelen vagyok ellátni. Berendelték a pszichiátriára. Akkor láttam utoljára ébren: másnap, amikor bementem látogatni, begyógyszerezve, bepelenkázva találtam, így vitettem át a fújtatva ziháló apámat mentővel egy hospice házba. Szégyenlem, hogy így van, de nem tudtam közel lenni hozzá, mert az undorom mindig közbeszólt. Arra gondoltam, milyen szép lenne, ha puszilgatnám az arcát – de nem tudtam megtenni. Beszélni is szerettem volna hozzá, de nem tudtam.

P. J.: Mi változott benned? Amikor a mentősfiú mondta neked, hogy vége van, mi változott az apáddal kapcsolatban?

N. N.: A tehetetlenség érzésén túl volt egy anyatigris korszakom, de végül csak a szeretet marad.

P. J.: Tudtad szeretni?

N. N.: 

Nem tudom rőfre mérni. Nyilván más volt, mint amikor anyu ment el, itt főleg méltatlanságot éreztem: nem így kellett volna. Láttam apámból kimenni a reményt, az rossz volt. Nem maradt közös, kiépített nyelvezetünk. Nem voltak megosztandó gondolatai velem.

P. J.: Most hogyan gondolsz rá vissza? Amikor először beszéltél erről a történetről nekem, úgy ágyaztál meg neki, hogy ez gyönyörű.

N. N.: Az. Meg kell érni, hogy az ember tisztelni tudja azt, ami a halál, és ami vele jár. Olyan, mintha bekukkantanál egy függöny mögé. Úgy szoktam rá gondolni, mint egy anya. A gyerekemnek látom.

P. J.: Mi van benned belőle?

N. N.: Sok minden. A külsőmben apám női rokonainak a jegyeit hordozom. Lelkes tudok lenni, mint ő: nagyon tudott örülni, míg nem lett hullarészeg.

Ha a szomszédom lett volna, jó kapcsolatunk lehetett volna. Így az első, ami róla eszembe jut, hogy szégyenlem.

P. J.: Mit mesélsz a gyerekeidnek róla?

N. N.: Sokat láttak belőle, de a lányaim szerencsére nem sajnálnak, és ez jó. Borzasztó lenne, ha sajnálnának.

P. J.: Ha azt mondom, hogy örökség, mi jut eszedbe? Mi az apai örökséged?

N. N.: Talán a szabadságszeretet. Csak máshogy értem, mint ahogy ő…

Parti Judit

Kiemelt képünk illusztrácó - Forrás: Getty Images/Willowpix; Crispin la valiente