Fiala Borcsa: Gyanta- és karamellillatú szívutazás – WMN-naplók

–

Kislány koromban, ha nem az apukámmal nyaraltam a Balatonnál, vagy az anyai nagymamámmal a Csillaghegyi strandon, a Margit-szigeten vagy Királyréten, az üdülőben, akkor Komáromban töltöttem hosszú heteket Sári húgommal és a két unokatestvéremmel az apai nagymamánknál. Róla annyira kevés emlékem van, hogy a múltkor konstatáltam, szégyenszemre a rendes nevét sem tudom. A szomszédok Zsuzsa néninek hívták, nekünk Kezicsókolom, Mamika volt, a leveleken pedig Fiala Albertnéként szerepelt. De hogy milyen néven látta meg a napvilágot? Már egyre kevesebben vannak, akiktől megkérdezhetném.

A másik nagymamámmal ellentétben vele sohasem voltak nagy beszélgetéseink, de még kicsik sem, nem szerveztünk közös programokat – a kapcsolatunk megragadt a felszínen és az operatív ügyek mentén: reggeli, ebéd, vacsora, vagy mosogatás utáni kötelező törölgetés, este fürdés, nyolckor szigorúan villanyoltás, csak a kis vukos lámpa maradhatott égve, keddenként pedig levélírás a szülőknek… Egyébként pedig bizonyos szabályok betartása mellett azt csinálhattunk, amit akartunk.

Mi voltunk a nyár királyai.

Koppánymonostorban nem sok veszélynek voltunk kitéve: a Kisház, ahogy hívtuk a fából eszkábált vityillót, álmoskásan ücsörgött a gyantaillatú fenyőliget közepén, a kertben még álmoskásabban heverészett egy hosszú, munkás élet megkoronázásaképp a nagypapám – vele ha lehet, még kevesebb kontaktunk volt, mint a nagymamával –, aki szigorú volt, szűkszavú és érzelmektől mentes, egy rideg férfi, aki ha tehette, nem nagyon szólt hozzánk. Egy másik nyugszéken a nagymamám ücsörgött, ipari mennyiségben töltögetve formabetűivel a keresztrejtvényeket.

Sok tulajdonságát neki sem tudom felidézni a szigorúságon túl, talán csak egyet: ő volt a spórolás és az újrahasznosítás nagyasszonya. Semmi nem veszhetett kárba, még a születésnapi és karácsonyi ajándékokat is úgy kellett kibontanunk a cellux mentén, hogy a papír ne szakadjon, így fel lehessen használni újra és újra. Minket, gyerekeket amúgy egy cseppet nem zavart, hogy magasról tesznek ránk az ősök, sőt. Örültünk, hogy békében rajcsúrozhatunk a környéken, a gyíkok kergetésében, fenyőtoboz-háborúban, pecázásban és bringázásban pedig igyekeztünk annyira megéhezni, hogy aztán le bírjuk gyűrni a nagymama vegetaízű kosztját.

Idén nyár elején aztán, ahogy eszembe jutottak ezek a réges-régi gyerekkori nyarak, egyszer csak azon kaptam magam, hogy képzeletben szinte mindig ott járok Komáromban, és mint annak idején, ahogy felvettük a Duna-parti kavicsokat, hogy megvizsgáljuk, elég szélesek és laposak-e ahhoz, hogy kacsakőnek használjuk őket, úgy szedegettem elő ezeket az emlékdarabkákat, immár három pár szemmel is elemezve őket: az egykori fürdőgatyás kisgyerek nosztalgiájával, a felnőtt-szülő fennakadó szemöldökű vizslatásával, és az író objektív, boncoló tekintetével. Ráébredtem ugyanis, ez a helyszín, ezek a karakterek, a kisváros, ami metropolisznak tűnt a szemünkben, ha néha-néha bemehettünk a nagymamával az ötajtós Trabival pöfögve, és a hűvös, komótos Duna mellett csordogáló élet hangulata újragyúrva és átdolgozva remek alapot szolgáltat egy nyaralós kalandregényhez. És legalább lesz hivatalos kifogásom is reggel öt és hét között (ilyenkor van időm a könyveimen dolgozni) visszautazni 1987 nyarára, Koppánymonostorba, hogy a felnőtt énemet hátrahagyva

ismét fára mászhassak, barackot lophassak, a körmömmel keresztet nyomhassak a pirosan dudorodó szúnyogcsípésekre, vagy hason kúszva kiosonhassak az unokabátyámmal, keresztül a nyekergő padlón a lépcsőfeljáróig, ahonnan suttyomban rá lehetett látni az Orion tévére a nappaliban, amiben épp a Shogun ment esténként.

A könyv írása közben pedig egyre nagyobbra duzzadt bennem a honvágy: de jó lenne visszalátogatni gyerekkorom egyik fontos helyszínére, magamba szívni a felejthetetlen fenyőillatot, keresztülsétálni a szúnyogoson ki, egyenesen a Dunához! Vajon sokat változott a környék? Visszajönnek majd olyan emlékfoszlányok, amiket réges-rég eltemettem magamban? El fogok tévedni, vagy a lábam ösztönösen tudni fogja az utat?

Ám amilyen lassan hömpölygők és végtelenbe nyúlóan szabadok voltak a gyerekkori nyaraim, olyan feszes tempójúak lettek a felnőtt napjaim. Hiába született meg bennem a vágy egy komáromi kirándulásra még június elején, egészen november közepéig nem tudtam rá sort keríteni. Akkor viszont csodás partnerem akadt e múltbeli kiruccanásra: a WMN marketingvezetője, Judit ajánlotta fel, hogy elkísér. Becsületes (és roppant hálás) haspók lévén természetesen azonnal körbeérdeklődtem gasztroismeretségi körömben, hol van jó étterem Komárom környékén, gondoltam, cserébe a fuvarért és a kedves társaságért, megvendégelem Juditot. Pechünkre azonban épp az indulás napján hozták meg a szigorú járványügyi intézkedéseket: minden étteremnek legalább egy hónapra be kell zárnia. Ez azonban csak kismértékben szegte kedvemet, gyors B tervet eszkábáltam, telepakoltam a hátizsákomat annyi válogatott finomsággal, hogy ha eltévednénk és véltetlenül Ukrajnában kötnénk ki egy hónapra, akkor se kelljen kétségbe esnünk. 

Abban a pillanatban, hogy letértünk a főútról és rákanyarodtunk az Erdő utca felé vezető földútra, rájöttem: kár volt azon aggodalmaskodnom, hogy megismerem-e harminc év után is a környéket.

A három évtized ugyanis úgy múlt el, úgy léptünk át egy új évezredbe, született meg az internet és globalizálódott a világ, hogy Koppánymonostorban – legalábbis első pillantásra – semmi nem változott.

Az út menti akácfák, a régi nyaralók, a Duna holtágán ringatózó csónak is épp olyan volt, ahogy annak idején hagytam. De még a Kisházon is alig volt észrevehető a tulajdonosváltás, leszámítva, hogy valaki a ház frontjára épített egy pincébe vezető ajtót, és a nagybátyám kardvirágainak sincs már nyomuk. Judittal kisétáltunk a Dunához is, mellbe vágott a végtelen csend. Elképesztő béke és nyugalom szállt meg, boldog voltam, hogy újra ott lehetek. Aztán füstölt lazacos tortillatekercseket majszolgatva elindultunk visszafelé, ezúttal a „köves úton”, ahová gyerekként szigorúan tilos volt kijönnünk felnőtt kíséret nélkül. Az ottani házak is mintha mind ugyanazok lettek volna, pár kivételtől eltekintve… akadt meg csillogó szemem egy ígéretes portán. Étterem, büfé – hirdette nagy betűkkel, mellette egy még szemet gyönyörködtetőbb tábla, rajta a felirat: Nyitva.

Hátha még idáig nem jutott el a még csak pár órája életbe lépett szigorítás! – örvendeztem. Mit számít, hogy a hátizsákom tele van minden földi jóval, ha megtaláltam az ország egyetlen, még nyitva lévő éttermét! „Gyere, gyere, gyorsan, azonnal menjünk be!” – húztam magam után Juditot, ki tudja, mikor kaparinthatunk étlapot újra a kezünkbe, ki ne hagyjuk ezt a páratlan alkalmat! Az utcafront bejárati ajtaja azonban zárva volt, de engem ez sem tántoríthatott el, megkerültem az épületet és oldalról próbáltam bejutni. Az ablakon keresztül bizakodva láttam, bent hárman levest szürcsölnek. A szívemben örömtüzek kaptak lángra! Az ajtó azonban mintha itt is zárva lett volna, kopogtatásomra aztán egy zavart, maszkos, ázsiai fej kukucskált ki a résen, és tört magyarsággal érdeklődött, mégis, mi a frászkarikát akarok. Ebédezési igényemet szomorúan elutasította, hiszen az új rendelkezések értelmében zárva kell hogy tartsanak. A remény még egy utolsót pislákolt bennem. „Esetleg egy kávét? Azt kaphatnánk? Csak így, a résen keresztül! Az illúzió kedvéért” – fogtam könyörgőre. A mandulaszem a hófehér maszk felett megértőn pislogott, majd eltűnt az épület mélyén.

Pár perccel később újra megjelent a pasas, kezében két műanyag pohárral, benne gőzölgő barna lötty. A maszkomon keresztül is felismerem a 3 in 1 porkávé gejl, gyárikaramell-illatát.

– Mennyivel tartozom?

A fickó egy darabig hezitált, majd kibökte:

– Ezer.

Hát, így mentem vissza a gyerekkoromba egy olyan túra során, aminek a mozzanatatától számtalan ponton is a szívéhez kapott volna a nagymamám: hogy én a köves úton (de felnőtt kísérettel, Mamika!) pocsék, agyoncukrozott kávét vegyek egy koppánymonostori ázsiaitól! „Borcsikám! Azért ez hallatlan!”

Fiala Borcsa