Balatoni József: Igen, ez van, dadogok! És nem maradok csendben!

–

Azzal a régi írással nem volt más szándékom, csak annyi, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a dadogás olyan állapot, amivel semmi mást nem lehet tenni, csupán el lehet fogadni. Persze addig, hogy én magam is elfogadhassam, nagyon hosszú és elég küzdelmes út vezetett.

Gyerekként az ember nagyon megszenvedi a dadogást

Sok gyerek érintett, szerettem volna nekik én is példát adni arra, hogy a dadogást is el lehet fogadni, lehet vele együtt élni, sőt lehet ezzel sikeresnek is lenni. Hosszú ideig tartott, amíg elértem erre a pontra:

ma már nincs gyomorgörcsöm, ha beszélnem kell, nem érzem azt, hogy ég az arcom, remeg mindenem, ha meg kell szólalnom.

Ahhoz is évek kellettek, mire a műsorvezetők, újságírók már nem szemlesütve, mély zavarban érdeklődnek arról, hogy kérdezhetnek-e a dadogásról, beszélhetnénk-e róla. Mintha nem lenne amúgy egyértelmű a helyzet. 

És most, 2020-ban újra erről kell írnom

Van olyan, amikor nekem is fájnak az ezzel kapcsolatos megnyilvánulások, nem is annyira magam miatt, hanem pont azokért, akik még küszködnek az önelfogadással.

Nemrégiben történt, hogy egy reggeli rádióműsorból felhívtak. Szakmai kérdésben, a különórákról fejtettem ki a véleményemet. Nem volt semmi gond, el is mondtam, amit gondolok. Aztán véletlenül megláttam a rádió oldalán egy kommentet, ami annyira dühített, hogy nem bírtam válasz nélkül elmenni mellette. A kommentelő számonkérte a rádiót, hogy

„Miért egy dadogóst kellett megkérdezni, miért nem lehetett egy »normális« embert megszólaltatni”. Persze, közben „megdicsért”, milyen ügyesen koncentráltam – annak ellenére, hogy dadogok.

Talán ez a megalázó dicséret verte ki nálam igazán a biztosítékot

Később aztán próbált az illető abban tetszelegni, hogy „ő nem előítéletes, inkább csak azokat képviseli, akik tényleg azok”.

Odáig ment, hogy „egy dadogós ember mellé, ha beszélnie kell bárhol, mindenképpen kell egy nem dadogós, mert úgy hiteles, amit mond”.

Igen, jól olvassátok: egy dadogós mondandója önmagában nem ér semmit, kell mellé valaki, aki nem dadog, és ezzel validálja a mondanivalóját. Sőt, a végén már ott tartott a kedves kommentelő, hogy „miattam nevetik ki és ítélik el a pedagógusokat, én rontok a pedagógusok helyzetén azzal, hogy megszólalok, maradjak inkább csendben”.

Azok a szavak, amikor akkor eszembe jutottak, élő adásban biztosan nem szerepelhettek volna, kisípolták volna mindegyiket. Vagyis… néha biztos meg kellett volna szakítani, hiszen dadogok, és akkor a sípszó is szakadozzon már.

Bovier Gyuri barátommal (kerekesszékes teniszező, blogger) meg is beszéltük, hogy akkor mi jól összeillünk, mert én tudok járni, ő meg nem dadog, így aztán kiteszünk egy „normális” embert.

Szörnyű, hogy még mindig itt tartunk

Annyira álszent, amikor valaki toleranciát hirdet magáról, ebben akar tetszelegni, viszont a mondandójában mindig ott van egy „de”.

Nem, a toleranciában nincs „de”.

Nem mondjuk azt, hogy „én nem utálom a dadogósokat, de azért a tévében ne szerepeljen”. Mert aki ilyet mond, baromira nem toleráns, hiába hiszi ezt magáról. Ugyanúgy kirekesztő, mint aki azt írja, hogy utálja a dadogósokat. Sőt, aki kimondja, hogy utál minket, legalább őszinte, nem mismásol.

Az ilyen embereknek üzenem: csak azért sem kussolok!

Sőt, büszkén kiállok és beszélek! Nem vagyok hajlandó kellemetlenül érezni magam egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek. Nem engedem meg, hogy az előítéletes emberek elvegyék a kedvemet attól, amiben hiszek, amiben jó vagyok, csak azért, mert nem vagyok tökéletes. Nem is leszek az soha, és akkor sem lennék, ha nem lenne beszédhibám.

Igenis, beszéljenek a dadogósok! Akinek meg ez bántja a fülét, vagy nincs türelme kivárni, míg elmondják, amit akarnak, az kapcsolja ki a rádiót vagy a tévét!

Ne bántsuk már egymást olyan dolgokért, ami adott és megváltoztathatatlan! Meg egyáltalán… azért se, ami megváltoztatható, sőt más miatt se… A legjobb az lenne, ha semmiért se bántanánk egymást. És pont.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images