Ha minden száz emberre jutna egy Harisnyás Pippi, boldogabb és empatikusabb lenne a világ

–

„– Szabad itt kézzel enni?

– Felőlem – vont vállat Pippi. – Bár én a régi és bevált szokáshoz tartom magam, és inkább szájjal eszem.”

Természetesen Pippinek óriási a rajongótábora, így nem feltétlenül szükséges őt rögtön az elején védelmembe venni, mégis megannyi vádaskodás érte már elképzelt élete során:

egyesek szemében volt már anarchista, a képtelen és veszélyes családmodell lovas(!) mellszobra, a gyermeki engedetlenség és önfejűség káros megtestesítője és megerősítője, a társadalmi normák soha be nem tartója, egyáltalán a minden gyermekre veszélyes MÁSSÁG jelképe, és még sorolhatnám a végtelenségig. Hiszen ami furcsa vagy más, az nehezen elfogadható sokak számára, úgy tűnik, még akkor is, ha meséről van szó.

Főleg olyan meséről, ami a maga egyszerű módján még az én felnőtt életemet is sokszor befolyásolja, hiszen számtalan nehéz élethelyzetben nem az ugrik be nekem, hogy most vajon mit tenne a megingathatatlan Jeanne d’Arc, hanem az, hogy mit tenne ez a felemás harisnyás, tisztaszívű, de bátor kislány? Ma már azt is értem, hogy miért van ez így, de erre a későbbiekben térek vissza. Addig fontosabb dolgunk van!

Először is tisztázni kell, hogy Pippi alakja elsőként nem Astrid Lindgren, hanem a kislánya, Karin fejében született meg az esti mesélések során és a teljes nevét is közös munkával dolgozták ki az estéken át szövött mesélés folyamán. Lehet máris megkapaszkodni, mert anyakönyvi kivonatán egy királyi családnévnek megfelelő szóhalmaz szerepelhetne, miszerint Pippilotta Viktualia Rullgardina Krusmynta Efraimsdotter Långstrump, magyar fordításban pedig Harisnyás Pippilotta Citadella Intarzia Majolika Ingaóra – ez a becsületes neve. A két név nem feltétlenül fedi egymást, de nézzünk szembe a ténnyel, hogy mindkettő csodásan hangzik… amíg be nem mész ezzel egy ügyfélkapuba új személyit készíttetni. Bár ilyenekre egy vérbeli Pippinek nem is lenne szüksége, ugye?

„Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre.” (A. L.)

Az anya-lánya közös mesélős estjei során kiforrott nem épp hétköznapi név mellé szépen lassan kialakult a hasonlóan egyedi külseje, személyisége és története is, melyet Astrid Lindgren egy bokaficam és ágyhoz kötöttség következtében unaloműzőként, a főhős és a gyermeke iránti szeretetből és tiszteletből jegyzett le, és öntött végső formába. Az első kiadó elutasította, a második is, végül a hatodik már nem. Hát, ők jártak jobban… Pippit mára az egész világ ismeri, több mint nyolcvan nyelvre fordították le a történeteit, és sikere máig töretlen.

Hogy mi a titka? Nos, ő nem a mesékből megszokott erkölcsi idol, nem igazodási pont, annál is inkább, mivel a szabályok betartása, de néha még a megismerése is nehezére esik, ugyanakkor

soha, semmilyen körülmények között nem tűri a gyengék, az elesettek bántalmazását, nem néz le senkit, és nem bíráskodik senki felett.

Bár ő a világ legerősebb kislánya – állítólag hatalmas erejét édesapjától Harisnyás Efraim (Kapten Efraim Långstrump) hajóskapitánytól örökölte, aki egy nemlétező ország, Kurrekurredutt fekete uralkodója – Pippi sosem vág fel az erejével, de a lovát simán felemeli, és különleges képességét önvédelemre, illetve mások oltalmazására használja.

Pippi okos, de tanulatlan. Nem bírja az iskola kötöttségeit. Pippi egyedül él, teljesen ad hoc napirend szerint a Villekulla villában Nilsson úrral, a majmával és a lovával. Pippinek van egy bőröndnyi pénze, de soha nem költi olyan dolgokra, amik a látszatvilágát szebbé vagy csábítóbbá tennék a társadalom és a felnőttek szemében. Ő úgy boldog, ahogy van. Úgy örül bárminek, ahogy egy igazi gyermeki lélek. Rajta nem fognak (ki) a társadalmi szabályok, ugyanakkor senkinek nem kíván ártani. Nem csoda tehát, hogy Pippi kinyit egy új világot a szomszédjában élő testvérpárnak, Tominak és Annikának, akik mindenben az ellentétei, akik megtanultak viselkedni, szót fogadni, szabályok és rendszer szerint élni, és bár jó körülmények, szerető és óvó család veszi őket körül, de valami hiányzik az életükből. (A hiánnyal amúgy csak akkor lesznek tisztában, amikor megérkezik az új szomszéd, és kérdések nélkül megosztja velük a gondolatait, az életét, a szokásait, a vadregényes kertet, a kalandokat, az élet saját maga által kreált rendjét, jobban szólva: rendetlenségét.)

„Azt pedig elhiheted nekem, Tomi, hogy zongora nélkül zongorázni borzasztó nehéz, rengeteget kell gyakorolni, mire megtanulod!”

Gondolkodtam utólag, hogy vajon miért is fogott meg engem Pippi alakja ennyire. Már tudom.

Mire olvasni tudtam, mire megkaptam az első Pippi-könyvemet, addigra már inkább voltam Tomi és Annika, mint a minden gyermekben élő öntörvényű, szabad, de jóságos Pippi. Inkább voltam a társadalom tagja, mint a normák felett öntudatlanul álló gyerek. Inkább lettem mindettől gyenge, mint erős.

Az is meggyőződésem, hogy Pippi ereje nem valóságos fizikai erő igazából, hanem a gyermeki szabadság és végtelen fantázia ereje. 

„(...) lehet az embernek hatalma anélkül, hogy visszaélne vele. Ez az egyik legnehezebb dolog az életben.” (A. L.)

Visszaemlékezve gyerekkoromra, én is megannyi egzotikus állatot tartottam a kocsi híján üresen álló garázsunkban. Együtt éltek tigrisek és bárányok, és tudom, hogy elalvás előtt, félálomban valóban hittem, hogy léteznek, és elképzeltem, hogy reggel hova megyek velük sétálni, milyen trükköket mutatok be velük, és hogyan indulok majd el a nagyvilágba cirkuszosnak. Család nélkül, csak én. Egyedül…

Aztán sok-sok évvel később, amikor a kislányom két és fél évesen elém állt, hogy akkor ő világgá megy, bepakolta az állatait, mert másra nincs szüksége, és mert lent várja a kapu előtt egy szán, akkor beugrott minden. Láttam benne a természetes erőt, a kalandvágyat, a „betörés” elleni lázadást és megöleltem, megpuszilgattam, kinyitottam neki az ajtókat – tudva, hogy a kapun nem tud kijutni – és vártam.

Tombolt bennem mindenféle félelem, nem tudtam, csak éreztem, hogy ezt kell tennem. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg remegve leskelődtem és hallgatóztam utána, de negyedóránál biztos nem több. Akkor ő visszajött, és napokig mesélte, hogy milyen elképesztő dolgokkal találkozott, és milyen csodákat hajtott végre ezalatt a hosszú idő alatt. Pedig akkor még meg sem találtam a dobozok mélyén a Pippi-könyveimet…

„Pippi nem példakép, nem kínál erkölcsi magaslatot, és meghatni sem akar, csupán azokra az alapvető igényekre válaszol, amelyekre a gyerekeknek szükségük van, hogy magukévá tegyék a világot” – írta róla nagyon találó módon egy svéd esztéta, (az idézet a magyarországi kiadó honlapján olvasható).

Mindenkinek jobb lenne, ha hagynánk a „Pippiséget” továbbélni gyerekeinkben, mert meggyőződésem, hogy csak így maradhat erejük az élet legnehezebb pillanataihoz.

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Getty Images/FilmPublicityArchive/United Archives