„Csupaszív népmesei figura földöntúli tehetséggel, mérsékelt intelligenciával és elhanyagolható önkontrollal” – Isten éltesse az isteni Maradonát!
Nem szerettem a focit. Aztán megismertem a későbbi férjem, aki viszont amióta, és amíg járni tud, focizni fog, és ha éppen nem azt teszi, akkor nézi, rajongja azt. Mindezt olyan szeretettel, hogy még én is megkedveltem, és kicsit érteni is kezdtem hozzá. Mondjuk, a legviccesebb talán az volt, hogy a gyerekünk már a hasamban is megnyugodott a BL-meccsek szignálját hallva, és azóta is valamiféle otthonérzet társul hozzá. Én magam meg már dugig telt lelátókon drukkoltam megannyi ország stadionjában, és igen, mindig elkapott a rajongás meg az izgalom. Én Marossy Kriszta voltam, de átadom a szót az említett társnak, aki a maga igen személyes módján szeretné felköszönteni a ma hatvanéves fociistent, Maradonát! Wiszkidenszky András írása.
–
Ischia, 2017 szeptember
A Nápolyi öböl északi csücskénél található sziget legnehezebben megközelíthető települése Sant’Angelo. Fényesre kopott kövekkel kirakott utcácskák vezetnek a falu tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Tirrén-tengerre, és ahol egy kápolna mellett fallal körbevett temető található. Összesen két családnév olvasható minden sírkövön, itt nem volt nagy jövés-menés az elmúlt pár száz évben. A sírokon furcsa oltárszerű installációk, kék-fehér sálakkal és kis szentképeknek tűnő fotókkal egy göndör, duci arcú, mosolygós fiatalemberről. Közelebb hajolva könnyű felismerni: ő Diego Armando Maradona. Meglepődhettem volna a blaszfémián, ha nem jártam volna már kétszer is Nápolyban, és ha nem beszélgettem volna előző nap a sziget egyik taxisával.
Ami Nápolyt illeti, ott a mai napig tűzfalakon, robogókon és üzletek lehúzott rolóin látható a helyi foci szentje, az isteni Diego.
Ami a taxist illeti, ő olyan arccal nézett vissza rám, amikor azt kérdeztem, hogy szokott-e néha Napoli-meccsre járni, hogy azt a tekintetet soha nem felejtem el. Az értetlenségnek és a lenézésnek egy olyan vérfagyasztó elegye volt ez, ami után az ember inkább nem kérdez semmit. Szerencsére magától elmondta, hogy gyerekkora óta Napoli-drukker, ahogy a legtöbb barátja a szigeten, és
minden meccsnapon bérelt hajóra szállnak körülbelül 600-an, hogy másfél óra hajózás után az 55 ezres stadionban szurkolhassanak a „Kékeknek” (Azzurri).
Mivel a fia már elérte az éltes ötéves kort, neki is van bérlete, és ő is állandó tagja lett a hajózó társaságnak. Hát ebben a közegben töltötte karrierjének csúcséveit az argentin zseni, és itt talált egymásra minden, ami egy város nagy korszakához kellhet: a világ legjobb focistája, a világ legfanatikusabb közönsége, és egy jobb napokat nem igazán látott sportklub.
Nápoly, 1984-1991
Maradona két szezon után a Barcelonából szerződött akkor világrekordnak számító, ma már nevetségesnek tűnő 6,9 millió eurónak megfelelő összegért a campaniai fővárosba, ahol karrierjének legsikeresebb éveit töltötte. Szentté avatását és mai napig tartó kultuszát könnyen érthetővé teszi a tény, hogy a Napoli sem előtte, sem utána nem nyert bajnokságot, Maradonával viszont kétszer is, és emellett megnyert mindent akkoriban, ami Olaszországban nyerhető volt, Olasz Kupát és Szuperkupát is. Aki látta őt focizni, tudja, hogy nem szerencsés véletlenek együttállásáról volt szó,
Maradona képes volt egyedül is bajnokságot nyerni, igazi „one man show” volt, aki, ha a félpályán átvette a labdát, már rettegéssel töltötte el az ellenfelet, mindenki tudta, hogy a vele való találkozásból nem jöhet ki jól.
Szegény Sallai Sanyink tudna erről mesélni, akit ’82-ben azzal az egyszerű utasítással küldtek pályára, hogy valahogy állítsa meg Maradonát.
Hát, nem sikerült neki kilencven percen keresztül egyszer sem…
Pelé, Maradona, Messi
Az elmúlt fél évszázad három legnagyobbja. Természetes az állandó hasonlítgatás, de talán a leggyakoribb a Maradona-Messi párhuzam. Mindketten argentinok, mindketten tizenhat évesen kezdték felnőtt karrierjüket, és mindketten a magyar válogatott ellen mutatkoztak be a nemzeti csapatban (ennek csak mi tulajdonítunk ekkora jelentőséget, ők talán kevésbé). Ezen túl azonban nagyon különbözőek. Míg Messi egy konszolidált hátterű vidéki családban nőtt fel, addig Maradona egy igazi Buenos Aires-i szegény proligyerek volt, aki hamar a világ egyik legelvakultabb szurkolótáborával rendelkező csapatában, a Boca Juniorsban találta magát.
Megjárta még a Barcát, a Napolit és a Sevillát is, míg Messi – eddig – csak egyetlen klubban játszott. Maradona világbajnoki címig vitte az argentin válogatottat, míg Messinek ez sosem sikerült. Előbbi hazájában is Isten, utóbbinak néha az argentínságát is kétségbe vonják. Egyikük sem egy égimeszelő, de Diego a növekedési hormonokkal 170 cm-esre (!) nyújtott Messihez képest is alacsony a maga 165 centijével. Míg Messi simán kisfiús alkatú, addig Maradona mindig egy tömzsi kis golyó benyomását keltette a pályán. Mindketten –, de
főleg Maradona – fényes bizonyítékai annak, hogy a futball a világ legjobb sportja. Milyen másik sportban lehetséges az, hogy egy 165 cm-es, kicsit túlsúlyos zseni minden mutatóban a legjobb legyen a világon?!
Mexikóváros, 1986. június 22. – Isten keze
Szegény angolok. Ha Maradona csak azzal tette volna emlékezetessé a meccset, hogy az angol kapusnál, a 183 centis Peter Shiltonnál kicsit magasabbra ugorva, kézzel juttatja be a labdát a kapuba, és ezzel szerez vezetést az argentinoknak, akkor a mai napig jogosan hallgatnánk az angolok sirámát a játékvezető alkalmatlanságáról és a foci igazságtalanságáról.
Na de aztán négy perccel később hősünk elejét vette a későbbi reklamációknak. A saját térfelén vette át a labdát, majd mindenkit kicselezve (talán még a bírót is, de a kapust biztosan!) belőtte az évszázad gólját, ezzel bosszút állva a falklandi vereségért, elődöntőbe juttatva a csapatot, és beírva magát a foci szent történelmébe.
Ebben a két gólban minden benne volt Maradonából: a simlis, balhés, öntörvényű csibész, és a mindenkinél magasabbra ugró, mindenkit kicselező, mindenhonnan gólt rúgó focizseni.
Kokain, politika, újságírók
Mindegyikhez szenvedélyes viszony fűzi. Állítólag egész nápolyi karrierjét kokainozva csinálta meg, ami – rosszallásunkon túl –komoly elismerésünkre is számot kell, hogy tartson. ’91-ben doppingoláson kapták, eltiltották, és ez gyakorlatilag a játékospályája végét jelentette.
Az újságírók sajnos mindig nagyon idegesítették, ezért egyszer légpuskával sebesített meg néhány paparazzót, ebből sok évig tartó bírósági ügy lett.
Talán kevésbé a bajkeverés áll a hírhedt dél-amerikai baloldali vezetőkhöz fűződő barátsága mögött. Kusturica róla szóló dokumentumfilmjéből kiderül, hogy Maradona meggyőződéses baloldali, aki Fidellel, Chavezzel és Moralesszel bratyizott önfeledten népgyűléseken és tévéstúdiókban. És még ez sem rontott a népszerűségén. Sőt! Képtelen olyat tenni, ami megkérdőjelezné a tömegek iránta való rajongását.
Maradona egy csupaszív népmesei figura, földöntúli tehetséggel, mérsékelt intelligenciával és elhanyagolható önkontrollal.
¡Feliz cumpleaños, Dios!
Wiszkidenszky András
Kiemelt kép: Getty Images/Marcos Brindicci