Hol voltál eddig, Ágota?! – Rumbarumbamm-ajánló (Hogy mi?)

–

Valamikor augusztus végén mentem be Novákkal a kiadóba, hogy megtárgyaljuk, milyen legyen a most megjelenő, közös könyvünk borítója. Olyasmikről beszéltünk, hogy ki legyen a fodrász, a sminkes… jó, a stylist én leszek, az tiszta sor, és majd veszünk az Évának ruhát, mert ő ugye húsz éve nem vett. Eszter, a kiadó vezetője mindeközben meg rajongva dumált arról, hogy lesz egy másik megjelenés is, még a miénk előtt jön, októberben, egy csaj, elsőkönyves, igazából nem is akart könyvet írni, csak a karantén alatt naplót vezetett, ők meg felfedezték, és kiadják. 

Picsába – gondoltam –, nekem ehhez egy rákos megbetegedés kellett, és egyből féltékeny lettem. Meg arra is, ahogy a kiadó vezetője, a kedves Eszter – akivel májusban vérre menően harcoltam azért, hogy én rajzolhassam a negyedik könyvem borítóját, és utólag belátva talán túl kemény voltam vele – ennyire rajong. 

Amúgy meg különben is, ki ad ilyen címet a könyvének, és ki írja rá a könyvére, hogy „kibaszott”, meg ki csomagolja rózsaszín vécépapírba, ki küld bajuszos képet szerzőportrénak magáról? Ki ez a pimasz nő, aki pont leszarja az egészet, hogy mit gondolnak, hogy hogy néz ki, hogy káromkodik, de úgy, hogy közben az nem is sok, hanem valahogy pofátlanul beleillik a szövegbe? 

Egészen nevetségesnek tűnik innen nézve, hogy engem fél napokat sminkelnek meg fodrászolnak a borítófotózáson, meg dizájnerruha, meg túl komolyan veszem a saját traumám megírását... meg a tököm. 

Ágota meg leírja, csak olyan lazán, és sírva röhögök rajta, ahogy randira készül, de előbb nőgyógyászhoz megy, ahol felmerül a gyanú, hogy terhes lehet:

„A fülkében, mikor letoltam a gatyám, azért sóhajtottam egyet, hogy Isten, ha vagy, ne tedd meg azt velem, hogy úgy megyek a legelső találkozóra életem potenciális szerelmével, hogy előtte 15 perccel a szemembe mondták, hogy terhes vagyok. Mástól. Kitotyogtam Donald kacsában a vizsgálószékhez. Felmásztam, valameddig.
Lejjebb.
Lejjebb.
LEJ-JEBB.
Ezen a ponton már úgy folyt a hideg veríték a hátamon, hogy minden, amit a Szex és New Yorkból megnéztél, hogy milyen egy randira készülni… az mind romokban.
Nagy nehezen elkezdett vizsgálni, de azt éreztem, nem fair, ha előbb tudja meg, mivan, mint én, úgyhogy fel-felültem, nyújtogattam a nyakam, hogy »Na?«»Mit lát?« »Az már az?«.

Visszatekintve, valahol lehet egy külön orvosi eskü a nőgyógyászoknak, amiben a szívükre teszik a kezüket, hogy nem fogják mellkason baszni azokat az elviselhetetlen nőket, akik hülyeségeket kérdeznek. 

Hiszen engem sem vertek meg, pedig nem hagytam abba. […]
A következő tíz percre nem emlékszem, csak hogy állok a recepciónál, hogy kifizessem a szellemvasutat, és nézegetem az ultrahangképet a méhemről. 
Ami üres.
Számonkérően megkérdezte a recepciós nő, hogy mi van a kezemben, mert ha nőgyógyászati vizsgálatom is volt, az plusz harmincezer forint. 
Haha. Nekem meg az jutott eszembe, hogy ha most találkozom végre ezzel a Tomival, rögtön az első randin odaadom neki ezt a képet, hogy »Nézd, ezt neked hoztam. Ez itt a méhem, nincs benne semmi, de még lehet«, és akkor majd legalább kiderül, hogy értjük-e egymást.”

Hát beszarás, komolyan, imádom. És ez még csak az eleje. 

Oké, bevallom, kezdem érteni Esztert, a nagyon kedves, szelíd kinézetű kiadóigazgatót meg az ő rajongását – és esküszöm, hogy ez nem nyalás azért, hogy nagyobb kedvvel adja majd ki a többi könyvem. 

Benedek Ágota írása tulajdonképpen 2020. március 16-án kezdődik, a kihirdetett magyarországi karantén első napján, és 2020. május 17-én fejeződik be, hatvanöt nappal később, a karantén feloldásakor. Mindennap írt bejegyzést a naplójába, amit megosztott az interneten a nagyérdeművel, aminek hamar zajos sikere lett. Nem csoda. (Mondjuk, hogy elém hogyan nem került egy mondata se, azt nem értem. Biztos túlságosan el voltam foglalva az egyéni nyomorommal, meg a kurva rákos könyvem megjelenésével.)

Ágota a napok alatt visszanyúl gyerekkorához, így mesél például húga születéséről, hogy mit érzett, amikor bementek a kórházba, és először megpillantotta a tesóját:

„Soha életemben annyira gusztustalan dolgot nem láttam. Valószínűtlenül kicsi volt, horpadt, sárga, lila, zöld, hámlós. Nem hittem a szememnek, hogy hetek óta egy ilyen ocsmányság miatt mászkálunk ide az orvosi bűzbe, frottírköntösös zombik közé, az anyám pedig képes volt emiatt egyedül hagyni az apámmal, aki – ha végignéztem magamon, nyilvánvaló volt, hogy – nem tudott különbséget tenni autósülés-huzat és gyerekruházat között, és aki akkor már harmadik hete alázott esténként azzal, hogy öt és fél éves létemre képtelen vagyok megverni sakkban.”

Visítok. 

De az sem kevésbé vicces, amikor ugyanennek a húgának a már másfél éves gyerekével folytat párbeszédet, nyilván kábé huszonvalahány évvel később:

„Az emberek lényegében szerintem azért csinálnak gyereket, mert szerelmesek a gondolatba, hogy legyártsák önmagukat kicsiben, akiért rajonghatnak.

Ezt sokan jó előre elhatározzák, tervként dédelgetik, és azon vannak, hogy ez a terv megvalósuljon.
És az rossz? – ráncolta a homlokát.
Nem rossz, de szerintem ez van a mélyén.
Bólogatott a békával a kezében, hogy világos.
De vannak, akik nem tervezik ezt egyáltalán, és mégis úgy alakul, hogy jön a gyerek, és akkor el kell dönteni, hogy mi legyen. Vannak, akik úgy döntik el, hogy felhívnak valakit, aki aztán az abortuszt ajánlja.
Mint én, amikor felhívott az anyád.”

Á, imádom. 

Mondjuk az én tesóm jó nagy genyó volt, már akkor jelentették be a terhességet, amikor tizenkét hetes volt az unokaöcsémmel – jut eszembe.

Ágota a párjával nyomta végig a karantént, Peti időnként meg is jelenik a sorok között – és itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Ágota Instáján van az egyik highlightsban vagy húsz videó, ahol Petit veszi, aki viszont ezt (finoman fogalmazva) nem akarja. De előszeretettel mesél korábbi kapcsolatairól, szerelmeiről (most ezt nem azért mondom, hogy ez a kettő kizárja egymást, de ez sem a bevett gyakorlat, sokan szeretnek úgy tenni a jelenlegi párjuk előtt, mintha nem lett volna előtte senki).

„A kutyám másik gazdája, a már említett Iván, forgatókönyvíró, dramaturg, egyetemi adjunktus, 10 éve azzal szedett fel, hogy egy étterem egyik végéből a másikba hadonászott ebédidőben, hogy üljek át az ő asztalához, majd mikor sokadik próbálkozásra sem reagáltam, átkiabált a termen, hogy:
„Mi van, nem szereted a faszt?!”
(Örkény István drámaírói ösztöndíj, tesó!!!)
Azonnal átültem. […]

Ugyanez az ember, mikor 10 éve összeköltöztünk, elkérte tőlem egy Fenistil kenőcs árának a felét, mert »látta, hogy használtam«! Innen tudtam, hogy ez egy komoly kapcsolat lesz, mert ekkora zsidó nincs a földön, de szerelemtől ennyire hirtelen megrémült ember létezik.”

Vagy:

„Jó, igazából az is lehet, hogy Esztergályosricsi azért lett lelkész, mert egymással csókolóztunk életünkben először, és az annyira rossz volt, hogy kitermelte benne az istenfélést. 
Csak akkor én miért lettem ekkora kurva, mi?”

Ha túl hamar gondolnád azt, hogy Ágota élete csupa móka és kacagás, sose érte semmi baj, könnyű neki, hogy ilyen vicces, és így ömlik belőle a rengeteg baromság, ennyire lazán és kendőzetlenül, akkor állj meg egy pillanatra, és olvass bele, hogyan nyúl vissza például az anyja halálához, akit néhány évvel ezelőtt tragikus módon, egy balesetben veszített el:

„Az a baj, hogy ha egy bármilyen eseményen, amin nem illik, nem szabad, tilos nevetni, csak megfogan a röhögés gondolata, ha csak megsuhintja az agyad a lehetőség, hogy MEKKORA botrány lenne, ha elnevetnéd magad, véged. 
Attól kezdve
minden. Kibaszottul
Vicces.
Viccesek lesznek a zsoltárok, amiket énekelnek. Vicces lesz a papnövendék haja, a pap, ahogy beszél, és amiket beszél, vicces lesz a zene, ami a koporsó mellett játszanak, főleg, ha a Honfoglalás zenéje, és ez tényleg vicces, a rokonaid, akik flörtölni akarnak veled a koporsó túloldalán, a rokonaid, akik versenyt sírnak, a rokonaid, akik a hátad mögött sugdolóznak arról, hogy te nem sírsz. Viccesek lesznek a koporsót ölelgető ismeretlenek, és vicces lesz az apád, akinek megbillen a koporsó a kezében, amikor felemeli. Vicces lesz a kereszt, amit körbevisznek, és vicces, hogy tudják, hogy csak te nem csókolod meg.
És
man
oh
man
MENNYIRE vicces lesz a nagyanyád, aki a sírgödörbe csúszik az anyád után, miután leeresztették a gödörbe a koporsót.
És akkor azt hiszed, hogy ez a vég, és most fog robbanni, ez kibírhatatlan, mert nem illik, nem szabad, TILOS nevetni. 
És akkor mindenre gondolsz, hogy elmúljon.
A balesetre, Supermanre, aki lebénult, hogy »Isten nem ver bottal«, a nyitott koporsóra, az éjjeliszekrényen hagyott aprópénzre, a lábadat elszorító korcsolyára, az apádra, hogy mindig, mindig be kell kötni magad, szegény nagyanyádra, aki a sírgödörbe csúszik az anyád után, miután leeresztették a koporsót, és amikor megint öklendezve jönne fel a nevetés, a testvéred melléd áll, és a válla rándulásából megérzed, hogy ő is ugyanazzal küzd.
Hogy belőle is mindjárt kiszakad a nevetés, de tudja, hogy nem illik, nem szabad, tilos nevetni, és ezt most nektek ki kell bírni, úgyhogy észrevétlenül mélyeszti a körmeit beléd, mint amikor némán verekedtetek a kocsi hátsó ülésén.
És akkor nem nevetsz többé, mert így már kibírod.”

Az a kurva nagy igazság, hogy én most rengeteget tanultam Benedek Ágotától, és ő még csak nem is tudja ezt. Ráadásul az is kiderült közben, hogy ő is nyíregyházi, ami ugye vérszövetség eleve, na, de tényleg tanultam tőle, és a könyv végére már Eszter, a közös kiadónk kedves, és szolid kinézetű vezetője sem bosszant fel, hogy naponta róla posztol a Facebook-oldalán.

Tessék, itt van egy pofátlan, tehetséges, eredeti csaj, aki leszar mindent, és akit minimum receptre kéne felírni, nemcsak a karantén alatt, hanem más pocsék élethelyzetekben is. Meg akarom tőle tanulni, hogyan kell magasról tenni az igazából lényegtelen dolgokra, és hogy kell humorral nekimenni a legnyomorultabb időszakoknak. 

Szóval köszönet. Írj tovább! Blogot, naplót, filmet, könyvet, bármit. Mindent. 

Szentesi Éva

U.i.: A cím eredetileg ez lett volna: Hol a picsában voltál eddig, Ágota?, de a picsa szóra érzékeny a Facebook... na még ez is.

Kiemelt kép: Szentesi Éva