Ezért nincsenek ma legendák – Eszenyi Enikő szerepléséről az Álarcos énekesben

–

Rég nem tévézem, úgyhogy nyugodtan mondhatjátok: elszoktam a kereskedelmi tévék elvtelenségétől. Mert persze mindig is elvtelenek voltak, és erre kezdetektől megvolt a tökéletes kifogásuk: ők csak pénzt keresnek. Biznisz. Nem népnevelde. 

Benne voltam, beleláttam, volt, hogy becsuktam a szemem és csináltam, és amikor kiszálltam a stábautóból, azt mantráztam magamban: ez nem történt meg. Aztán az ember egyszer csak besokall, nem bírja a gyomra, és rájön, hogy nem érdemes állandó szégyenérzettel élni (miközben kívülről sikert zengenek). De amikor kilép, akkor jön csak az igazi sokk. Mert ahogy távolodsz azoktól a mentségektől, amikkel addig körbebástyáztad magad (hogy működőképes maradj), és attól a világtól, amiben még valahogy igazolták az öncsalást, tényleg nem marad más, csak a pőre igazság. Fájdalmas.

De jó esetben az embert megerősíti abban, hogy többé ne tegyen erőszakot magán, ne relativizáljon, és ne kössön megalkuvásokat. Maximum kompromisszumot.

Így jutottam el oda, hogy évek óta nem is nézek tévét, nemhogy nem csinálom. És így jutottam el oda, hogy ma ugyanazzá a hápogó értelmiségivé váljak, aki sokkolva érzi magát egy-egy szórakoztatóipari produktumtól, mint azok, akik a kereskedelmi tévék indulásakor sátánt kiáltottak. Igen, bevallom: néha úgy érzem, igazuk volt. Elhozták – a földi poklot. Mint az Agyament Harryben, amikor a föld alatti pokol bugyraiban liftezik Woody Allen, és a hangosbemondó bejelenti: „Hetedik emelet: média. Megtelt.” 

Ennek lehettünk szemtanúi tegnap este, vagy ma reggel, ha valaki – mint én – csak a hírekből értesült róla, mi történt az RTL Klub zászlóshajó műsorában, az Álarcos énekesben. (Milyen szánalmas vagyok, majdnem Álarcosbált írtam. Mi leplezhetne le ennél jobban?) Az történt ugyanis ebben a műsorban – aminek az a lényege, hogy tetőtől talpig beöltözött celebek énekelnek és táncikálnak, és hatalmas felhajtás közepette őrzik az inkognitójukat, hogy a zsűriben helyet foglaló ugyanolyan celebek találgathassák, kicsodák ők valójában –, hogy egyszer csak hopp, a versenyből kieső Tigrisbunda alól Eszenyi Enikő dugta ki a fejét. 

Minő meglepetés! És tényleg. Remek szerkesztői munka, gratulálok. Erre senki nem gondolt.

Ki merte volna ugyanis feltételezni, hogy négy hónappal azután, hogy a Vígszínház egykori igazgatója lemondani kényszerült, mert jóformán az egész társulata szembefordult vele, és lelki terrorral vádolta, most Csobot Adél és Hargitai Bea előtt ugrabugrál (bocsánat, de erre tényleg nem lehet táncként hivatkozni), és boldog, hogy nem jöttek rá a kilétére. Nem jöttek rá a mozgásából.

Nahát! Csobot Adél és Hargitai Bea. És Sebestyén Balázs és Nagy Ervin is – tegyük hozzá, utóbbinak majdnem derengett valami (hiszen nem egyszer dolgoztak együtt), de aztán ő is inkább Ónodi Eszterre tippelt (akivel még annál is többet dolgozott). Mert azt nyilván még Nagy Ervin sem sejtette, hogy Eszenyi Enikő rehabilitációja ilyen gyorsan bekövetkezik, és éppen ebben a műsorban. Ez még neki is sok(k) lehetett.

Nem túlzok, ha azt mondom: leforrázva ültek ott azok, akik felfogták, mi történt, és semmiféle fogódzót nem találhattak arra, hogyan kell egy ilyen helyzetben viselkedni. A színházi világ ugyanis még nem döntött Eszenyi sorsáról. Ott még szilencium van érvényben: annyit lehet tudni, hogy a rendezéseit műsoron tartják, de ő maga nem vehet részt a felújító próbákon, színészként pedig nem lesz látható egyelőre. Erre megjelenik itt derült égből Tigrisként, arcán erőltetett, merev mosollyal (neki sem lehetett kellemes), és azt mondja: „Pislogjatok csak! Újra színpadon vagyok! Színésznő vagyok! Híres ember vagyok! Bohóc vagyok!”

Az tűnt tehát a legegyszerűbbnek, ha úgy tesznek, mintha ez normális volna.

Amikor Marton László a bocsánatérése után (vagy tegyük idézőjelbe? Legyen inkább „bocsánatkérés”) felkérést kapott Oberfrank Páltól arra, hogy rendezze meg a Tartuffe-öt a Veszprémi Petőfi Színházban, még elég nagy volt a felzúdulás. Igaz, ott szexuális zaklatásról volt szó, nem „csupán” verbális és lelki bántalmazásról. De most négy hónap is elég ahhoz, hogy Eszenyi „bűnei” fölött szemet hunyjunk, pedig itt még bocsánatkérés sem történt. Ezt azért érdemes felidézni: nem követte meg azokat, akiket kikészített, tönkretett, vagy lealázott. Nem ismerte el, hogy ilyet tett volna. Azt írta:

„Ahogy 39 évvel ezelőtt, most is úgy látom, egyesek nem tudnak megbékélni a személyemmel. Mindent elkövetve igyekeznek a Vígszínház társulatát megosztani, a művészetbe vetett hitüket megtörni.”

Persze, így is komoly büntetés lehetett neki a direktori szék elvesztése, a nyilvános megszégyenülés és hitelvesztés. De a lényeg, hogy ezt nem követte semmiféle bűnhődés, vezeklés, majd feloldozás. Elmaradtak azok a stációk, amik a katarzishoz (megtisztuláshoz) vezethetnének. Nemcsak Eszenyi Enikő megtisztulásához, hanem a színházi világéhoz (ami még mindig az egyedüli közeg, ahonnan egyáltalán kipattannak ilyen ügyek), és az egész magyar társadaloméhoz. És akkor megjelenik a színen a kereskedelmi tévé, és közli: nincs itt semmiféle ügy. Illetve ami van, az direkt jól jön nekünk, mert hír lesz belőle, ujjé! 

Csak a szokásos cinizmus, mondhatnánk. Ami Eszenyi Enikőnek most épp kapóra jön, hiszen nem akar ő megtisztulni, esze ágában sincs. Ő csak túl akar lenni ezen.

A képünkbe akar röhögni, és azt mondani: „Engem ilyen könnyen nem csináltok ki. Nem lehet engem csak úgy lesöpörni.” Zsák a foltját, ha úgy tetszik, hiszen mind tudjuk: Eszenyi soha nem ment volna el egy ilyen műsorba kompromittálni magát, ha nincs ez a botrány, és nem válik páriává – vígszínházi igazgatóként pedig talán a műsor szerkesztőinek sem jutott volna eszükbe megkeresni.

Nagy Ervin tehát hirtelenjében nem találja a fogást a szitun, és azzal foglalatoskodik, hogy megmagyarázza, miért nem jött rá, ki van a maszk mögött, pedig igenis sejtette. Csobot Adél nem tett hozzá sokat a diskurzushoz, Sebestyén Balázs viszont a tőle megszokott módon frappánsan reagált, profi volt. Nem is csak profi: józan. Észnél maradt. Egyetlenként a stúdióban reflektálni merészelt Eszenyi botrányára és hírhedten kontrollmániás természetére, és azzal viccelődött, hogy vajon hagyta-e, hogy irányítsa a koreográfus. Sovány reakció, de legalább valami.

Csakhogy ekkor színre lép a kereskedelmi tévézés őrangyala, Hargitai Bea (modell, korábbi playmate), és kijelenti: „Én megmondtam, hogy legendákat fogunk itt látni. Megmondtam?” És Eszenyi Enikő hálásan mosolyog. Majdhogynem szerényen.

Ezért jött: hogy kimondják a végső ítéletet, a felmentését. Mert ő már legenda. Felette áll az olyan botrányoknak, mint amiket a gonosz kollégái generáltak, és amit a média felkapott. Tessék, most meg a média teszi helyre. 

És tényleg, ma már mindenütt annyi a hír, hogy megjelent a képernyőn, és sehol hozzá egy kommentár. Senki nem meri értelmezni, mi történt. Senkinek nem jut eszébe, hogy akik ott voltak abban a stúdióban, úgy asszisztáltak ehhez a nyilvános eltussoláshoz, hogy nem kérték hozzá a jóváhagyásukat. Ők ebbe bele lettek rángatva, és miután kifizetik őket, már végképp nem pofázhatnak. Hát, ez így alakult, mit kell úgy felfújni? Lépjünk csak tovább!