Fügödi Naplók: Érzelmi hullámvasúton
Véget ért a kéthetes tábor, elkezdődött a felzárkóztató tanodás hétvége, a gyerekeket pedig szakemberek mérték fel, hogy aztán majd év végén lehessen látni, mennyit fejlődtek az oktatás során. Az InDaHouse önkéntesei lassan, de biztosan megvetik a lábukat Fügödön, a tennivalóból azonban akad bőven, sajnos jóval több is, mint amennyit egyelőre el tudnak vállalni. Benkő Fruzsi írása.
–
Fügödön, a nyár végén, két hétig táboroztattuk az ötéveseket, négy turnusban. Az utolsó napon eljött egy gyógypedagógus páros, hogy felmérjék a gyerekeket az anyanyelv, a matematika és a nagymozgás területén. Év végén is eljönnek majd, és az eredményeket összehasonlítva látszani fog a munkánk hatása. A tanév során a most idelátogató szakemberek és társaik önkéntes munkában írják a foglakozásterveket, ami azt jelenti, hogy szakmailag nagyon magas színvonalú fejlesztésben lesz részük a gyerekeknek.
A felmérés alatt ültem az egyik kislánnyal az ölemben, miközben a gyógypedagógus állatokat ábrázoló kártyákat mutatott neki, kérdezgetve, hogy melyiket ismeri fel. Az ölemben ülő kislány konzekvensen teljesen más állatot mondott, mint ami a képen volt, minden egyes kártya esetében. Ahogy egymás után hangzottak el a szavak, a ló a kutyára, a malac a mókusra, a csirke a cicára, elkezdtek folyni a könnyeim. Nagyon nehezen sírom el magam, sokszor azt gondolom, már túlságosan megkeményedtem, túlságosan hozzászoktam a rossz és szomorú történetekhez.
Erre egyszer csak ott ültem egy általam mindössze négy napja ismert kislánnyal az ölemben, és annyira megérintett a korához viszonyított lemaradása, hogy elsírtam magam. Igyekeztem, hogy a kislány ne vegye észre.
Aztán hipp-hopp, eljött a szeptember, és az első, fügödi ötéveseknek szervezett tanodás hétvége. Én mentem a gyerekekért, köztük egy kisfiúért. Senki nem volt a ház előtt és az udvaron. Ez szokatlan volt, mert a táborok alatt türelmetlenül várt minket minden reggel. Egy életem, egy halálom, gondoltam, bemerészkedem a házba, hátha bent van. Mivel itt még nincs olyan fesztelen bejárásom mindenhova, mint azokban a falvakban, ahol évek óta dolgozunk a családokkal, nagyon óvatosan, lassan, hangosan „hahózva” mentem beljebb és beljebb. A padló tiszta volt, és a falakat is javítgatta valaki a repedések mentén. A szobák azonban kopárak és üresek voltak. Elszorult a szívem, hogy a kisfiú, akiért jöttem, egy ilyen üres házban él. Régóta járom a szegény családok otthonait, de ilyen kopárságot szinte sehol nem tapasztaltam még.
Kitartóan „hahóztam”, mire megjelent a kisfiú. Nem mert eljönni velem, mert az anyukája aludt, és nem tudta volna, hogy hova tűnt. Kérésemre szólt az anyukájának, aki a szemét törölgetve került elő, de azt valamiért tagadta, hogy aludt volna. Talán azt hitte, rossz anyának tartanám, ha kiderülne. Mindenestre a kisfiú el tudott jönni hozzánk a tanodai foglalkozásra, ahol négy állomáson várták őt négy kompetenciaterület feladatai: anyanyelv, matematika, finommotorika és mozgás.
Minden állomáson briliánsan ügyes volt, megkötötte élete első masniját, és aztán a hazainduláskor egészen extázisba esve azt kiáltozta: „mindent megtanultam, mindent megtanultam!”
Fügöd egy érzelmi hullámvasút. A szegénység és megfosztottság közepette még meghatóbb egy-egy gyerekmosoly, egy-egy kis kéz a kezemben. Amikor a romos, szegényes házakból, a megbeszélt időpontban csinosan felöltöztetve, befont hajjal, kis copfokkal megjelennek a kislányok, akikről nálunk, a fejlesztőházunkban senki meg nem mondaná, hogy egy cigánytelepen élnek, és az utcán a csapnál, vagy eső után a pocsolyákban játszanak, mert nincs más játszótér, és játékaik sincsenek.
Ahogy járom a házakat a gyerekekért, egyre több teljesíthetetlen kérés talál meg. Nagyon nehéz nemet mondani, amikor azt kérik tőlem, hogy vigyem el a kutyákat egy jobb helyre, hogy segítsek egy düledező házat rendbe hozni, egy törött ablakot pótolni. Amikor egy terhes nő babakocsit kér, de mivel a koragyerekkori programunkat nem tudjuk még elindítani Fügödön, és nem tudunk a születendő babájával foglalkozni, ő nem számít InDaHouse-os anyukának, ezért nem tudok neki babakocsit adni. Vagy amikor abban kérnek segítséget, hogy az értelmi fogyatékos gyereket iskolába vigyük mindennap, mert nem megoldott a bejárása, de sajnos ezt sem tudjuk vállalni.
Azonban, ami a legjobban megvisel, az az, amikor egy anyuka odajön az elsős kislányával, és nem érti, hogy az ő gyereke miért nem járhat hozzánk.
Amikor egy iskolás gyerek elbiciklizik mellettünk, és hangosan kiabálja, hogy „mi kivételezünk, és hagyjuk őt békén”. Mindennek az van a hátterében, hogy a legtöbb gyerek, körülbelül 80 iskolás szeretne hozzánk járni, és van 80 öt éven aluli gyerek is a telepen, akiknek szintén szükségük lenne ránk, de mivel nem vagyunk elegen ahhoz, hogy minden gyerek bekerüljön a programunka, csak az ötévesek jöhetnek. Állandóan azon vitázunk a kollégáimmal, hogy miként tudnánk megoldani a most kimaradó 160 gyerek tanítását, fejlesztését úgy, hogy az InDaHouse is túlélje. Hiszen már most is fele annyian vagyunk, mint amennyi munkát el kellene végeznünk, és folyamatosan önkénteseket toborzunk.
Ugyanakkor fantasztikus érzés, hogy elindultunk, és ha csak 28 gyerekkel is, de velük tényleg hétről-hétre tudunk foglalkozni, méghozzá professzionális módon. A felmérés eredménye az lett, hogy a 28 gyerekből mindössze ketten vannak, akik az életkoruknak megfelelően tudnak számolni, beszélni, mozogni. Huszonhatan vannak, akik egy vagy több területen le vannak maradva az átlaghoz képest, és ezért végtelenül fontos, hogy dolgozni tudunk velük az első osztályt megelőző évben, azzal a céllal, hogy ezt az arányt megfordítsuk jövő szeptemberig.
Benkő Fruzsi
A képek a szerző tulajdonában vannak