„Sose volt játékom, én mindig csak rajzlapokat akartam, ceruzákat, meg könyveket” – 87 éves lenne Karl Lagerfeld

–

Talán a világon mindenkinek megvan a hófehér, lófarokba kötött hajú, sötét napszemüveges, szikár, sok ékszerrel, kesztyűvel ellátott, élére vasalt karakter, amely stílust évtizedek óta forrasztotta egységgé a kohójában. Kinézetét nem lehet összetéveszteni senkiével, mondásai, nyilatkozatai legendává váltak, és minden egyes részlete olyan pontosan megtervezett, a helyére passzoló darab volt, hogy ő tényleg soha semmit nem mondott vagy viselt véletlenül. Bár az aranyköpései nem feltétlenül szimpatikusak, de az egyik róla szóló életrajzi könyvből, és a barátai, munkatársai elbeszéléséből az derül ki, hogy jóval barátságosabb és kedvesebb alak volt annál, mint amit mutatott magából.

Hogy éles nyelve és felépített imázsa honnan jött, arról lehet találgatásokba bocsátkozni, de egy 2013-as francia Elle-interjúban a következőket nyilatkozta:

„Anyám az egész életét azzal töltötte, hogy borzasztó dolgokat vágott a fejemhez. Például: »El kéne mennünk a kárpitoshoz! Akkora az orrlyukad, hogy függönyt kell raknom eléjük!« Hát ki mond ilyet egy gyereknek? Vagy imádtam a tiroli kalapokat, mire anyám megszólal: »Úgy nézel ki bennük, mint egy vén leszbikus.«”

Anyagilag azonban kiváltságos körülmények közé született, és sorsát még a háború sem törte meg, egyfajta kényelmes burokban nevelkedett. Több nyelven taníttatták, és már fiatalon határozottan tudta, mit szeretne kezdeni az életével. Egyik legutolsó interjújában (az i-D magazinban) így beszélt a gyerekkoráról: 

„Gyerekkoromban az egész időmet azzal töltöttem, hogy olvasni tanuljak, hogy nyelveket tanuljak és rajzoljak. Az időmet teljesen kitöltötte mindez, saját akaratomból.

Utáltam a gyerekeket, nem is játszottam velük. Sose volt játékom, én mindig csak rajzlapokat akartam, ceruzákat, meg könyveket. Sose akartam semmi mást az életemben, és ez nem változott, ma sincs másképpen.”

1952-ben költözött Párizsba, ahol magával ragadta a divat varázsa, amely öntudatra ébredésétől fogva mágnesként vonzotta. Első sikerét alig húszévesen, 1954-ben, a Nemzetközi Gyapjúszövetség által meghirdetett tervezői versenyen aratta, amikor is gyapjúból kellett divatos ruhadarabot készíteni. Ezen a megméretésen azonban nemcsak őt díjazták, hanem egy Yves Saint Laurent nevű fiút is. Összebarátkoztak, és onnantól kezdve egy ideig közelről követték egymás életét. Lagerfeld lehetőséget kapott a verseny egyik zsűritagjától, Pierre Balmaintől, Laurent pedig nem sokkal később a Diornál helyezkedett el (aminek később kreatív igazgatója lett). Lagerfeld álma is a Dior volt, mert akkor még nem tudta, hogy a jövője gyakorlatilag álmai nagy riválisának vezetői székéhez vezet. 

„Úgy akart élni Párizsban, ahogy a filmekben látta. Hófehér Rolls-Royce, pezsgő, reggeli a Maximban. Ezt a szerepet akarta játszani. Ő akart lenni a király” – mesélte jobbkeze, Vincent Darré.

Lagerfeld tehát tudatosan olyan képet alakított ki magáról, amely tele volt misztikummal, legendákkal, pletykákkal egy titokzatos gyerekkorról, gazdag felmenőkről, arisztokrata vérről. Ezt az imázst jelmezekkel, álarcokkal bástyázta körbe, mert örökké játszott. 

Egy másik barátja így nyilatkozik róla:

„Néha azért lehetett látni szemüveg nélkül is. Nagyon szép volt a tekintete. Mediterrán vagy keleties. Gyengéd tekintet, hosszú szempillákkal. Az is megfordult a fejemben, hogy talán amiatt rejti el a szemét, mert vikingnek vagy porosznak akarja láttatni magát, holott testi adottságaiban egészen más típus.” 

Később kollégái is egy kedves, nagy teherbírású, precíz, pontos emberként emlékeztek rá, aki egész életében józan volt, és a legmagasabb szinten állt a hivatásához, és a róla kialakított képhez is.

„Hozzá kellett szokni a munkatempójához. Olyan gyorsan magyarázott, hogy néha csak akkor jöttem rá, hogy nem is értettem mindent, amikor visszamentem a varrodába. Puff neki! De a skiccei önmagukért beszéltek. Karl mindig gondosan ügyelt a részletekre. Nála nem úgy ment, hogy két ceruzavonás, és hopp, ott a váll és a ruhaujj! Nem! Karl precízen ábrázolta a mellkivágást, és ha kellett, a ráncolást is a mellvonalnál. Szóval, rajzban mindent elmagyarázott, és egyáltalán nem ez volt a megszokott” – mesélte róla Anita Briey vezető varrónő, aki több mint negyven évig dolgozott mellette. 

Egy másik, őt jól ismerő újságíró, Pepita Dupont pedig ezt mondta róla:

„Karl végtelenül udvarias volt, mindig nagyon előzékeny és figyelmes másokkal. Igazi széplélek.

Nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is sokakat támogatott, és ezt mindig a legnagyobb tapintattal tette. Ahhoz is jó érzéke volt, hogy elérje, okosabbnak gondold magad a társaságában, mint a találkozás előtt. Mindig fel tudta kelteni beszélgetőpartnere kíváncsiságát, és imádta a sziporkázó eszmecseréket. Vele minden beszélgetés olyan volt, mint egy pingpongmeccs visszavágókkal.

Különleges, magával ragadó ember.” 

Amikor a Fendi után 1983-ban megkapta az akkor már tíz éve »porosodó« Chanel-divatház tervezői feladatait, maga sem sejtette, hogy abból a székből haláláig nem fog felállni, és a Chanel nevet talán még annál is magasabbra emeli, ahová Gabrielle Chanelnek sikerült. Úgy érte el mindezt, hogy megőrizte a márka eredetiségét, vonalait, stílusjegyeit, és közben képes volt szabályszerűen felturbózni. 

Bár Karl és Coco Chanel sosem találkoztak, egy halála előtti nyilatkozatában Gabrielle valósággal megjövendölte utódjának eljövetelét, és azt is, milyen lesz, aki tovább viszi a brandet:

„Minél jobban utánozza a Chanelt, annál sikeresebb. És mivel engem egy szép napon helyettesíteni kell, ha olyasvalakit látok, aki utánoz, az számomra azt jelenti, hogy… értik. Az utánzásban benne van a szeretet.”

Hogy utánozta-e Chanelt valóban? A válaszom: igen. De jóval többet is tett annál. Úgy rázta fel a legendás divatházat, hogy végül tökélyre fejlesztve illesztette be a mai korba (azaz mindig az adott évtizedbe). Úgy bánt az anyagokkal, olyan mesterien kezelte a textúrákat, olyan alaposak voltak a szabásmintái, hogy a Chanel-ház méltó vetélytársa lett a Diornak, sőt a Galliano utáni években talán meg is előzte. Ennyi év távlatából pedig abszolút elmondható, hogy Karl Lagerfeld méltó utódja lett Gabrielle Chanelnek. 

A párizsi Grand Palaisben megrendezett bemutatói pedig a legpazarabb, legigényesebb látványvilágú, leggrandiózusabb divatbemutatók az egész világon. Talán nincs ehhez fogható helyszín, ahol megrendeznek hasonló bemutatót, és a szezonról szezonra új, hajmeresztően jó koncepciók láttán csak kapkodjuk a fejünket. Azt a bemutatót semmiképp ne hagyd ki például 2018-ból, amikor egy konkrét tengerpartot varázsolt Párizs közepére. ITT megnézheted.

2020-ban már minimum kétkedéssel fogadjuk ezeket a kijelentéseket, de ezt is ő mondta egyszer:

„A kifutón senki sem akar gömbölyded nőket bámulni. A dagadt nők csak ülnek a tévé előtt, zabálják a chipset, és fennhangon hangoztatják, hogy a modellek kórosan vékonyak és undorítóak. Csakhogy a divatvilág az álmokról és az illúziókról szól.”

És igaza volt – egészen eddig. Azonban ez az év, amelyet Lagerfeld már nem érhetett meg, alapvetően rengette meg a divatipart, főleg a luxusiparágát, és a szakértőknek is csak szerény jóslataik vannak arra vonatkozóan, mit tesz majd a világjárvány és a környezetünk pusztulása ezzel a szegmenssel. 

Karl Lagerfeld német tervező 1933. szeptember 10-én született, ma lenne 87 éves, és ha még élne, valószínűleg nagyon pipa lenne azért, mert felköszöntöttük.

„Csak azt ne! Születésnap! Micsoda borzalom – mondta. – Ami azt illeti, nem is szeptember 10-én születtem. Arról nem is beszélve, hogy nem tudni, hogy 1933-ban, vagy 1938-ban. Az életkoromat én döntöm el, intergenerációs vagyok. Nem számít, hány éves vagyok, ez alól az adat alól mentesülök, és így nincs is vetélytársam.” 

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT és ITT

Az idézetek Laurent Allen-Caron A titokzatos Lagerfeld című könyvéből (Kossuth Kiadó, 2020) származnak, vagy a megjelölt helyről.

Kiemelt kép: Getty Images/Ian Gavan/amfAR12/Getty Images for amfAR