A Netflixen látható egy sorozat 7 days out néven, ami az olyan nagy eseményeket megelőző egy hetet mutatja be, mint amilyen például a világ legnagyobb divateseménye, a párizsi Grand Palais-ban megrendezett Chanel haute couture fashion show.

Az ember elképzelni sem tudja, ha nem érdekli az ilyesmi, hogy mennyi pénzt, munkaerőt, időt és energiát fektetnek abba az alig félórába, amíg a manökenek végigvonulnak a hagyományosnak cseppet sem mondható kifutón, hogy egy olyan eszméletlen látványvilágot produkáljanak, aminek nincs párja. Nem túlzás: a Chanel show-k igazán grandiózusak, hiszen a legkülönlegesebb, legnagyobb költséget felemésztő rendezvények közé tartoznak.

Hogy ez a költség megéri-e? Nos, ássunk egy kicsit mélyebbre, mielőtt ítéletet mondunk.

A 2019-es tavaszi/nyári trendeket bemutató showra például egy konkrét tengerpartot vittek a Grand Palais-ba

Gabrielle Chanel olyan mélyről, annyira a semmiből jött, aminél majdhogynem nincs lejjebb. Kicsit hasonlít a története Edith Piaféra, csak Chanel egy fokkal jobban bírta idegekkel azt a tébolyultan szegény és gyötrő gyerekkort, mint a jobb sorsra érdemes Piaf. Anyja korán meghalt, apja egy apácák által működtetett árvaházba adta a testvéreivel, aztán többé a színét se látták. Gabrielle gyűlölte az apácákat, egész életében nem felejtette el azt a kegyetlenséget, amit tőlük kapott (viszont ez a motívum később még hasznára vált).

Amikor belépett a felnőtt korba, Moulinsbe költözött, ahol varrónőnek állt, és hogy fenn tudja tartani magát, egy bárban énekelt. Egyik népszerű száma a Coco című dal volt, innen kapta a becenevét, azaz az örök védjegyét.

(Ki gondolta volna akkor, hogy a dupla C sok milliárd dolláros üzlet jelképe lesz?)

Ezen a helyen ismerkedett meg egy gazdag textilgyáros örökössel és versenyló-tulajdonossal, akinek a szeretője lett. A textil és a lovak imádata innen ered nála, na, meg a gazdag férfiak iránt érzett vonzalma is (mármint azokra a férfiakra gondolok, akikből hasznot is tudott húzni). De Chanel nem elégedett meg annyival, hogy szeretője legyen holmi gazdag fazonnak, ő ennél sokkal többre vágyott. Persze egy pillanatig sem jusson eszetekbe, hogy feleség szeretett volna lenni. Chanel meg akarta valósítani önmagát, és amikor találkozott egy nagyon jóképű és gazdag angol üzletemberrel (aki a híresztelések szerint élete egyelten igazi szerelme volt), akkor hatalmas lehetőség nyílt meg előtte.

Persze Coco továbbra sem volt más, mint szerető, legalábbis a Boy Capel nevű férfi számára, aki nős volt, és esze ágában sem volt elválni, de Coco pályáját kétségkívül elindította. Nemcsak pénzt adott az első butikja elindítására, hanem bevezette az arisztokrácia köreibe is. És Coco gyorsan tanult: társalgást, helyes viselkedést, étkezést, na meg smúzolást is. 

Coco és Boy Capel 1917-ben

Mindezt persze ne úgy képzeljétek el, hogy a gazdag pasi pénzt ad a szórakozó babájának, mert ennél azért sokkal többről volt szó. Chanelnek hihetetlen tehetsége volt, stílus csörgedezett az ereiben. Így emlékezett ezekre az időkre:

„Mindenki röhögött az öltözködési stílusomon, de ebben rejlett a sikerem titka. Más voltam.”

Tökéletes pillanatot választott arra, hogy forradalmat csináljon a divatban. Az első világháború a szörnyű tragédiáival együtt egy olyan időszaknak ágyazott meg, amelyben az extravaganciának már nem volt helye volt az élet semmilyen területén. A gyászoló nők nem vágytak többé szorító fűzőkre és kimerevített szoknyára. Chanel pedig kényelmet ígért nekik, felszabadította őket a szorítás alól, ami valóságos ősrobbanásnak számított akkor. Még az sem jutott senkinek eszébe korábban, hogy a női öltözék tervezésekor a férfiak ruhatárából inspirálódjon – Chanel pedig rengeteg ötletet hozott onnan, elsősorban Capel gardróbjából. Ő adott először a nőkre zakót, amiből később a legendás Chanel-kosztüm felső része, majd a női ruhatár alapdarabja lett. De nemcsak a férfiak ruhatára, hanem a korábbi, rettenetes zárdai élményei is inspirálóan hatottak rá. Kollekcióiba belecsempészte az apácáknál látott szabászati ötleteket is, amik aztán szintén védjegyévé váltak. 

Chanel a Vogue-ban 1937-ben

Chanel elsöprő sikert aratott. A dupla gyöngysor (amihez hamis gyöngyöket használt), a fekete orrú cipő, a tweed-szövet (aminek ötletét egy skóciai látogatásról hozta magával), a little black dress (kis fekete ruha), a láncos táska egytől egyig évtizedekre beépültek a női ruhatárba, és alapdarabjai lettek a márkának. De ő találta ki azt is, hogy a divatház parfümöt is dobjon piacra. Az első illata, a N°5 minden idők legjobb eladását produkáló parfümje lett, ezzel szép bevételt hozva a cégnek.

Viszont nem volt egyszerű természet.

Vetélytársait nem bírta elviselni és elismerni (kivéve Balenciagát, akinek letisztul stílusáért rajongott), Diort rendszeresen szidta, amiért borzalmasan merev ruhákat ad a nőkre, és a többi nagy névvel is háborúban állt. Attól sem riadt vissza, hogy gonosz és alaptalan pletykákat terjesszen róluk. 

Az akkori Vogue atyaúristen-főszerkesztőjével, Edna Chase-szel is rendszeresen vitatkozott arról, hova helyezi Chanel hirdetéseit az újságban. Viszolygott már a gondolattól is, hogy egy lapra kerüljön az ellenségeivel. 

De épp ez a kiállhatatlan természete vitte előre, mint például az a tulajdonsága, hogy a férfiakban soha nem bízott. Csak arra használta őket, hogy az érdekeit szolgálják, és szinte kizárólag gazdag szeretőket tartott. 

Végül egy ilyen viszony okozta majdnem a bukását. A második világháború alatt egy német tiszttel folytatott viszonyt, ezért kollaboránsnak minősítették, és Svájcba kellett menekülnie. Ez semmiképp nem tett jót a nevének és a cégének – még a parfümeladások is jelentősen visszaestek a hatására. Bár nagyot kockáztatott vele, de később visszatért Párizsba, és hosszú kihagyás után 1954-ben új kollekcióval állt elő. Ekkor már hetvenegy éves volt. Nem fogadták kitörő lelkesedéssel a ruháit, csak az amerikai és a brit sajtó méltatta a friss vonalvezetést és a kosztümöket. De annál nagyobb elismerés nem kellhet senkinek, mint az, hogy ezek a kosztümök a mai napig ott van a gardróbokban, és a tinédzserkorútól a nagymamáig mindenki viseli őket (aki megteheti).

Gabrielle Chanel 1971. január 10-én halt meg 88 éves korában, egy keményen átdolgozott nap után, egyedül.

A divatház, amit maga után hagyott, nem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé, de az alakja és a hatása megkerülhetetlen. Kivételes egyéniség volt, akinek az aranyköpéseivel ma is tele vannak a közösségi oldalak. 

Például ezzel: „Visszafogni magad, amikor bánt valami, és nem hisztériázni, amikor fáj – ilyen a tökéletes nő.”

Vagy: „Annak a nőnek, aki nem visel parfümöt, nincs jövője.”

„Az a nő, aki semmilyen kozmetikumot nem használ, túl sokat gondol magáról.” Ezek mind nagyon hangzatosak, és jól mutatnak egy-egy Facebook-posztban vagy az Instán, de nem feltétlenül kell velük egyetérteni. Állítólag tett egy olyan kijelentést is, amikor vissza akart térni Párizsba, hogy nem bírja, hogy meleg tervezők hada vette át az uralmat a divatvilágban. Szóval a lénye rengeteg kérdést felvet, de azt nem lehet tőle elvenni, hogy maradandót alkotott. Márpedig a divattervezés lényege az, hogy képes vagy-e halhatatlan stílust teremteni… 

„Nem én diktálom a divatot. Én magam vagyok a divat” – mondta.

Gabrielle a pazar lakásában 1971-ben

Az öröksége ezt alátámasztja, és így már talán érthető az a hatalmas felhajtás is, ami szezonról szezonra övezi a Grand Palais-ban tartott bemutatókat, kerüljön bármennyi pénzbe is. Mert a Chanel ezt érdemli, hiszen a legnagyobb. A célját tehát elérte, és hogy a cél szentesíti-e az eszközt, nos, azon egy életen át lehet vitatkozni.

Szentesi Éva

Coco Chanel születésnapjára is írtunk egy cikket korábban, ezt ITT olvashatod el

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Gabrielle Chanel a hatvanas évek elején

Képek forrása: Getty Images