„Megadni, hogy ők is mondhassák valakinek: anya, apa, testvérem – óriási sikerélmény!” – Beszélgetés két SOS-nevelőszülővel

–

Kurucz Adrienn/WMN: Hogyan lettetek nevelőszülők?

Bénard-Morva Judit: Mi, mondhatni, belecsöppentünk a nevelőszülőségbe. A férjem francia, 15 éve lakik Magyarországon. A gyerekeink kétnyelvűek. Amikor elindult a menekültáradat Szíria felől, volt az SOS Gyermekfalvaknak egy felhívása, amit mi a Facebookon láttunk: kísérő nélküli kiskorú gyerekekhez kerestek nevelőszülőket, addig, amíg a családjuk meg nem találja őket. Mi is kevert nemzetiségű család vagyunk, talán ezért is érintett meg bennünket annyira ezeknek a gyerekeknek a helyzete: el tudtuk képzelni, milyen az, amikor valakinek el kell hagynia az otthonát, és azt sem tudja, hol van, nem beszéli a nyelvet, ráadásul kicsi még. Jelentkeztünk. Kiderült: a hivatásos nevelőszülői tanfolyamot el kell végezni ahhoz, hogy segíthessünk. Négy éve, tavasszal jelentkeztem, őszre megvolt a képzésem, a működési engedélyem, a pszichológiai tesztem, minden, ami szükséges. Viszont addigra világossá vált, hogy a menekült gyerekeket mégsem fogják kihelyezni nevelőszülőkhöz.

Az SOS Gyermekfalvak megkérdezte, lenne-e kedvünk magyar gyerekeket fogadni. Erős kétségeink voltak eleinte, láttuk, hogyan működik, illetve néha nem működik a rendszer, láttuk, hogy vannak benne olyanok, akik szívvel-lélekkel segítik a gyerekeket, de az ellenkezőjét is.

Bizonytalanok voltunk abban is, hogy a kapcsolattartásokat hogyan tudnánk megoldani, és a mi saját gyerekeinket hogyan érintené ez az egész, hiszen végül is kinyitjuk a családunkat idegenek felé.

Kértünk egy kis időt. Fél év múlva felhívtak, hogy van egy két és fél éves kisfiú, akinek magyar az édesanyja, haitii az apukája, és gondozási helyet kell váltania. Mivel Haitin a hivatalos nyelv a francia, és a férjemnek is ez az anyanyelve, úgy gondoltuk, ez szerencsés párosítás, milyen jó, hogy tudunk segíteni, taníthatjuk a gyereket az apja nyelvére is. Vágjunk bele!

Akkor még úgy volt, hogy az édesanya, aki Franciaországban börtönben volt akkoriban, érte fog jönni. Így került hozzánk D., most már több mint két éve. Azóta nagyon sokat alakult a történet, kiderült, hogy sok minden nem úgy van, ahogy tudtuk, szóval nem hiszem, hogy valaha vissza fog kerülni az eredeti családjába.

Mi viszont nagyon megszerettük. Azért nagyon más a valóságban a nevelőszülőség, mint ahogy azt az ember elképzeli. A tanfolyam nagyon jó volt, mert sok mindenre felkészítettek, de bizonyos problémákra azért nem tudtak. De a nehézségek ellenére sosem bántam meg, hogy belevágtunk ennek a kisfiúnak a nevelésébe.   

K. A./WMN: Mesélj kicsit D.-ról!

B. M. J.: Gyönyörű kisfiú, tejeskávé bőrű, fürtös hajú, fekete szemű, vakító mosolyú. Imádnivaló. Nagyon eleven. Vele mindig történik valami, oda kell rá figyelni. Mi vagyunk az ötödik „helye”. A tököli börtönben született, hat hétig lehetett az édesanyjával. Utána csecsemőotthonba került, onnan hét hónaposan nevelőszülőhöz. Egy évig volt ott, de a bölcsőde feljelentette a szülőt, hogy nem gondozza megfelelően, ezért D. egy másik családhoz került, ott azonban az apa megbetegedett, és nem tudták tovább vállalni a nevelését.

Ezért adták hozzánk két és fél évesen. Mivel én az ötödik nő voltam mellette, az anya neki nem azt jelentette, amit másnak. Neki az anya az a nő volt, akitől enni kap és ruhát ad rá. Nem tudott kötődni, mitől is tudott volna?

Némethné Erzsébet: Én egy ötgyermekes édesanya vagyok, a legnagyobb már 32 éves, a legkisebb 13. A három felnőtt saját gyermekem kirepült, kettő él még velünk. Kilenc éve vagyok nevelőszülő a kecskeméti SOS Gyermekfalvaknál. Először három testvér kislányt kaptam: egy másfél éves ikerpárt és egy hároméves Down-szindrómás gyermeket. Azóta is nevelem őket. Időközben érkezett hozzánk egy hároméves kisfiú is, őt újszülött korában hoztunk el. Egy hónaposan visszakerült az édesanyához, édesapához, de kilenc hónaposan újra visszakaptuk, mert nem tudta ellátni az akkor már egyedülálló apa. Eredetileg szülésznő voltam, aztán elvégeztem az óvónőképző főiskolát, mindig gyerekekkel szerettem foglalkozni. Mivel nagy családunk van, és külterületen élünk, olyan megoldást kerestünk, hogy itthon tudjak maradni a családommal. Így lett a hivatásom nevelőszülő.

Az alaptanfolyamot a férjemmel együtt végeztük el. Ő állásban van máshol. Viszont ugyanúgy része a gyerekek életének, ahogy én, apának szólítják, egy család vagyunk: szülők, testvérek. Amikor idekerültek a lányok, elég nagy káosz volt, hirtelen három kicsi gyerekkel gyarapodott a család, de aztán sikerült összerázódnunk. Hogy hogyan?

Nagyon fontos a napirend, a rendszer az életünkben, a világos szabályrendszer. De ami még fontosabb: kialakult a kötődés. Nagyon megszerettük a nevelt gyerekeket, el sem tudjuk már képzelni másként az életünket.

K. A./WMN: Judit, te egy multinál dolgozol, hogyan tudod összehangolni a nevelőszülőséget, a szülőséget és a nem kevés munkát?

B. M. J.: Támogató munkahelyem van, rugalmas a munkaidőm, most amúgy is homeoffice-ból dolgozom a járvány miatt. Elfogadták, hogy tizenegy és kettő között nem tudok dolgozni, mert akkor ebéd van, leckeírás. Cserébe persze dolgozom máskor többet. Nagyon támogató a férjem is. Minden feladat közös, ő is főz, ő is elviszi biciklizni a gyerekeket. Sok szervezést igényel az életünk, ez tény. Amikor a három gyerek három különböző intézménybe járt, akkor volt a legnehezebb.

K. A./WMN: A testvérek, a saját gyerekek hogyan fogadták a hírt, hogy nevelt gyerek érkezik a családba?

B. M.J.: Nagyon nyitottak voltak. Sokat beszélgettünk, ki D., honnan jött, milyen helyzetben van. Készültünk az érkezésére, berendeztük a szobáját. Mindent meg akartak neki mutatni, megosztották vele a játékaikat. A lányomat és engem hamar elfogadott, de D. valamiért nagyon rosszul viseli a fiúk, férfiak közeledését. Nem tudom, történt-e vele valami, ami ezt indokolja. Amikor a férjem be akarta kötni a cipőjét, sikoltozott, hogy ne érjen hozzá. Nagyon sok munkája van abban, hogy elfogadja tőle is az ételt, azt, amit mond. Felnőttként ezt ő könnyebben feldolgozta, mint egy gyerek. Mert a kisfiamat is nehezen engedte közel magához. Ő akkor volt négyéves, nem értette, ha szeretettel áll valakihez, ő miért elutasító. És miért őt választottuk, ha ilyen? Nagyon sokat beszélgettünk erről, de a tüske kicsit még benne van. Viszont igazán jól tudnak már együtt játszani. Az együttélés egyébként hullámszerű, vannak rossz napok és jók, de a mélypontok egyre kevésbé mélyek, csökken az amplitúdó. Ősszel viszont, amikor bejön a rossz idő, egy hétig kezelhetetlen a nevelt fiam, aztán ez elmúlik. Nagyon segít nekünk a pszichológus, ő is azt mondja, történhetett vele valami rossz, amit a rossz időhöz köt.   

N. E.: Nagyon nehéz, hogy nem tudjuk, milyen sérülésekkel érkeznek a hozzánk kerülő gyerekek, alig ismerjük az előéletüket. Papírkupacot kaptam ugyan a kislányokkal, környezettanulmányt, szakértők véleményét, de még mindig csak egy picike részét tudom annak, amit tudnom kellene, hogy megfejthessek bizonyos dolgokat. Visszatérve a testvérekhez, sajnos, olykor a saját gyerekeink háttérbe szorulnak. Ha egy gyerek rendben van, kevesebb figyelmet kap. Ez nem igazságos. De olyan nehéz megtalálni az egyensúlyt, ha ekkora a család. Sosem panaszkodtak a saját gyerekeim, belenőttek ebbe a helyzetbe, értik. Tudnak lemondani mások javára, akár az anyai figyelemről is. Nekem okoz inkább lelkiismeret-furdalást időnként, hogy a sajátos helyzetük miatt a nevelt gyerekekre több időt kell szánni. De megnyugtató, hogy mindannyian nagyon szeretik egymást. A saját kicsi lányom azt mondta, amikor az elején jöttek csőstül a problémák, amikre nem számítottunk, hogy

„Anya, nehogy visszaadjuk őket! Ők már a mi testvéreink!”

K. A./WMN: Van esély a nevelt gyerekeitek esetében a „visszagondozásra”?

N. E.: Ebben a hivatásban talán az a legnehezebb, hogy nem tudjuk, meddig maradhatnak nálunk. Ideiglenes befogadók vagyunk tulajdonképpen, amíg a saját család meg nem erősödik, illetve örökbe nem adják őket. A mi kislányaink – nagyon úgy tűnik –, nálunk fognak felnőni. A szülők nem látogatják őket, (eleinte volt kapcsolattartás, de az évek során ez sajnos megszűnt) így örökbeadhatók, de bakfis koruknál fogva és a legidősebb Down-szindrómája miatt nem valószínű, hogy valaki őket, hármójukat választaná. A hároméves kisfiunk esetében még van esély arra, hogy örökbefogadja valaki.

K. A./WMN: A gyerekek reménykednek benne, hogy örökbe fogadja őket valaki, vagy inkább félnek tőle, hisz akkor el kell válni tőletek?

N. E.: A mi kislányainknál felmerült, hogy örökbe adhatóvá válnak, mert az édesanyjuk nem jelentkezett, de aztán az édesapa a nevére vette őket. Nem tudta ugyan látogatni őket, mert börtönben volt, de mégis lekerültek a listáról.

A hároméves még nem tudja felfogni, mit jelent az örökbefogadás, a nevelőszülőség.

K. A./WMN: Szoktatok beszélgetni ezekről a dolgokról?

N. E.: Igen! A koruknak és értelmi képességének megfelelően informálni kell őket, mi történhet velük. Nem könnyű kezelni a bizonytalanságot.

B. M. J.: A kicsiknek nincs időérzékük, legalábbis felnőtt fogalmak szerinti. Nem tudják, mi a jövőre, a mában élnek. D. tudja, hogy nem vér szerinti gyerek. Azt mondtuk neki, addig van nálunk, amíg az édesszülei érte nem tudnak jönni. Nehéz ezt megérteni neki, hisz az édesapját sosem látta, az édesanyját meg csak a telefon képernyőjén párszor, és kétszer személyesen. Neki ez a két ember vadidegen. Más helyzet ez, mint amikor családból emelnek ki valakit, nagyobb, és érti, emlékszik rá, hogy van saját családja.

Épp zajlik D. örökbefogadhatóvá nyilvánítása egyébként. Nem beszéltünk erről, azért nem, mert nem értené, mit jelent ez. Azt gondolná, hogy valami baj van. És nagyon megijedne. Minden nevelt gyerekre igaz, hogy könnyű kizökkenteni őket a nehezen elért nyugalmi állapotból, érzékenyek, sok trauma érte őket. Mondok egy példát. Amikor a harmadik születésnapjára vittünk a nevelt fiamnak egy tortát a bölcsödébe, és mindenki őt ünnepelte, kezelhetetlenné vált, rá sem lehetett ismerni, mintha megkergült volna, nem lehetett megnyugtatni, pedig csupa jó dolog történt vele. Nem értette a szituációt!

Csak akkor mondok el neki dolgokat, amikor rövid időn belül valósággá válnak. Olyat, hogy „lehet, hogy majd a jövőben ez vagy az lesz”, nem mondok.

K. A./WMN: Éreztek kötődésben különbséget saját gyerek és nevelt gyerek között?

B. M. J.: Nem érzek. Ezért nehéz nevelőszülőnek lenni. Az első fél évben még tudja az ember, hogy nem az én gyerekem, de az együttélés során összemosódnak a határok, ma már azt mondom, három gyerekem van. Hiába tudom, hogy nem én szültem az egyiket, és van vér szerinti családja. Érzelmileg az enyém. Nagyon nehéz lenne elengedni.

K. A./WMN: Mi jelentette, jelenti nektek a legnagyobb nehézséget a nevelőszülőségben?

N. E.: Minden nevelt gyermek sérülésekkel érkezik, nehéz mit kezdeni ezekkel a sebekkel, az ezekből adódó problémákkal. 

B. M. J.: D. nagyon okos, bármi lehet belőle. Viszont a szociális- és empátiakészsége alacsony. Azt a tapasztalatot hozta, hogy nem ura az életének, bármikor bárki elviheti máshová. Túlkompenzálja a kontrollhiányt, mindig főnök akar lenni, az első a versenyben, nehezen játszik együtt másokkal. Ő akarja az első szelet tortát. Ő mindent meg tud egyedül csinálni. Ha valamit megbeszélünk, övé az utolsó szó, hogy meglegyen benne az irányítás érzete. Ha azt mondom, alvás után megeheti a csokit uzsonnára, addig nem, biztos hozzáteszi, hogy „de a rózsaszín tálkából fogja megenni”.

Ha nem hagyják a társai irányítani, akkor üt, kiabál, nem hátrál meg, feszegeti a határait. Nehéz kezelni.

A kötődési hiányosságai abban is megmutatkoztak, hogy elég volt egy percre nem odanézni, máris eltűnt, és megtaláltuk, mondjuk, egy idegen ölében. Nem volt meg benne ez a mi-ők ellentét. A saját gyerekeimnél megszoktam, hogy ha találkozunk egy ismeretlen emberrel, bebújnak a hátam mögé, onnan kukucskálnak. Egy év volt körülbelül mire kialakult D.-ban tudat, hogy „ide tartozom”. Ma már ő is odajön, megfogja a kezem, kérdezi, hogy ki ez az ember. De nagyon mélyen benne van, hogy ő innen, tőlünk is esetleg elkerülhet. Például szükségem volt bébiszitterre egy időben, egy nagyon kedves fiatal hölgy jött. A második alkalommal, amikor nálunk volt, és én elmentem hazulról, akkor D. megrúgta, megharapta, leköpte, amikor hazajöttem, előttem is folytatta ezt a viselkedést. Félrehívtam, és mondtam neki, hogy „figyelj, ugye, tudod, hogy ez a hölgy azért van itt, hogy vigyázzon rád, amíg én dolgozom, de nem fog elvinni innen!” Abban a pillanatban véget ért a dráma, megnyugodott, kedves volt a bébiszitterrel. De később egy másikkal lezajlott ugyanez a forgatókönyv. A tüskék benne vannak mélyen, a feszültség időnként kirobban, és nekünk ezt kezelni kell.    

N. E.: Nálunk az értelmi képességek terén vannak nagy lemaradásban a nevelt gyerekek – az első idők fejlesztési hiányosságai miatt. Nagyon szeretnénk behozni a hátrányt, hogy a felnőtt életükre ne legyen hatással. Ezért sokat tanulok velük, a nyári szünetben is, hogy ne vesszen el a nagy nehezen megszerzett tudás. Van, aki szerint lazábban kellene vennem ezt a dolgot, de azzal nyugtatom magam, hogy az ő érdekükben vagyok szigorú, szeretném, hogy szakmát szerezzenek, megállják a helyüket az életben. A Down-szindrómás gyermekem nagyon nehezen fejleszthető, 12 éves, de még nem beszél. Magántanuló, képtelen alkalmazkodni a közösséghez. Itthon jól kezelhető, nekem szót fogad, tudok bánni vele. A testvéreinél nagyon szép eredményeket értünk el. Az érzelmek terén is: empatikusak, szeretnek, ragaszkodnak. Megtanultak kötődni, ami azt jelenti, másokhoz is képesek lesznek, például egy párkapcsolatban.

Messziről indultunk. Amikor másfél évesen hozzánk kerültek, rúgtak, haraptak, köpködtek. Bizony felmerült: be tudnak-e épülni a családunkba. De aztán a sok babusgatás, az érzelmi biztonság hatására elkezdtek változni, kinyíltak, megszelídültek. Nagyon szeretik egymást a saját gyerekeinkkel, együtt csibészkednek, a három felnőtt gyerekünk lett a három nevelt kislány keresztszülője.     

K. A./WMN: Meddig maradnak veletek?

N. E.: Elvileg a nagykorúságukig. Illetve utána, amíg iskolába járnak. Én biztosan nem tudnám azt mondani, hogy betöltötted a 18-at, eddig neveltelek, most menj, meg se fordul ilyen a fejemben! Sajnos az a tapasztalat, hogy 18 éves korukban felbukkannak a nevelt gyerekek vér szerinti szülői, akkor is, ha nem volt addig kapcsolat köztük, ígérnek fűt-fát, magyarázzák a bizonyítványukat. Sok gyerek esik csapdába, kihasználják őket a rokonok, elszedik a pénzüket. Úgy neveljük őket, hogy szeretettel gondoljanak a vér szerinti szüleikre, de azért a naivitásukat igyekszünk nyirbálni.         

K. A./WMN: Felmerül bennetek, hogy még a nagykorúság előtt egy nap ott állhat a küszöbötökön egy édesanya, és a gyerekét szeretné?

B. M. J.: D. édesanyja külföldön van. Kiszabadult a börtönből, de nem kap rendes munkát, a többi gyereke is nevelőszülőknél van kint. Szerette volna, ha a fiát is kiviheti ugyanahhoz a családhoz, akik a lányait nevelik. Mivel D. magyar állampolgár, ezt nem sikerült elintéznie. Nagyon nehezen fogadta el. De egy év kapcsolattartás után azt mondta, feladta, érzelmileg, anyagilag se bírja a harcot. Elengedi a fiát, de nem mondd le róla, majd megkeresi, ha felnő. Azóta nem érem el. Hibázott, ez biztos, de közben baromi nehéz lehet neki ez a helyzet. Nem fekete-fehérek a dolgok, nem igaz, hogy a vér szerinti szülő csak rossz ember lehet, mert elvették tőle a gyerekét vagy lemondott róla. Ennél sokkal bonyolultabbak ezek a történetek.

N. E.: Megtörténhet, hogy jelentkezik az egyik anya, és bízom is benne, hogy sor kerül rá. Nagy szeretettel beszélünk róluk, ők a gyökereik. Kezdetben havonta látogatta az anya (és a családja) a kislányokat, ez sajnos ritkult. De bízom benne, hogy felbukkan. Édesapával sosem találkoztunk. Az édesanya nagyon fiatalon szült – akárcsak a nevelt kisfiunk édesanyja – saját testvéreit is nevelésbe adta az ő anyja, nehéz sorsa volt neki is. Nem tehetett róla, hogy nem volt felkészülve az anyaságra. Én ezért nem tudom őt hibáztatni. Nem tudjuk figyelmen kívül hagyni a mintákat, amiket kaptunk. Majd a lányok eldöntik, ha felnőnek, hova húz a szívük. Az én ajtóm mindig nyitva lesz előttük.

B. M. J.: 

Épp ez a lényege a feladatunknak: megtörni a hagyományt, kiszakítani őket az ördögi körből. Olyan gyerekeknek kell mintát adni a kötődésre, a szép családi életre, a szeretetre, a konfliktuskezelésre, akiknek a családjukban ez generációk óta problémás volt.          

K. A./WMN: Mit ad nektek a nevelőanyaság? Miért volt érdemes belevágni?

N. E.: Mindig gyerekekkel szerettem foglalkozni: szülésznőként, a pedagóguspályán, anyaként. Az új élet segítése, ez nagyon fontos nekem. Az ember követ el hibákat, nem vagyunk tökéletesek, de megadni a lehetőséget nekik a boldog életre, megadni azt, hogy ők is mondhassák valakinek, hogy anya, apa, testvérem… óriási sikerélmény.

B. M. J.: Látom, hogy jó irányba fejlődik D., gazdagodik az érzelmi világa, képes leülni egy könyv mellé. Hiszek benne, hogy olyan felnőtt lehet belőle, mint azokból, akik szerencsésebbek voltak a születésükkor. Nagy feladat, sok meló, sok szervezés, de megéri. Esélyt kap egy normális életre! 

Kurucz Adrienn