–

Múlt héten „még csak” azon szorongtam, hogy a gyerek három hét múlva ezekben az enyhén szólva is fura időkben külföldre költözik, hogy ehhez összeszedjünk mindent, hogy elkészüljek minden munkával, hogy előkészítsem a lehető legzökkenőmentesebb lebonyolítást, majd a hazatérésünket a költöztetés után – a mai állás szerint dupla teszttel – és a a gyerek hiánya okozta űrrel.

Furcsa mélabú és proaktivitás váltakozott annak rendje és módja szerint, a hét vége felé erősen kulminált rossz érzésekkel. Valahogy kikaptam jó pár toxikus embert is, beszólásokat, önjelölt mindentudókat,

de még egy kedvesnek igazán nem mondható parkolóházi üvöltözésben is részem lehetett, amiben egy teljesen idegen ember az elmúlt hónapjai során felgyűlt frusztrációját minden ok nélkül a pofámba ordította. Ugyan nem tettem sem ellene, sem a világa, sem az autója ellen semmit, csak egy orvosi vizsgálatra előjegyzett időpontra érkeztem, ő meg nem, így előtte mentem be. Így, ahogy később a parkolóban meglátott, engem szemelt ki feszültségei durva levezetésére, hogy aztán addig fajuljon a dolog, hogy rendőrt akarjak hívni, mire elszaladt, én meg a semmiért megalázottan bőgve rugdostam az autónk kerekét. Kicsit azért hálás is voltam neki, mert jólesett sírni, pedig akkor még nem tudtam, milyen jó, hogy előre kitisztította a könnycsatornáimat.

Pár óra múlva ugyanis igazán beindult a (khm, elnézést) szarlavina.

A péntek délutáni kutyasétával kezdődött. A kutya a hazautat már elég nehezen vette, és mire a lakásba ért, remegett, kicsit félrehordott a feje, és csúszott szét a két mellső lába. Rögtön el is dőlt a leghűvösebb szobában, és hálásan nyalogatta ki a lányom kezéből a hideg vizet. Sejtettük, de a világ legjobb állatorvosa aztán megerősítette, hogy Mázlinak másfél év után újabb hipoxiás rohama volt, és – a korára való tekintettel – várhatóan egyre több lesz. Kap majd értágítókat, még sokkal jobban fogunk rá figyelni, és hát, az orvos finoman jelezte, hogy kezdjünk el lélekben felkészülni az elengedésre. Látni fogjuk rajta, ha készülődik – mondta –, hiszen ő sok gazdit ismert, de kevés olyat, amilyenek mi vagyunk ezzel a csodálatosan bolond ebbel. Szerencsére még csillog a vakuló szeme, amikor nem pihen éppen, akkor lankadatlanul örül. Mondjuk, egyre többet pihen…

De kijött a rohamból szerencsére, és már-már beálltunk egy viszonylag relaxált hétvégi üzemmódra, amikor is este fél kilenckor csörgött a telefonom, és a másik, hőn szeretett orvosom hívott.

Hozzá egy elköltözés előtti rutinellenőrzésre küldtem el a gyereket. Szerencsére. Ugyanis kiderült, hogy a lehető leghamarabb műteni kell, hétfő reggel keres időpontot, hogy még fel is tudjon utána épülni a kiköltözéshez.

Kezdett kimenni a vér a lábamból, rohantam a kiborult gyerekhez, közben pörögtek a fejemben a feladatok, próbáltam felállítani egy fontossági sorrendet. Ahogy megláttam a lányom arcát, a sorrend egyértelmű lett: csak ő! Az elsődleges és legfontosabb feladatom ezen az úton végigkísérni a legjobb tudásom szerint.

Szombat szerencsére munkanap volt, lehetett intézni a műtétet előkészítő kötelező vizsgálatok időpontjait, paralel a költöztetőcég éppen megnyíló regisztrációs oldalával, amiben pontosan le kellett adni a feladandó dobozok számát, méretét és súlyát. Próbáltam közben a munkára is figyelni, de nem ment: leültem a gép mellé, felálltam, intézkedtem, sétálni mentem, hogy úgy sírjam ki magam, utána gyereket vigasztaltam, aztán kényszeresen töröltem a port, porszívóztam, mostam. Végül a ruhákat bent felejtsem a gépben, és újraindíthassam a bebüdösött cuccot… Aztán beláttam, hogy nem menekülhetek a tények és a gondolatok elől.

Egy álmatlan éjszaka után, vasárnap reggel végre leültem meditálni, átgondolni, tervezni, átlátni a helyzetet, hogy aztán az elmúlt pár nap esszenciája úgy találjon fejbe, mint amikor a piros lámpánál állva, hátulról fékezés nélkül beléd rohan egy másik autó. Pánikszerű szédülést éreztem, és ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Anyukám hívott, hogy a húgom a János traumatológiáján van, belerohant a pirosnál a mögötte jövő autó.

Szédülés, pánik egy másodperc alatt elillant, három perc múlva már utcai ruhában a kocsiban ültem, rohantam be hozzá, közben meggyőztem valahogy anyukámat, nehogy a kórház közelébe jöjjön, járvány van, menjen hozzánk, hogy ne aggódjon egyedül, mindent tudósítok és segítek, amiben csak tudok.

Érdekes, hogy mennyire kitisztult akkor minden. Ultrakemény énem és a humorom újra visszatalált hozzám, főleg, amikor a nyakmerevítőben várakozó zavaros szemű húgom észrevett, és valóban meglepve kérdezte, hogy vajon én mit keresek ott? Nem bírtam röhögés nélkül, mondtam is neki, hogy „én minden vasárnap itt kezdek, ha tehetem, ez az egyik kedvenc helyem”.

Röhögtünk. Az állapotához képest sokat. Nagyon fáradtnak tűnt, minden kétséget kizáróan agyrázkódása volt. Mást még nem tudtunk. A hely – rossz hírével ellentétben – tökéletesen teljesített:

ultrahang, koponyai, medencei és gerinc CT, röntgen, vérvétel, vizeletvétel egy órán belül letudva. Kedvesség is volt hozzá, jókedv és emberség. Tiszta nyugati rutin, eléggé magyaros környezetben.

A mentősök vizet és Túró Rudit is vettek neki, pénzt nem fogadtak el. Aprópénz híján odabent a betegszállító vett nekünk jéghideg vizet, és szintén nem fogadott el pénzt.

Fél napja ültünk már ott, meleg volt, nagyon meleg, az év egyik legmelegebb napja. Szegény húgom kókadozott is rendesen a maszkban és a nyakmerevítőben, de lassan folydogáltak az eredmények: belső szervek rendben, gerinc rendben, belső vérzés nincs, még másfél óra a laboreredmény. Jobb híján moziztunk, mert forgalom az volt. Mentősök tolták be a különböző sérülésekkel begyűjtött sorstársakat, mindenki figyelmes volt a betegekkel, éppen csak egy pankrátor külsejű, betört fejű férfi karjára csapódott rá a vizsgáló ajtaja, de fel sem vette, mondva: még szerencse, hogy nem a feje már megint. Jött aztán eltaknyolt gördeszkás aggódó anyukával, edzésen megsérült fiatal lány a pasijával, hoztak fürdőszobában elcsúszott öreg bácsit, a félelemtől kiabáló kézsérültet, de például a flexelő úr a haverjával a saját lábán sétált be, hogy a betegfelvételi ablaknál kisebb vértócsában állva megmutassa a zacsiban az ujja egy darabját, amit rendesen elhozott magával. Ekkor azért már majdnem repülősóért kiáltottunk, de varázsütésre megérkeztek a laboreredmények. 

Amíg ítélkezem, tele vagyok bizonytalansággal magammal kapcsolatban – Miért gondoljuk, hogy egy mondatból vagy öt perc alatt kiismerhető bárki?

WMN Life – 2020. szeptember 3. – KAA

Minden negatív, mehettünk. Elhelyeztem a húgomat a kocsiban, és vittem haza a hűvös, lesötétített szobába a kutya mellé. Evett, és azonnal el is aludt végre. Most éppen béke és csend van. Holnap folytatom a laborozást a gyerekkel. A traumatológia és egy újabb sokk kellett ahhoz, hogy helyrerázódjak, tudjam, hogyan tovább, mit kell tennem, mi a fontossági sorrend.

És felsejlett a renyagyár legújabb Insta-posztja, amit előző nap még Csepelyi úrhölgy is átküldött nekem biztatásképpen. Az üzenet egyszerű és tökéletes: „A szaron szörfözni kell, nem úszni benne.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mi legfőképpen elmerülni szoktunk benne. #renyagyar #illustration #drawing #painting #collage #mixedmedia #collageart #mixedmediaart #handmade #portrait #contemporaryart #shit #surf

renyagyár (@renyagyar) által megosztott bejegyzés,

Úgy tűnik, hogy pont nyár végén kapok rá a szörfözésre, de kezdem élvezni. Ha meg bele-beleesünk még a szarba, mindig lesz hova kimászni, küzdeni és röhögni olykor.

Marossy Kriszta