Az öntetszelgésnél nincs unalmasabb – Megnéztük Az igazságot
Teljesen rendben van, hogy mi, nézők gyakran azért nézünk meg egy filmet, mert szerepel benne egyik-másik kedvenc színészünk – ettől lesz belőlük sztár, ezért jár nekik a magas gázsi és a különleges elbánás. Az viszont már nincs rendben, ha egy film azért készül el, hogy X. Y. sztár szerepelhessen, és csillogtathassa a tehetségét, mert ennyi sajnos nem elég egy jó filmhez. Az igazság című francia mozi esetében azonban valószínűleg pusztán ennyi volt a cél: kreálni egy érzelmes történetet Catherine Deneuve-nek, hogy szépeleghessen benne. Még Juliette Binoche-t és Ethan Hawke-ot is sikerült berántani mellé (akik valószínűleg szintén az ő személye miatt vállalták), de még ez az érdekes kombináció sem volt elég ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődésünket. Gyárfás Dorka kritikája az e heti premierfilmről.
–
Töredelmesen bevallom, eleve nem vagyok Catherine Deneuve feltétel nélküli rajongója. Most mégis biztos vagyok benne, hogy nem ezért feszengtem, majd végtelenül unatkoztam Az igazság című filmen – ugyanis sok más alkotót, aki részt vett az elkészítésében, kifejezetten kedvelek, kezdve a rendezővel, Koreeda Hirokazuval (az egyik legjobb mai japán filmkészítővel), folytatva Juliette Binoche-sal és Ludivine Sagnier-vel (akiknek minden filmjét látni szeretném), egészen Ethan Hawke-ig, aki különleges helyet foglal el a szívemben. Már csak miattuk is bőven élvezhetnék egy alapvetően Catherine Deneuve-nek szánt filmet, de ha ő valóban a legjobb formáját hozza, akkor természetesen azért is.
Csakhogy itt most nem erről van szó. Hanem arról, hogy fogták a világ egyik legnagyobb kliséjét – hogy egy nagy színésznő gyerekének lenni szívás, mert a Nagy Színésznő önző, és a színházon kívül semmi nem érdekli igazán –, és felmondták az ezerszer látott-hallott leckét. Még sztoriba sem ágyazták, mellékszálakkal sem dúsították fel, nem – majdnem két órán át, szinte minden egyes jelenetben azt nézzük, hogy Nagy Színésznőnek lenni mennyi hazugsággal, öncsalással, hárítással és tagadással jár, de ha az ember közben tényleg Nagy Színésznő, akkor úgyis megbocsátjuk neki. Kösz.
Nem jövök inkább azzal, hogy ezt már Csehov is a Sirályban… meg Bartis Attila a Nyugalomban (jó, arról ők nem feltétlenül tudnak), meg Linn Ullmann A nyugtalanokban (jé, miért mindig ez a szó jön elő?), vagy ha nem színésznőről, hanem általában a Művésznőről beszélünk, akkor Ingmar Bergman az Őszi szonátában mennyivel jobban megénekelte. Mert miért is emlegetném? És nem is mindig ezen múlik, hiszen minden történetet elmeséltek már (ezt is biztos még sok egyéb feldolgozásban is), és mindig hozzá lehet tenni valami egyénit.
Itt arról van szó, hogy az általam egyébként nagyra tartott Koreedának erről nem igazán volt mondanivalója. És ahogy sok más alkotót korábban, úgy az sem inspirálta, hanem inkább nyomaszthatta, hogy kiszakadt a saját kulturális közegéből, és egy másik világban próbált alkotni. Úgynevezett nagy pályán, de valójában ez hülyeség. Lehet, hogy több emberhez eljut egy francia film, mint egy japán (legalábbis ezen a kontinensen), esetleg nagyobb a presztízse, sőt még az is lehet, hogy érdekes feladat egy japánnak francia filmet rendezni, de
a nap végén csak jó film meg rossz film van, és ez most egy közepes (vagy annál kicsit gyengébb) francia film lett – egy különben egyéni látásmódú, érzékeny rendezőtől.
Koreeda korábban olyan filmeket rendezett, mint az általam is méltatott Bolti tolvajok vagy A kishúgunk című film, és általában elmondható róla, hogy a modern japán család témaköre foglalkoztatja. Mi ma egy család Japánban? Mitől működik akkor is, ha látszólag csonka, patchwork, diszfunkcionális, vagy nem is vérségi kötelék tartja össze? Irtó érdekes, és számunkra nyilván kicsit egzotikus filmek ezek, amik univerzális üzeneteket közvetítenek.
Látszólag most is egy családtörténettel állunk szemben, hiszen Az igazság központi alakja, Fabienne Dangeville (Catherine Deneuve) körül van véve hozzátartozókkal: a forgatókönyvíróvá lett lányával (Juliette Binoche), annak amerikai színész férjével (Ethan Hawke), a kétnyelvű unokájával, a szakács férjével, és a komornyikjával, aki szintén családtag. Csakhogy így is minden róla szól, ő pedig fejlődésre képtelen, úgyhogy a többiek szinte statisztaszerepbe kényszerülnek. Ez pedig az író hibája (aki szintén Koreeda Hirokazu), mert éppenséggel alkothatott volna háromdimenziós karaktereket is belőlük.
És hogy miért épp Az igazság a címe? Ez a legrejtélyesebb.
Micsoda ambiciózus cím! Mintha valami eget rengető dologra derülne most fény. Azt hiszem, ez a produkció legnagyobb hübrisze.
Nincs szomorúbb, mint amikor az ember jó színészeket lát teljes erőbedobással játszani a vásznon, mégis ürességet érez. Hiába a könnyek, a jelentőségteljes nézések, a nagy érzelmi amplitúdók – egyszerűen nem történik semmi. Nem jön át a lényeg. Hát, itt pontosan ez történik. Kivéve Ethan Hawke-kal, aki legalább nem erőltette meg magát, ő csak bohóckodni jött, meg a kislányát alakító Clémentine Grenier-vel, aki nem játszik, hanem egyszerűen létezik a vásznon, és ettől a film legüdítőbb jelensége.
Azt hiszem, nincs ezen mit tovább ragozni, különben ti is úgy jártok, mint én a moziban: még hosszú perceken át rághatjuk a semmit, míg viszketést nem kapunk tőle. Mit is mondhatnék? Óvakodjatok a díváktól? Hülyeség. A dívák lehetnek rettentő izgalmasak is – feltéve, hogy átadhatják magukat egy izgalmas történetnek. Vagy vigyázzatok a francia filmekkel, ha nem egy francia rendezi őket? Ez sem igaz: Polanskinak, Hanekének, vagy épp Kieślowskinak elég jól ment. Ne dőljetek be a sztárparádénak? Ezt azért érdemes megfogadni, bár természetesen van, hogy az impozáns szereposztás egész jól sül el. Nincs tanulság. Várjuk meg a következő Koreeda-filmet.
Gyárfás Dorka
Képek: Az igazság
