Van valami közös Mussoliniben és a Beatlesben – Hoffmann Dezső csodálatos élete

–

Selmecbányától a 20th Century Foxig

Hoffmann Dezső 1912. május 24-én, Selmecbányán látta meg a napvilágot. Az akkor még Magyarországhoz tartozó, ma már szlovák városka főként gazdag ezüstlelőhelyként volt ismert, olyannyira, hogy számos házban – így Hoffmann Dezső szülőházában is – kisebb bányák működtek a „sufniban”. Hoffmannt sok forrás szlovákként említi ugyan, ám szülei, Kornélia és Lajos, mindketten zsidó származású magyarok voltak.

Maga Hoffmann Dezső is magyarnak vallotta magát. Amikor Szántó Péter újságíró angol nyelven kért interjút tőle, a fotós így válaszolt: „Nagyon örvendek, de ha óhajtja, beszélhetünk magyarul.”

Korán elveszítette az édesapját, így édesanyjával – talán egy jobb élet reményében – Zsolnára költöztek. Az általános iskola elvégzése után tipográfusnak készült, tanulmányait azonban félbe kellett szakítania a katonaság hívó szavára, így csak némi késéssel szerezte meg a szakmát. Ez után Prágába költözött. Ekkoriban valószínűleg még csak körvonalazódott benne, hogy mit is szeretne valóban: újságíró-iskolába járt és színházi jegyszedőként dolgozott. A cseh főváros egy mérföldkövet jelentő ismeretséget is adott neki: itt találkozott Hoffmann a korabeli némafilmsztárral, Heda Kieslerrel, aki feltárta előtte a kamerák világát.

Mussolini meghozta a hírnevet

A sors más módon is efelé terelgette, ugyanis lehetősége nyílt együtt dolgozni Otto Hellerrel az AB Studio Eroticon című filmjén – a cseh származású operatőr megláthatott benne valamit, mert a lényegében még kezdő Hoffmann éppen az ő ajánlásával kerülhetett be a stábba. Nem sokkal később már a neves amerikai filmvállalat, a 20th Century Fox párizsi leányvállalata alkalmazta, először csak „helyben”. Majd külföldi megbízásokat is kapott, így például ő vehette filmre Mussolini etiópiai invázióját, ami az első híres munkája lett. 1936-ban pedig Barcelonába küldték, hogy megörökítse az ott rendezett népi diákolimpiát, ami egyfajta tiltakozás volt az ugyanebben az évben megrendezett berlini olimpia ellen. Hitler ugyanis kancellárként az ötkarikás játékokon keresztül egy toleráns és békére törekvő Németország képét iparkodott a világnak mutatni, elkendőzve a mindinkább elharapózó antiszemitizmust, illetve a terjeszkedési ambícióit.

Kényszerből váltott a fotózásra

Mindeközben kitört a spanyol polgárháború, Hoffmann pedig maga is részt vett a harcokban a részben magyarokból álló, az akkor éppen börtönben ülő kommunista vezetőről elnevezett Rákosi zászlóalj tagjaként. Majd a sajtóegységnél tevékenykedett, ahol megismerkedhetett Robert Capával és Ernest Hemingwayjel, a munkakapcsolatból pedig életre szóló barátság lett.

Ekkoriban váltott Hoffmann a fényképezőgépre – állítólag a kényszer vitte rá erre a lépésre, mivel a filmfelvevője elromlott vagy eltörött. Az újonnan szerzett masinával bejárta Spanyolországot, mindvégig dokumentálva az ottani életet.

Az út során a szerelem is rátalált, olyannyira, hogy hamarosan az oltár előtt találta magát. Ám alig néhány héttel az esküvő után az ifjú feleség halálos lövést kapott. Hoffmann valószínűleg sohasem dolgozta fel a tragédiát,

legalábbis erre enged következtetni az, hogy erről a házasságáról évtizedek múltán sem szeretett beszélni – még az asszony neve sem ismert.

Dezső a vérzivatarban

A megpróbáltatások folytatódtak. A polgárháború végén, 1939-ben a dél-franciaországi Saint Cyprienbe internálták, ahonnan egy évvel később Londonba menekült – itt nősült meg másodszorra. Második feleségétől, egy Lilly nevű angol nőtől született fia, David és lánya, Dolores. A magánéletéről ennél sokat többet nem is lehet tudni, annyi bizonyos csak, hogy élnek unokái.

Angliába érkezve szinte azonnal csatlakozott a Királyi Légierőhöz. Munkája akadt bőven, tekintve, hogy már javában zajlott a második világháború. Felvételeivel, amelyek ma a londoni Imperial War Museumban tekinthetők meg, a burmai, az indiai, az észak-afrikai hadszíntérről tudósított.

Ott volt a normandiai partraszállásnál, ahol azonban súlyosan megsérült – ezzel pedig véget is ért a haditudósítói pályafutása.

Bár Angliában minden adott volt ahhoz, hogy új életet kezdjen, a szíve visszahúzta Prágába. Már a jegye is megvolt, ám a repülőtéren egy nő, karján a babájával odament hozzá, arra kérve, hogy adja át nekik a helyét, ő pedig menjen egy későbbi járattal. Hoffmann úriemberhez méltón engedett a kérésnek. A másnapi újságból tudta meg, hogy a gép lezuhant, és a katasztrófát senki sem élte túl. Lehet, hogy a szerencsétlenséget valamiféle jelnek tekintette – mindenesetre maradt inkább Angliában, sőt saját céget is alapított Leicesterben.

„Abszolút amatőr”

Bár voltak megrendelései – például ő készítette az első dokumentumfilmet Jugoszláviáról, amire egyébként maga Tito kérte fel –, néhány éven belül tönkrement. Visszatért hát Londonba, és külsősként dolgozott különféle lapok számára, majd a Record Mirror nevű zenei lap állandó munkatársa lett. Nemsokára megnyithatta a saját műtermét, és immár nemhogy nem csődölt be, de szinte egymásnak adták a kilincset a kor csillagai.

Fotósként egyre felkapottabb lett, amit leginkább szokványosnak semmiképpen sem mondható technikájának köszönhetett: nem használt sem statívot, sem vakut, sőt a külső helyszíneket nem is világította be.

„Nézze, engem mint abszolút amatőrt nem kötöttek a szakma babonái. Egyszerűen azt kérdeztem magamtól: ha filmet lehet csinálni vaku nélkül, miért ne lehetne fotót is? A képek szebbek, tónusosabbak lettek, mélységük, hátterük volt”

– nyilatkozta később Szántó Péternek.

Hoffmann és a Beatles

A Beatlesszel való kapcsolata még a Record Mirror-os időkig nyúlik vissza, és tulajdonképpen a véletlennek volt köszönhető. Egy szerkesztőségi értekezleten akadt meg Hoffmann szeme egy rózsaszín borítótokon – benne egy fotó volt az akkor még kevéssé ismert Beatles tagjairól, valamint egy levél, amelynek írója nehezményezte, hogy a lap még sohasem írt az együttesről. A főszerkesztő nem is vette komolyan a levelet, mondván, hogy mindenkinek nem tehetnek a kedvére. Hoffmann azonban hallgatott a megérzésére, és ha nem is könnyen, de meggyőzte a főnökét arról, hogy érdemes lenne ellátogatnia a Beatles városába, Liverpoolba. 

Ott aztán újabb kemény tárgyalás várt rá, a zenekar menedzsere, Brian Epstein ugyanis beállított felvételekben gondolkodott, amiről Hoffmann hallani sem akart. Végül három napot töltött a Beatlesszel, jócskán túllépve a főnöke által engedélyezett időt – nem is volt biztos benne, hogy lesz még állása, ha visszatér.

Ebben a három napban egymás után születtek a formabontó képek: Hoffmann hétköznapi tevékenységek közepette kapta lencsevégre a fiúkat, mint például teafőzéskor Paul McCartney lakásán. De ekkor készítette – egy parkban, a fűben fekve – az emblematikus „levegőbe ugrós” képet is.

„Soha egy fillért nem kaptam a Beatlestől”

Amikor az együttes befutott, Epstein kérésére Hoffmann lett a Beatles kizárólagos hivatalos fotósa. Követte őket a világ minden tájára, gazdagon dokumentálva nemcsak a fellépéseiket, hanem a személyesebb pillanataikat is. Ezek a fotók ma már a Beatles-legenda szerves részét alkotják.

Hoffmann-nak bensőséges, már-már apai kapcsolata volt a négy Beatle-lel – legalábbis egy darabig. A fiúk számára ugyanis eleve nyomást jelentett a viszonylag gyorsan jött siker, ráadásul, ahogy ilyenkor lenni szokott, egyre több haszonleső is sertepertélt körülöttük, remélve, hogy nekik is csurran-cseppen valami. Nem is mindig tudták megítélni, hogy kivel hányadán állnak. Még Hoffmannra is gyanakodni kezdtek, sőt John Lennon igaztalan vádakkal illette őt, ami a barátságuk és persze a közös munka végét jelentette.

„Azért, hogy a Beatles hivatalos fényképésze vagyok, soha egy fillért nem kaptam a Beatlestől. Ha csináltam egy képet, és ha megjelent, az újság kifizette, ez minden!

Persze ismertebb, népszerűbb lettem a Beatles fotósaként, és ez hozott más megrendelést is, de minden pennyért én dolgoztam meg, nem John Lennon! […] Szóval, haraggal váltunk el. Később persze kibékültünk. Paul például úgy nyilatkozott: akkoriban azt gondolták, én vagyok a világ legnagyobb fotósa” – mondta Hoffmann a Szántónak adott interjúban.

Egymillió felvétel

Persze ezután is megtaláltak a feladatok: pályafutása során olyan csillagok álltak a fényképezőgépe elé, mint Frank Sinatra, Elton John, Sophia Loren, Marlon Brando, de fotózta például a Rolling Stonest, a Pink Floydot és a The Shadowst is – hogy csak néhány nevet ragadjunk ki az impozáns listából.

Szinte élete végéig aktív maradt. 1986-ban, egy londoni klinikán hunyt el. A Golders Green zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Körülbelül egymillió, csodálatosnál csodálatosabb felvételt hagyott ránk.

Reprodukciók, személyes tárgyak, ezüstbánya

Áll még a szülőháza is Selmecbányán. Igaz, az immár kétszázötven éves épület sokáig romos állapotban volt, mígnem egy helybeli testvérpár, Michal és Šimon Šafařík megvásárolta az örökösöktől, és jó néhány évi munkával gyönyörűen helyreállította. Mint mondják, valóságos megszállottjai a történelemnek – aminek pedig ma már Hoffmann is a része. És különben is, kit ne töltene el jó érzéssel, hogy egy világhírű fotós földijének tudhatja magát?

A ház rövid ideje panzióként is működik: a hálószoba, a konyha és a fürdő mellett ott van a kis ezüstbánya is, amely annak idején a Hoffmann család megélhetését biztosította.

Az emlékszobában pedig megtekinthető Hoffmann számos képe, persze reprodukcióként, valamint több személyes tárgya, amelyet a fotós lánya bocsátott a testvérpár rendelkezésére.

A hegyekkel körülvett, mesebeli város benyomását keltő Selmecbánya a Hoffmann-ház mellett számos látnivalóval büszkélkedhet, elég csak a régi vagy az új várat, vagy a történelmi Magyarország talán legimpozánsabb Kálváriáját említeni. Bár a járvány fellángolásával egyelőre nem tanácsos oda utazni, érdemes az információt elraktározni későbbre.

Mezei M. Katalin

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képen: Hoffmann Dezső 

Képek forrása: Dezo Hoffmann