„A víz hőmérséklete annyira legyen forró, hogy a test még kibírja” – olvasom az Ősi Magnézium fürdősó vízálló zacskójának oldalán, amit tegnap vásároltam a természetgyógyásznál. 

A leírás legalább huszonöt-harminc percet javasol, és háromszáz grammot ahhoz, hogy elérjük a kívánt hatást. Azaz két bögre só, kábé, fordítom le, de hogy mi a kívánt hatás, az egyéni. Azon gondolkozom, mit fogok csinálni harminc percig a kádban, ami bűnös tékozlást jelent ezekben a határidős napokban. Félórányi spa, de reggel annyira begörcsölt a vádlim, hogy egy ideig reménytelenül próbáltam kimasszírozni belőle a megkeményedett csomókat, így most bevetek mindent.

„A magnézium fürdősó a kétszázötvenmillió éves ősidei tengerből származik a földkéreg kétezer méteres mélységéről, védve minden szennyezéstől és környezeti hatástól” – olvasom tovább a csomagolás hátoldalát.

Na, akkor jó lesz. Pont ez kell nekem, az ősi magnézium ereje. 

Befekszem a kádba, elindítom a Spotify-on a Klasszikus olasz slágerek az ötvenes évekből című válogatásomat, amit általában háttérzeneként vagy ébredéskor hallgatok. Majd teljesen elmerülök a vízben. Nagy levegőt veszek, és beledugom a fejem is, érjen el mindenhová a háborítatlan természeti erő kétezer méter mélyről, űzze ki a rossz szellemeket, tessék, tessék, csak kifelé, szépen.

Elképzelem, ahogy belém hatol a vízben feloldódó ásványi anyag, hogy a nagyszemű, darabos só összekeveredik a jó kis pesti, hormonos csapvízzel és már fejti is ki a hatását: kimossa a tekervényeket, mint disznóölésen az asszonyok a beleket, hopp, már nincs egy rossz gondolat se, eltűnik, mint a bélsár, ha a böllér „leslagozta”. 

Vajon a kipisilt gyógyszermaradványokat is hatástalanítja az ősi magnézium, vagy ne is reménykedjek? – jut eszembe egy korábbi cikk, amiben azt részletezték, hogy csak tisztított vizet igyunk, mert a szennyvízbe kerülő antibiotikumok, fogamzásgátlók és hormonok az ivóvízkészletben oldódnak fel, és bármennyire is tisztítják a szakemberek, nem lehet onnan maradéktalanul kivonni őket. A Magyar Víziközmű Szövetségnek erről persze más a véleménye, szerintük sok, többnyire megalapozatlan rémhír kering az ivóvízzel kapcsolatban, igyuk csak nyugodtan. 

Inkább kiveszem a fejem a vízből. Nem tudom, mennyi telt el a kötelező fél órából, de már a harmadik olasz sláger megy, így nagyjából hét percet saccolok. Tu vuò fà l'americano' – üvölti Carosone a pulzáló hangfalból.

Neonszínekben villog a dizájnos eszköz, akinek pedig ez volt a kedvenc dala, azzal már legalább fél éve nem beszéltem. 

Ez a szokása. Felbukkan, majd eltűnik. Legutóbb három év szünet volt. Három év után pedig olyan volt újra látni, mintha visszanyúltam volna egy nyúlós anyagon az időben, ahol ő is, és minden hozzátartozó dolog ugyanaz: az autója, a cipője, az órája, a zakója, az arca, a sármos, helyes feje és a mosolya… csak én lettem közben egészen más ember.

Úgy éreztem a találkozásunkkor, ahogy akkor, amikor hosszú idő után újra mellette ültem a kocsiban: hogy ragadok a közös éveinktől, hogy keményebb lettem, nagyobb és szebb is. Hogy valami furcsa játékot űz velem éppen: visszajött, megmutatja, hogy még minden ugyanaz, állandó és stabil, megmozdíthatatlan, és az, aki belőlem lett… na, hát most majd kiderül, tudok-e hozzá kapcsolódni. 

Csak azt nem vette számításba, hogy rossz a megközelítés, hogy már rég nem az a kérdés, amit egyszer, évekkel ezelőtt megfogalmaztunk magunknak az erőviszonyaink szerint, hanem éppen fordítva: ő képes lesz-e rám? 

„A te múltad a mi múltunk” – A totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjára

Kult – 2020. augusztus 23. – WMN

A bennünket összekötő szálak kiterítve feküdtek előttünk a szélvédőn, aprólékos térképpé rendeződtek, kirajzolódott a közös múltunk, de a jövő bizonytalanul lebegett egy erőteljes vonallal megrajzolt határon kívül. Meg akartuk keresni azt a két pontot, ahol mi vagyunk, de hunyorognunk kellett, mint a legutolsó, legapróbb táblánál a szemvizsgálaton. Az ő szeme jó, megtalált minket, az enyém rosszabb, még szemüvegben is. Nagyon hunyorogtam – pedig a szemész szerint az csalás –, de úgy sem találtam magunkat. 

Minden mást viszont élesen láttam. A szálazat, amely megmutatta, hogyan voltunk mi egymással, tisztán és erővel vésődött fel elénk. Soha nem láttam ennyire élesen ezidáig – az összes hibát, szépséget, kínt és megpróbáltatást megértettem akkor. Három év hosszú idő, de most ez a fél év is soknak tűnik.

Már tudom, mi a válasz az előbbi kérdésre: képtelen rá.

Az a huszonéves, tapasztalatlan fiatal nő már nincsen, aki csillogó szemmel bámulta, aki elkísérte bárhová, ahová csak kívánta, aki rajongott, az már nem létezik, most megfordult az egész. Inkább bele se kezdett. 

A víz közben hűlni kezd, alig pár fokkal melegebb a testemnél. Észre se vettem, hogy ennyi idő telt el.  
Újra a Tu vuò fà l'americano' megy, körbeért a tracklist, egy óra alatt a magnézium ősi ereje már az összes zsigeremhez elért.

A káddugóról korábban leszakadt a lánc, a kis horgot alig bírom megfogni, az ujjaim hegyével össze kell szorítani teljes erőből, hogy ki tudjam húzni.
Nehezen, de sikerül.
Káromkodom közben.
A mérgem hamar elszáll.
Nézem, ahogy a víz eltűnik az ősi örvénnyel együtt, amit a vákuum okozott.
A kád alján ott marad néhány szem apróra fogyott, magnéziumos sódarab. 

Hát, mégsem oldódik fel tökéletesen a vízben. Valami mégis ott marad azokból a dolgokból, amikről azt hisszük, képesek vagyunk feloldani.

Átöblítem a kádat.
Bemegyek a nappaliba.
Kikapcsolom a pulzáló slágert.
Megnyugszom.
Eltűnt a görcs utolsó maradványa is.
Az egész művelet hasznomra vált.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)